Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Van egy Angyal, aki vigyáz ránk cikk

Van egy Angyal, aki vigyáz ránk


El lehet-e képzelni fájdalmasabb dolgot annál, mint hogy a szülő veszítse el gyermekét? Mégis a nagy fájdalom ellenére mosolyogni kell, ünnepelni, mikor Szenteste a karácsonyfa alatt állsz, hiszen ott egy másik gyermek, akinek továbbra is szüksége van ránk, szülőkre...
Van egy Angyal, aki vigyáz ránk

Történetem 2007-ben kezdődött. Nagyon sokszor elhatároztam már, hogy leülök, megírom, de nagyon nehéz erről beszélni. Talán most van az az idő, hogy felkészültem rá.


Igazság szerint két történet fonódik egybe, de nagyon hosszú lenne, így kétfelé veszem. Időrendbe. A másodikról, ami sokkal vidámabb végkifejletű, csak pár szóban írok, de annyit muszáj, mert így lesz kerek.


Az első lányommal semmi probléma nem volt a terhesség alatt. Orvosom mindig is mondta, hogy ez a terhesség az, ami a tankönyvekben meg van írva. Csak a 35. hét körül kezdett a lepény keringése rosszalkodni, de odafigyeléssel elkerültük a koraszülést, így 39. hétre, egészségesen született a nagylányom, még 2001-ben.


2-3 év után úgy döntöttünk, jöhet a kistesó. Persze nem jött. Amikor nagyon szeretné az ember, hogy végre teherbe essen, gondolom sokaknak ismerős, nem jön a baba. Már mi is görcsöltünk, egyre nehezebben viseltem, hogy minden hónapban csalódnom kell. Teltek az évek, már-már feladtuk.


Aztán 2007 nyarán pozitív lett a teszt. Hatalmas volt az örömünk. Főleg, mikor az UH már ki tudta mutatni, kisfiút hordok a szívem alatt. Az egész családomban csak lányok vannak másodíziglen, így mindenki boldog volt, hogy lesz egy fiú is. A 15. héten volt egy kis vérzés, éjfélkor irány a kórház, de ott megnyugtattak, hogy semmi baj, vérnek nyoma sincs, lehet, hogy nagyon erőlködtem, mikor a dolgom végeztem (bocsánat, de a tényekhez tartozik). Ezután minden jól alakult. Szeptemberben (emlékszem, nagy meleg volt, és a parlagfű is erősen kínzott) az orvosom azt vette észre, hogy nagyon furán dagad az arcom, be akart fektetni. Mondtam neki, hogy semmi bajom, teljesen jól érzem magam, csak a rohanástól és az allergiától ilyen vörös a fejem, engedjen haza. Azzal egyezett bele, hogy bármi apró változást érzek, azonnal jelentkezem. És itt megint jött egy hosszú időszak, mikor teljesen jól voltam. Vizesedtem nagyon, de ugye a terhességgel jár (első lányommal is nagyon vizes voltam), így eszembe nem jutott, hogy baj lenne. A vérnyomásom emelkedett egy-egy nehezebb nap után, de kinek nem? Viszont mikor nagyon nem akart helyrejönni a vérnyomás, dagadás (ez már decemberben volt), a következő vizsgálatra úgy indultam el, hogy reggel, mikor kiszálltam az autóból, a lányomtól úgy köszöntem el, hogy ne aggódjon, lehet, hogy anya bent marad pár napra a kórházban (megérzés?!), de sietek haza hozzá.


Munkaidő végén még egy rakás munkát bepakoltam a táskába, úgy egyeztünk meg a főnökömmel, hogy 2-3 napig otthon dolgozok, hogy tudjak feküdni, így mentem a dokihoz. Az UH előtt sokat kellett várnom, de nem idegesített, sőt! Jó kedvem volt, még dúdoltam is. Rám került a sor. A mindig vidám, mosolygós UH-s doktornő arcán kerestem a szokásos mosolyt. De semmi. Még csak nem is szólt hozzám. Csak az egér kattogását hallottam. Összeszedtem a bátorságomat, és rákérdeztem, hogy ugye semmi baj? Rám nézett, és azt mondta, ezt majd az orvossal fogom megbeszélni. Már hívta is az orvost, hogy odaküld engem, soron kívül fogadjon. Az a néhány perc a váróban évszázadoknak tűnt. Hívtam a férjem, hogy baj van, de nem tudom, mi. Körülöttem a várandós anyukák beszélgettek, nevetgéltek, haragudtam rájuk. Hiszen velem baj van! Hogy lehet más boldog??? Végre bejutottam az orvoshoz. Kerek perec elmondta: most rögtön meg kell szülessen a kisfiam, különben mindketten elmegyünk. Toxémia, a súlyosabb: preeclampsya. Férjemmel is ő beszélt telefonon, nekem már nem volt erőm. Itt aztán minden más lett, az életem megváltozott.


Olyan volt, mintha csak filmen nézném. Műtő, kérdések, nyugalom anyuka! - jó, jó, de pisilnem kell, hadd menjek ki! És szomjas is vagyok! - Nem kell, lesz infúzió, katéter. Jött a helyi érzéstelenítés, ami baromira fájt. És a vágás, majd éreztem, ahogy kiszakítják a gyermekemet! Fájt, nagyon! Rögtön felsírt (2007. december 11. este negyed 7), orvos mondja, erős kissrác, Apgarja 9/10, semmi baj nem lesz. Egy pillanatra láthattam, utána semmire emlékszem tisztán. Ahogy toltak az intenzívre, érzem, valaki megfogja a kezem. A férjem volt, zöldben. Mit hozzon be nekem? - kérdi. Semmit! Minek! A kisfiamat akarom! Egész éjjel csak a plafont bámultam, és reménykedtem, csak álmodom. Ez nem lehet más, csak álom, egy nagyon rossz álom. Mindjárt felkelek. Kerestem a pocakomat. Pittyegések, vérnyomásmérő feszítése, deréktól lefelé semmi. Most mi van?


Aztán lassan tisztult a tudatom. Igen, már nem vagyok terhes. Másnap bemehettem a koraszülött intenzívre. 31 hetesen 990 grammal feküdt a kisfiam az inkubátorban. Itt még reménykedtem. Aztán 3 nap után közölték: vér kellett a babának, és nem akar pisilni sem. Rá következő napokban sem. Már több mint 1 kg, pedig nem is kap enni. A víz. Műteni nem lehet, túl pici, erei vékonyak ahhoz, hogy a veséjét beindíthatnák.


Engem már hazaengedtek. Utána 2 nappal jött a telefon: átvitték a gyermekklinikára, kilyukadt a gyomra, vagy rosszabb esetben a belei. A jobbik eset volt, gyomorműtét. Jól viselte a műtétet, szépen gyógyult a seb is. De csak nem pisilt. Egyre jobban vizesedett, egyre fogyott a remény. Bár az orvosok egyre mondták, amíg a káliumja rendben, van esély. Egy orvos volt, aki mondta, nem bírja a baba már sokáig. Haragudtunk rá. Mi az, hogy ő dönti el, mit bír ki a kisfiam? Ott álltunk az inkubátor mellett, és szuggeráltam a katéteres zacskót, teljen már meg. Minden cseppnek nagyon örültem. Minden reggel 6-kor telefonáltam a kórházba: ugye pisilt? A válasz mindig nem volt. 10-szer annyit kellene már, mint amit pisil. Már sokkal több volt a bevitt folyadék (gyógyszerek, infúzió), mint amit ürített. Már majdnem 2 kiló volt, pedig tejcsit nem is kapott. Én itthon rendesen fejtem, fagyasztottam, mert úgyis kell még Neki!


A Szentesténk úgy telt, hogy férjemmel a kisfiúnál kezdtük, végigsírtuk az időt, utána irány haza a lányhoz, mosolyogva énekelni a Mennyből az angyalt... Akkor még nem vallottuk be magunknak, amit már tudtunk: jövő Karácsonykor már nekünk is lesz egy Angyalkánk, aki fentről énekel velünk, nekünk!


Már januárt írtunk, csütörtök du. a kórházban azzal fogadtak, emelkedik a káliumszint... És ez rossz.

Este együtt imádkoztunk a férjemmel, de már nem azért, hogy végre pisiljen... Eldöntöttük, elengedjük... Hiszen a 24 napja alatt (az első 3 napot leszámítva) egyszer sem volt ébren, erős fájdalomcsillapítókkal altatásban tartották. Éjfélkor jött a telefon: Hamarosan elmegy Hunor. Ha gondoljuk, menjünk be, hogy elköszönjünk Tőle. Nagylányt pizsamában autóba tettük, ismerősnél leraktuk, és már a kórházban is voltunk. Már nem csipogott a gép mellette. Elaludt, örökre, mert elengedtük. Már nem szenved, nem fáj semmije. Csak nekünk, a szívünk, a mindenünk. Megkérdezték, felveszem-e (egyszer sem volt a karomban, csak simogattam a nyíláson át). Nem mertem felvenni, féltem, elejtem.


Pici fiunk élt 24 napot, fájdalmak közepette. De már nem fáj semmije. Már az angyalokkal játszik, és mindig mosolyog. És mikor azt látja, hogy sírok (mint most is), érzem, megsimogat, és szinte hallom: Anya, ne sírj, én jó helyen vagyok!


Hát ennyi az első történetem. Tudom, sok helyen kusza, zavaros... Ezt nézzétek el nekem.


A másikba most nem kezdek bele, az is hosszú lenne, de két mondatot mégis. 2008-ban pozitív lett a tesztem, 2009. áprilisban megszületett a kislányunk, akit tudom, hogy Hunor küldött nekünk. A terhesség nem volt zavartalan, sok kórházban töltött idő, de Ő itt van velünk, és valamelyest enyhíti a fájdalmat.


Hogy miért is írtam le mindezt? Kikívánkozott belőlem, hiszen szóban beszélni nem nagyon tudok róla még mindig. A temetőben szoktam kisírni magam, ahol egy kereszt jelzi: családunkban volt egy kisfiú is...




Írta: csandi1973, 2010. október 25. 16:08
Fórumozz a témáról: Van egy Angyal, aki vigyáz ránk fórum (eddig 94 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook