Van köztetek olyan aki hirtelen elkezdte látni hallani, stb (egyszóval megtapasztalni) azt a világot, ami nem mindenkinek látható? (tudásbázis kérdés)

Lentebb leírtam, tőlem nagyapám búcsúzott el, illetve vigasztalt meg álmomban.

Én is hiszem, hogy nem szimpla álom volt, mert az nem tud akkora megnyugvást okozni.

:)

Érdekes, hogy több embert veszítettem már el. A Nagypapámmal szemben, akivel nagyon szerettük egymást, elég sok mulasztásom van... Vele nagyon sokszor álmodtam, de sosem búcsúzik tőlem. Nem haraggal, vagy rossz érzéssel van az álmaimban, ez az, ami megnyugtat. Gondolom nem haragszik rám, hiszen kis dilibogyó voltam, amikor nagybeteg lett. Nem látogattam, mert nem akartam szembesülni a közelgő halálával.

Vagy egy másik: pár hónapig jártam egy fiúval. Nem szakítottunk túl szépen, de őrült szerelemmel szerettem, ami azután elcsitult. Néhány hónappal a szakításunk után egyáltalán nem hallottam többet felőle, és nem is jött hozzám. Később tudtam meg, hogy brutális autóbalesetben vesztette életét egy ismerősével együtt.

Vele egyáltalán nem álmodtam, egyszer sem. Már az arcára sem emlékszem, és emiatt szomorú vagyok. El tudom mondani, hogy nézett ki, de nincs előttem az arca egyáltalán.

Ez miért van?

Előzőleg ígértem egy történetet, de lehet, hogy több lesz belőle. :)

3 éve költöztünk Pestre, addig vidéken laktunk kis családommal egy elég nagy családi házban.

Egy időben azt vettük észre a gyerekkel, hogy időnként egy-egy helyiségben ég a villany, pedig nem is hagytuk úgy, a fiam meg még fel sem érte a kapcsolókat.

Egyik reggel borult volt az ég, tán a hó is esett, amikor készültünk oviba, nekem meg melóba kellett mennem. Az ablakpárkányon állt egy piros lávalámpa. Tudtam, hogy este fogok hazajönni a gyerekkel; arra gondoltam: lehet bekapcsolom, hogy adjon valami világosságot, ha hazajövünk. Aztán elfordultam: dehogy kapcsolom be, minek égjen itt egész nap?!

Ennyiben maradtam.

Este, amikor jöttünk haza, szakadt a hó. Ahogy a házunk elé értem, a gyerek is, meg én is döbbenten láttuk, hogy az ablakban világít a lávalámpa. Először azt hittem, hogy a pasim hazajött, de senki sem volt otthon.

Iszonyúan megdöbbentünk a fiammal.

A másik:

én nagyon hiszek az álmokban, és az ezoterikus dolgokban.

Édesapám idén decemberben lesz 11 éve, hogy meghalt. Sajnos nem voltunk szoros kapcsolatban, mivel elváltak a szüleim, sosem sikerült igazi apa-lánya kapcsolatot kialakítanunk. Sosem tudtam neki elmondani, hogy mit érzek iránta, hogy mennyire szerettem és tiszteltem annak ellenére, hogy nem volt része az életemnek.

Életemben egyszer mondhattam meg neki, hogy szeretem; két héttel a halála előtt.

Kórházban volt, én pedig meglátogattam. Amikor búcsúztunk, valami nagyon durva késztetést éreztem, szinte elemi erővel jött az érzés, hogy ki kell mondanom, hogy szeretem. Akkor egyszer mondtam, és akkor egyszer mondta nekem ő is, hogy szeret.

A halála előtt másfél-két nappal hívott fel. Még mindig reménykedett abban, hogy meggyógyul. Úgy búcsúzott a telefonban, hogy "jó legyél"!

De én nem éreztem, hogy végleg búcsúzik. Ezért nem hatott rám "megfelelően", amikor tényleg meghalt. Nem tudtam megsiratni.

Álmomban pedig eljött hozzám, és nagyon jól nézett ki. Nyoma se volt rajta a betegségnek. Jól öltözött volt, és fiatal. Széles mosollyal az arcán odajött hozzám, és nagyon melegen átölelt. Álmomban nagyon sírtam, de a boldogságtól. Boldog voltam, mert visszajött, hogy méltó módon búcsúzzon el.

A Mamám pár évvel ezelőtt halt meg hosszú haldoklás után. Nem lehettem Vele ott. Sokat szenvedett. Az ápolók levágták a mindig karban tartott, szépséges haját - ez borzalmasan megrendített. A húgom virrasztott Mellette, telefonon beszéltünk. Mamám már eszméletlen volt, de a húgom a füléhez tartotta a telefont, és elbúcsúztam Tőle.

Talán Ő is érezte, hogy ez nem volt elég, mert Ő is eljött hozzám álmomban. Egészségesnek tűnt, mosolygott, és nagyon szép volt. A haja is olyan volt, mint régen. Megpuszilt, és azt mondta, hogy szeret.

Hiszem, hogy nem a vágyaimat vetítették ki az álmaim. Hiszem, hogy Ők jöttek vissza hozzám, hogy elbúcsúzzanak, hogy vigasztaljanak.

Sokat gondolok rájuk.

Bocsi, hogy hosszú lett. :)

Akit érdekel, itt megtalálja David R. Hawkins könyvét. Címe: A valódi Én hatalma.

[link]

Érdeklődéssel olvastam végig a topikot, és köszönöm a linkelt oldalt. Néhány pontot találtam benne, ami nálam is igaz.

Nekem csak úgynevezett alvásparalízisem volt egy időben, a szokásos tünetekkel, és mintha valaki ült volna az ágyam sarkában. Félelmetes volt. Néhány éve elkezdtem spirituális olvasmányokat olvasni és hanganyagokat hallgatni. Ezeknek a hatására aztán elkezdtem pozitívan és várakozással tekinteni a következő lehetséges alkalomra, és akkor megszűnt. Most már elég régen nem volt semmi ilyesmim.

Ha nem ismered, ajánlom figyelmedbe David R. Hawkinstól A valódi Én hatalma című könyvet. A napokban fejeztem be az olvasását. Részletesen leírja a megvilágosodáshoz vezető folyamatot, ír pl. az energiaáramlásról, amit az általad ajánlott oldalon is olvastam.

ezt aki gondolja, olvassa végig, rám szinte mindegyik tökéletesen igaz...

[link]

Nekem is mondta a látó, hogy ne féljek, illetve ha félek azt "megérzik"... Csak hát nem egyszerű nem félni, amikor napi legalább tízszer látok árnyakat magam előtt, 2 napja fehéren és feketén is (először csak feketék voltak, de ez állítólag nem jelent rosszat), és van pl két mobil diktafonnal felvett hangfoszlány is, amikor direktben próbálkoztam, és csak én voltam a helyiségben, tudatosan kizártam minden egyéb hangot

Most odáig jutottam, ami nálam haladás, hogy reggel (akkor mindig látom őket) köszönök nekik, és megkérdezem mindenki meg van-e? :-) muszály kis humorral kezelni, mert különben tényleg megzakkan az ember :-)

Velem is így volt, amikor már nem féltem, akkor gyengült, azóta ritkábban fordul elő velem.

A megfoghatatlan még az benne, hogy soha sem úgy érzékeltem a tömeget, mintha rendes emberi testben körülöttem állnának, hanem mintha göbszerű sokaságban, rengetegen lennének mindenhol...

Nálam ez úgy szokott lenni, hogy abszolút semleges élethelyzetben vagyok, és mint egy filmkocka, felvillannak bizonyos dolgok, de nem a szememmel látom őket, csak a fejemben. Szintén nyugalmi állapotban. A felfokozott állapotban jövő képekkel én sem foglalkozom.

Még annyit akartam mondani, hogy nem tudom kinél hogy volt, de nálam akkor erősödtek fel a mindenféle észlelések, stb, amikor élesen életszemléletet, gondolkodásmódot váltottam POZITÍV irányba.

Nyomást a mellkasomon én csak egyszer éreztem, de az olyan volt, mintha valaki rám ült volna... Úgy éreztem nehezen kapok levegőt is.

Nagy zsivajt hallottam magam körül (olyan volt mintha figyelnének), de élesen csak egy férfi mély hangja beszélt, valami ismeretlen nyelven. Fenyegető érzés volt... És mindig csak őt hallottam.

Nekem azt mondta az a nő, akinél voltam, hogy igen. Vannak akik fogékonyabbak arra, hogy megtapasztalják ezeket a dolgokat.

Meg azt mondta, hogy alacsonyabb rezgési szintet, rosszabb lelki állapotban, időszakokban érünk el... Szerinte én ezért " mentem" abba a nyomasztóbb légkörbe.