Úgy érzem, hogy elhidegültünk egymástól és ezért haragszom rá, mit tegyek? (beszélgetős fórum)

Van olyan is, hogy nem, de sokkal ritkábban mint a ruhás/cipős felállás.

A ruhával, meg a csini cuccal nincs bajom, szívesen vagyok dögös és szexi, de mikor megfordul a dolog, hogy ez a minimum, mert neki meg csak így jó akkor már mindegy milyen ruha/cipő van rajtam, mert úgy érzem nem engem kíván.

Nem vagyok egy csúnya nő, sőt kifejezetten szépen tart a környezetem is, csinos, mosolygós, kedves nőnek tartom magam, figyelek magamra. De ez a dolog alapjaimban húz le úgy érzem.

Igazából "pihennem" kéne. Hagyni a párkapcsolati dolgokat másra, egyedül kellene lennem, megerősödnöm jellemileg, mert kimerítettek a rossz kapcsolatok. Az előzőben én voltam a hunyó, hagytam hogy uralkodjon rajtam. Az azelőtti meg simán terror volt, nagyon sokáig nem számíthattam senkire és amikor végre megjött a segítség azonnal kiléptem.

Össze kellene szednem magam és a önző módon csak magammal foglalkoznom. Lelki egészségé előre!

Nem igaz, nem megfutamodni a legkönnyebb. Tűrni sokkal könnyebb. A legnehezebb belátni, hogy rosszul választottunk és tovább kell lépni.

És igen, ha egy kapcsolat nem működik, akkor nincs mit tenni. Ha a következő sem, akkor sem. Csak el kell gondolkodni, hogy miért lép valaki folyton rossz cipőbe...

Beszélj vele, mondd meg neki, hogy ez nem működik így, mert boldogtalan vagy.

Ugyanaz, mint Pipinek írtam.

Nem menekülni szeretnék, mert vannak jó dolgok is, és abban reménykedem, hogy lehet javítani, helyre lehet hozni. Megfutamodni a legkönnyebb, bár tény, hogy most én is ezt szeretném, de majd mindig ezt fogom tenni, ha a többi kapcsolatomban is bajok lesznek?

Azt hiszem csak belefáradtam a férfiakba. Nem tudok most tenni érte sem semmit. :(

Kétszer kellett újrakezdenem már, nem megy könnyen a kapcsolatból való kilépés. Bár hozzáteszem jobb egyedül, mint szenvedni valakivel.

Azon is gondolkoztam, hogy én dramatizálom túl, türelmetlen vagyok... NEm tudom. Csak azt tudom, hogy szeretném, ha jobban törődne velem és azt is, ha én is vele, csak egyszerűen nem megy. :(

Hát jah, nem ő az az ember, akivel te élni akarsz. Úgy látom, hogy ezt te is tudod.

Nem vágysz nagy dolgokra, csak mint egy normális ember. Keresd meg a másik feled valahol máshol.

Tudod te, hogy mit akarsz! A barátja akarsz lenni de nem több. Nem akarod tönkre tenni egyikötök életét sem?! Akkor szállj ki a dologból, hisz nem vagy szerelmes, nem vagy boldog, ne is költözz akkor össze vele. Szerintem kár tovább rontani a helyzetet. A folyamatos szerepjáték és, hogy neked kell mindent az sem normális dolog egy kapcsolatban. Szerintem.

Lehet, hogy nagyon jó ember, de nem rá van szükséged.

A párommal talán túlságosan is a munkára koncentrálunk. Illetve ő koncentrál rá, én meg muszájból. Együtt dolgozunk, közös vállalkozás (azt hiszem ez egy irtó rossz kombináció). Ugye február eleve az adózás hava a vállalkozóknak, megy a fejvakargatás és mérgelődés. Nálunk is ez a helyzet, de úgy gondolom az anyagi terhek nem pecsételhetik meg a magánéletünket. Nem lehet ráfogni az anyagi letargiára azt, hogy hetekig nem szeretkezünk, de még össze sem bújunk. Általában 2-3 havonta ez van. Pénzügyi dolgokra fogja, hogy ő most nem tud mással foglalkozni. Mindeközben együtt dolgozunk és mondhatni ő a főnököm. Ha hibázok nem megbeszéljük, hanem mérgesen leszid, hogy miért nem figyeltem jobban. Sokszor jogos ez a szidás, mert tényleg figyelhettem volna jobban, de azt hiszem nem kötelező hozzá olyan viselkedést párosítani, amit ő szokott (ellenséges, utálatkeltő). Mással sokkal megértőbb, mint velem. Elvárja, hogy mindent elsőre megértsek és ha netalántán visszakérdezek kétszer, háromszor akkor már ideges és kioktat, meg mérgelődik rajta, hogy már elmondta. Én vagyok a hülye tényleg, egyszerűen elsőre nem fogok fel mindent, ez van.

A szexuális életünk sosem volt az igazi. Mindig jókat szeretkezünk, de csak bizonyos dolgok után. Tőlem elvárja, hogy mindig csini rucikba, csini cipőkben legyek, esetleg szerepjáték játszunk, mert ő erre gerjed. Én régimódi vagyok, a sima szexre, a bensőséges érzésekre gerjedek a legjobban. Ő meg csak bizonyos dolgok után gerjed. Sokszor próbáltam ezt elmondani neki, hogy unom már, hogy mindig én kezdeményezek, csak úgy nagyon ritkán vagyok leteperve mondjuk, nem érzem, hogy kívánna, nem érzem azt a bizsergést, amit kéne (és ha néha van, az is hamar elillan). Egyébként rendes ember, csak mégis úgy érzem nem figyel rám, mert nem érdemlem meg. Mert sokszor hibázom és az agyára megyek ezzel. Nem szeretek magam után azonnal elpakolni, ő meg utálja ha trehány vagyok, és ezt mindig szóvá is teszi. Olyankor szarembernek érzem magam nagyon. És sajnos most eljutottam arra a szintre, hogy minek tegyek bármit is, mert úgyis talál benne hibát. Pedig ő alapvetően nem ilyen, de én mostmár mindig ezt feltételezem róla. És nekem ez nem megfelelő magánélet, hogy olykor hetekig még csak egy ölelés sincs köztünk, utána meg egyből játszunk valami olyat, amit ő szeretne. Biztos önző vagyok, mert szeretném megkapni legalább csak egyszer, vagy egy rövid ideig, amit elvárok egy kapcsolattól, szeretném, ha a tenyerén hordozna egy kicsit, mert utána engem kenyérre lehetne kenni. Részemről ezeknek az elvárásoknak az az oka, hogy sajnos az utóbbi kapcsolataimban mindig én voltam a tenyeren hordozó fél, elvakultságomban észre sem vettem, mennyire kihasználnak. Ezt ő is tudja, de ő sem ad semmit. Ha összeveszünk képes hallgatni ahogy sírok, napokon keresztül, anélkül, hogy legalább megvigasztalna, vagy legalább keresné a megoldást arra a problémára. Nagyon kegyetlennek tartom ebből a szempontból. Én egy végtelenül érzéki nőnek tartom magam, azonban ha nincs ami katalizáljon ez teljesen az ellenkezőjébe fordul át bennem. Magamtól kellene nőnek lennem, meg csábítónak meg minden. Nem lenne ezzel gond, ha érezném azt tényleg, hogy ő engem akar, nem pedig az adott szerepet (mondjuk szex közben).

Nem tudom mit tegyek.

Azt tervezzük, hogy összeköltözünk, de én ezekkel számolva inkább lemondanék erről az egészről.

A kapcsolatunk elején azt mondta, hogy ő már sohasem lesz szerelmes és én így azt a kicsit fellángolást is, ami kezdődött bennem iránta elfojtottam, elnyomtam, bezártam mélyre. Nem vagyok szerelmes és azt hiszem csak miatta nem vagyok szerelmes bele. De ő sem szeret engem. 2 éve vagyunk együtt.

Lehet nyavalygós vagyok egyébként, nem mondom, hogy nem, meg van egy rakás hibám, de egyszerűen beszélni sem tudok vele, mert ne magyarázzak meg semmit, meg neki nincs kedve vigasztalgatni (más problémákból fakadó lelki nyafogásaimra értem ezt most), meg neki most erre nincs energiája. Általában ezt kapom. Ha mégis sikerül egy egy beszélgetés kéthavonta az már siker.

Arra gondoltam, hogy ma este csak annyit mondok neki, hogy majd hétfőn találkozunk legközelebb és talán elgondolkozik majd egy kicsit.

Egyébként azt hiszem nem szabad összeköltöznünk, és barátokként jó szuperálunk, de mint párkapcsolat megbukunk. Én nem akarom úgy beletenni magam ebbe, hogy néha figyel rám, néha meg nem. Nem tudok meglenni törődés nélkül, nélkülöztem eleget érzelmileg életem folyamán (a gyerekkori bántalmazástól, a vert a páromig mindenféle volt az életemben).

Kicsit letargikus vagyok, de szeretnék tisztán látni, nem akarom tönkre tenni sem az ő, sem az én életemet. Ezért írtam ezt ide ki.