Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » "Védd magad! Méginkább" II/2. cikk

"Védd magad! Méginkább" II/2.


Hm… Ismét láthatom hát a hasznát, az értelmét a lélekcserének. Bizony… ennek a helyzetnek a megoldásához is kevés lenne az „első” ereje. Az új erő „nagyobb, elegendő, a feladat nagyságához illik.” „A régi ember lelki erejét már túlhaladták az új feladatok. ” – idézhetem...
"Védd magad! Méginkább" II/2.

Újabb haszon


Ó, Istenem! Hát persze!… Ezt a feladatot már csak egy olyan szellemlény képes elvégezni, aki felette áll a karmikus terhelődés lehetőségének. Zsigereimben érezném a terhelődés iszonyát a húgommal szemben elkövetett segítség megtagadásáért, ha nem védene a Szentség, mely már osztályrészem... nekem, ennek az örökkévalólénynek, aki vagyok.

Az „első” még csak most kapta meg égi diplomáját távozásakor… hisz sikeresen letette vizsgáit ebben a létidejében… oly annyira jól, hogy jutalomban is részesült, mert hogy nem kellett az öngyilkosság terhével távoznia… nem hagyták bírái, hogy a saját döntéseinek rossz következményei visszavessék előmenetelét az Égi Úton.

Csodás jutalom ez… és ha megérdemelte, még emberi lényem is biztos lehet abban, hogy a vizsgái sikerrel zárultak… magasabb osztályba léphetett. Én, Lharadithel pedig boldog vagyok, hogy legutolsó felkészülését segíthettem és végtelen megtiszteltetés, hogy földi felelősségeinek folytatólagos teljesítőjeként elfogadott. Ő, aki most kiszabadult a leszületések kényszerű körforgásából.


Hm… Ismét láthatom hát a hasznát, az értelmét a lélekcserének. Bizony… ennek a helyzetnek a megoldásához is kevés lenne az „első” ereje. Az új erő „nagyobb, elegendő, a feladat nagyságához illik.” „A régi ember lelki erejét már túlhaladták az új feladatok. ” – idézhetem. És lám, tényleg: Az előző családommal kapcsolatos emberi vergődésem is ezzel egyidőben kezdett megszűnni. Jöttek sorban a jobbnál jobb megoldások. Hatásukra a szereplényem, az asszony egyre könnyebben élte mindennapjait ugyanazon problémák terhe alatt. Pláne miután sorra kezdtek megoldódni, de már akkor is, amikor még csak kezdtek veszteni a súlyukból. Jelentős változás ez egy ember életében. Tudhatom… hiszen megtapasztalhattam.

Hát igen. Mert a szerep él, a jól ismert ólom-köntös látható, tapintható, élettel teli, a férjemnek nem kellett elvesztenie semmilyen módon a jelen létidejében engem, csak hozzászokni, hogy az asszonya megváltozott. Ráébredhetett, hogy még a korábbinál is erősebb támasztékot jelent... mert mostantól kezdve végzetesen nagy szüksége lesz erre a segítségre, hiszen a fenevad megzabolázásának ideje eljött és rengeteg erő kell ehhez... segítség nélkül nem tud megnyugtató eredménnyel végbemenni ez a folyamat. A hugomnak viszont igen… el kellett veszítenie ahhoz, hogy tovább tudjon végre lépni. Méghozzá úgy, hogy meg sem gyászolhat az ő képességei szerint, hisz élek. Lehet, hogy ha felismeri végre, hogy így is el kell engednie, az nagyobb megpróbáltatás lesz a számára a temetésemmel lezáródó szerep-kiírásnál? Attól tartok, igen. Élőt gyászolni… már tudom mekkora kínt jelent. Azért kérem az égieket, hogy segítsenek neki.

Még anyám is megrendült mérhetetlen komiszságában, amikor megtapasztalta rajtam a változást. A változást, ami ugye főleg abban nyilvánult meg számára, hogy tehet, mondhat bármit a régi módon, képtelen ugyanazt a hatást elérni vele, mint korábban. Döbbent tekintete jelzett minden egyes alkalommal.

Mégis csak léteztem… Tapintható, szemmel érzékelhető testem megadta a reményt a számára, hogy egyszer majd újból marcangolhat, belém marhat, ha elég kitartóan és ügyesen próbálkozik. Megérezte ugyan, hogy meghalt számomra, és kicsit később tán még azt is, hogy elengedtem - olyan távol tartottam őt magamtól -, merthogy fizikailag is mellőzni kezdtem, de a legfontosabb felismerésig már végképp nem volt képes eljutni. Az összefüggések felismeréséig, miszerint ezzel egyidőben én is meghaltam, több dimenziósíkon is meghaltam az ő számára és a legjobb, amit tehet, hogy elenged.

Ahogy életem párjának és az anyámnak, úgy a hugomnak sem kellett temetnie a testem, az általuk ismert módokon, képességeik szerint meggyászolni engem, és a hugi sem találta a megszokott embert. Folyton meglepődtek, hogy mennyire más vagyok. Talán a hugom észlelte legelőször és a leghatározottabban a változást, és ráadásul úgy rémlett, mintha még elégedettebb lett volna az új lényemmel, mint a korábbival. Anyám ezt a síkot is igen nehezen érzékelte. Érzékelni is nehezen érzékelte, kezelni pedig már egyáltalán nem volt képes. Hogy is lehetne elvárni tőle és a hozzá hasonló emberektől a következő dimenziósík érzékelését, kezelését (a rajta lévő próbák sikeres megtételét), az efelett álló síkra való emelkedettség elérését, ha még az előzőt sem hódították meg. Ehhez még több tapasztalással, felismeréssel, képességekkel kell rendelkeznünk. Így aztán hogyan is várhattam volna el az anyutól, hogy miközben a szemével láthatta a lányát, tudja, felfogja, hogy már egyrészt eltávoztam (az akit szült, nevelt, fontos tapasztalatokkal gazdagított, már nincs itt), ezentúl már más valakivel kerül kapcsolatba. Másrészt, hogy olyannyira eltávolodtam, oly annyira távol tartom őt magamtól, ahol már, akár hogy kapkod utánam, többé nem érhet el. Ez a sík még elérhetetlen számára ebben a fejlettségi állapotában, Csak én vagyok képes vele egy síkra szállni, ha a Szent Parancs az ő dimenziójába süllyeszt engem.

Kicsit kívül állóként, fejcsóválva mosolyogtam meg mindinkább az idő előre haladtával a mesterkedéseit, egyre kétségbeesettebb próbálkozásait. Ha mégis sikerült sebet ejtenie rajtam (mert hogy ennek is meg kellett lennie a Terv szerint), szokatlanul hamar begyógyult és többé azzal a módszerrel már nem árthatott. A védelmem hamar kiteljesedett. Ez a sorsom… Én is, ahogy ő, csupán teszem, amit tennem kell és köszönöm neki az összes tanítást. Nagy hasznomra van. Most az új emberi lényem se tudna nélküle ennyi mindenben ilyen sikeresen szerepelni a Nagy Terv megvalósításának érdekében. Mert ugye… Ők meg így szerepeltek megfelelően a Nagy Terv megvalósításának érdekében.

Mind egyformán fontos szereplői vagyunk az isteni műnek.


Utóbbi gondolataimat ugyan főleg édesanyámmal kapcsolatban fogalmaztam, de tulajdonképpen mindvégig a hugomról kívántam szólni. Ennek ellenére sem hibás a gondolatmenet, mert mindez egyben a testvéremre ugyanúgy…(?) inkább sok vonatkozásban érvényes, hiszen az élete során szinte teljesen lemásolta anyánk viselkedésmintázatát. Sőt, talán innen kiindulva lehet legegyszerűbben megvizsgálni kellő pontossággal a helyzetét… rajta keresztül pedig a kettőnk kapcsolatát. Még akkor is, ha ő csak egy halvány utánzat tud lenni. Persze nem a mérték, a szándék a lényeg, mint tudjuk. A szándék, ami vezérel minket. Ó, igen! No és… Természetesen… a jó arányérzék.




Írta: Lhara, 2010. október 17. 10:08
Fórumozz a témáról: "Védd magad! Méginkább" II/2. fórum (eddig 12 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook