Üzenet a túlvilágról… (beszélgetős fórum)

Már most olyan, külsőre és belsőre is.

Na persze ennek a genetika is lehet a magyarázata:-)

Attól még, ha elengedsz valakit, Veled lehet, vigyázhat Rád!

A különbség abban áll, hogy amíg idekötjük őket valamivel (félelmeinkkel, szeretetünkkel, ragaszkodásunkkal... van, aki zsarolja is elhunyt szerettét :S), addig a köztes létben marad. Ez egy olyan hely, ahová mindenki kerül a halála után. De az a természetes, ha itt rövid ideig marad, és utána átkel arra a síkra, ahol a Lelkek vannak... És onnan is vissza tud jönni, ott sokkal kevésbé van korlátozva. Viszont a közteslétben sok mindent nem tud megtenni, amit a Lelkek síkján megtudna...

Lehet így most zavaros, de ha megnéztek egy Szellemekkel suttogó részt, az jól példázza, hogy mi a különbség a köztes lét, és az átkelés között.

Vagy van egy jó könyv, ami szakszerűbb, mint az én megfogalmazásom: Lelkünk útja.

Sziasztok!

Sajnos nem tudtam végig olvasni a fórum összes hozzászólását, de arra lennék kíváncsi, hogy valaki nem ismer-e Veszprém megyében vagy a közelében halottlátót?! Nagyon fontos lenne. Előre is köszönöm!

Tudod, a mi esetünk kicsit speciális, mert Anyu nem természetes halállal vagy balesetben halt meg. És nekem azt mondták, hogy ezesetben nem születhet le újra, míg annak az életének az ideje le nem telik. És abból még kb. 20 év van, mert ez a hölgy azt is meg tudta mondani, hogy Anyu hetvenvalahány évig élt volna.

Jajj, úgy szeretném tudni az igazságot! Mármint, hogy ezek tényleg igazak, vagy csak megvezetett az a hölgy.

Akkor nekem is 3 lenne, de ez biztos nem igaz rám. Pláne, hogy többről álmodtam, na meg amiről a karmaasztrológus is mesélt... A 30 már biztosabb, mert nekem 30 a számoknak az összege...

Apumnak szintén 30-as a száma, KisRobinak 10-es. Pedig én érzem, hogy Ők ugyanazok!

Kicsit szomorkodva olvasom itt sorban a történeteiteket.

13 voltam, mikor elvesztettem édesanyámat. Bizonyára sok jelet küldött nekem, mert szerintem a halála pillanatában tökéletesen tisztában lett vele, mekkorát hibázott. Itthagyott engem és a 9 hónapos öcsémet.

A mai fejemmel másképp állnék az egészhez, de akkoriban nagyon önző voltam, nem láttam tovább a saját fájdalmamnál. Ezért, és mert egyszer valaki mondta, tudom, hogy velem maradt, hosszú évekig nem mozdult mellőlem.

És önzőségemnek "hála" sosem láttam a jeleket, amiket küldött, sosem álmodtam vele. Pedig nagyon szeretnék. Szeretném, ha üzenne. De már csend van - azt hiszem, elment. És tudom, hogy ez így is van rendjén, én már erős vagyok, neki viszont így is rengeteg idejét és erejét vettem el.

Néha üzenek neki, hogy szeretnék álmodni vele. De vagy nem akarja, vagy nem tudja teljesíteni ezt, vagy egyszerűen csak nem emlékszem rá ébred.

Hmm... A 3. életem lenne ez a mostani? Jujj, de fiatalka vagyok. :D

Nem tudom, valahogy öregebbnek hittem magam. Persze ez nem sokat számít. :D Mint ahogy az sem, hogy tulajdonképpen hányadik életünket is éljük itt. Most vagyunk, itt vagyunk, ezt a karmánkat kell végigélni, és a tőlünk telhető legjobb módon megoldani. És csak remélhetjük, hogy jó úton járunk! :)

Sziasztok!

Van egy könyv...Horváth Andrea írta: Reinkarnáció. vagy Karma és reinkarnáció, nem emlékeszem pontosan a címére.

Ebben van leírva hogy a születési napról kiderül ki hanyadik életét éli. össze kell adni a két számot, ha valakinek egy számjegyű akkor meg adja magát... Amikor utánaszámoltam a vér is meghűlt bennem.

Apám 2005. februárjában halt meg amikor már terhes voltam a fiammal. Ugyanabban az évben szültem.

Apámnak október 13.-án van a szülinapja a fiam okt. 14.-én született.

TEHÁT: 1+3=4, apu a negyedik életét élte, a fiam 1+4=5 az ötödiket éli most.

Itt ketten is írtátok hogy egy nap difi volt a szülinap között. Tehát majdhogynem 100 % hogy igaz.

Tényleg érdekesek ezek az egybeesések a dátumokban!

Az 1996 ma harmadjára is megjelent, mint egy olyan év, amikor valaki elveszített hozzátartozóját. :S

Az én történetem...

Nagyszüleim elvesztéséről szól. Nagypapám 1996. novemberében ment el, Nagymamám 2000 novemberében. Hogy melyik napon, higgyétek el, nem tudom. 100x is megkérdezem Anyuékat, mindig kiesik a fejemből. Nem bírom megjegyezni, de nem is akarom. A születésüket viszont tudom, (mint ahogy a családban mindenkiét fejből, még a férjem családjában is, pedig jó sokan vagyunk).

Szóval a hiányuk a mai napig szinte feldolgozhatatlan, annyira szerettem, szerettük Őket.

Nagyapámnak május 10. volt a szülinapja, 1998. május 10-én született meg a nővérem kislánya, bár 14-re volt kiírva, és a kislány nem sokkal éjfél után született, tehát éppen 10.

Nagyanyámnak augusztus 21-én volt a szülinapja. 2004.-ben ezen a napon tartottuk az esküvőnket a férjemmel, persze tudatosan, én szerettem volna így.

Aztán az unokabátyámnak a kisfia aug. 21-én született. És itt jön egy kis csavar...

Azt még tudni kell, hogy sokan voltunk unokák, én voltam a legkisebb. Nyílt titok volt, hogy a nagyszüleink engem szeretnek a legjobban, és rengeteget is voltam náluk, mivel a szüleim éjjel-nappal dolgoztak.

Szóval, a kisfiú nagyon nyugtalan baba volt. Senkinek a kezében nem maradt meg, főleg nem az Édesanyja családjánál.

Aztán történt, hogy lejöttek hozzánk...

A kisbaba egyszerűen nem "eresztett" a szemével, állandóan engem figyelt, fordította a kis fejét ahová csak mentem. Olyan nyugalom volt rajta, mint még soha (a szülei elmondása szerint).

És amikor kézbe vettem, és egymás szemébe néztünk, hát, nem tudom leírni. Nincsenek szavak...

A kisfiú a mai napig nagyon szeret engem, és abban a házban imád lenni, ahol a nagyszüleim élnek... Mindig oda akar menni.

Tudom, hogy ez túl "misztikusan" hangzik, de én a nagyanyámat a mai napig nem engedtem el, talán 1-2 éve van, hogy már nem sírok, ha Róla beszélek. Pedig 35 éves vagyok.

A másik.

Fiatalkoromban volt egy nagy szerelmem, az első.

Idén nyáron lesz 4 éve, hogy meghalt.

Akkoriban rengeteget álmodtam vele, pedig hosszú évek óta nem láttam.

Álmaiban midig eljött, és az álmaimban még mindig szerelmesek voltunk, és én ölelgettem, csókoltam Őt... Ez is olyan érdekes.

Hát ennyi... :-)

En is szeretnem veletek megosztani elmenyemet a temaval kapcsolatban hatha volt valakinek erre pelda.

Az en tortenetem 2 evvel ezelotti aprilisra nyulik vissza amikor is edesapam elhunyt..Szenvedely beteg volt..Nem szeretnem reszletezni mi tortent vele a lenyeg hogy csak en voltam otthon,akkor voltam 17 eves,es a nagyszuleim pont lementek a nyaraloba ket ocsemmel kerteszkedni..Eletem vegeig kiserteni fog az erzes,a sokk amit ateltem,es a hianya..Nagyszuleim neveltek fel,edesapam hallas serult volt.Igazabol soha nem volt ugy igazan mellettem (szenvedely betegsege miatt),nem olyan volt a kapcsolatunk mint apa lanya,de nagyon szerettem ot,es sokat imadkoztam erte hogy tartsa meg ot a jo isten es kisgyerekkent is mindig lefekves elott csak ra tudtam gondolni hogy nehogy elveszitsem ot..de elveszitettem..Nagyon faj a mai napig.. Mivel otthon hunyt el,nem birtam otthon megmaradni,mert mindig ereztem azt hogy o meg ott van a szobajaban,hallottam estenkent ahogy kimegy a konyhaba es mer maganak egy tanyer etelt,hallottam a lelegzetet,az illatat edesapamnak...Nem birtam megnyugodni,hatalmas lelkiismeret furdalasom volt hogy nem tudtam segiteni rajta,panik beteg lettem,es elkoltoztem kollegiumba.Az egyik este pont a szenvedely betegsegekrol tartottak kiseloadast,en kulon kertem oket hogy nem szeretnek reszt venni rajta,de kotelezo volt.Mondanom sem kell hogy nem birtam az elso ot percben kiszaladtam a kollegiumbol nekivagtam pizsamaban szakado esoben a zugloi erdonek,zokogtam,teljesen elvoltam veszve a buntudatban.Pont februar 10.-e volt es azelotti ev aprilis 10.-en tortent meg a tragedia. Aznap este vissztertem a kollegiumba es almot lattam edesapammal,ugyanezen a napon mamam is.En mindig szinesen almodok,gyerekkoromban voltak fekete feher almaim,de ezt az almot szepiaban lattam.Edesapam megjelent egy hofeher fenyben otthon a konyhankban.Mint egy angyal.Nagyon megorultem neki,rohantam hozza es megoleltem ot,konyorogtem neki hogy maradjon.Sirtam,nagyon mint mikor meg kisgyerek voltam hogy ujra lathatom ot.Ram mosolygott es azt mondta hogy ne feljek.Mondta hogy meg marad egy kicsit mert segitenie kell a mamaeknak rendbe hozni a telket.Eltunt..Kepvaltas..Minden ujra szines ujra ateltem azt a pillanatot amikor meglattam ot a szobajaban mikor itthagyott minket,azonnal hivtam a mentoket de nem tudtam beutni a szamokat mert a telefonon osszemosodtak a szamok az ujjaim pedig gorcsbe randultak..a sajat sirasomra keltem fel ezutan..ez tortent egy keddi napon. Penteken hazamentem es mamam azzal a hirrel fogadott hogy apuval almodott megpedig azt hogy ultek a kocsiban mikozben mentek le a telekre es apu mosolyogva mondta mamamnak hogy segit a telek rendbehozasaban,de utana mennie kell....

Azok a bizonyos jelek amik egy kirakó darabjai és egyszer csak rájövünk a lényegére.

Jó lett a cikked. :)))

Bár ne kellett volna megírnod, de akkor lehet másképp alakul az életed.

Ok, várjuk a történetedet! ;)

Addig is szép napot!

Sziasztok!

Nagyon érdekes dolgokat írtok.

Én is szeretném leírni az én történetem, de most el kell menjek itthonról.

Este elmesélem! Különösen érdekes...

Viki