Tűnjek el az életéből, mert csak magányra vágyik, és nem akar bántani? Vagy maradjak, ezzel bizonyítva hogy kitartok mellette a végsőkig? (beszélgetés)

"ha nem szeret és nem kellek neki, mondtam, nem kell akkor olyan gesztusokat tennie."

ha nem szeret és nem kellesz neki, akkor azt kellett volna mondani, akkor eridjen isten hírével

Inkább ne! Én sem terhellek az én történetemmel.:)

De ha tudod hogy mit akarsz, akkor minek kérdezed itt a népet? :)

Egyik, hogy most SENKIT nem szeret. Másik, ha nem szeret és nem kellek neki, mondtam, nem kell akkor olyan gesztusokat tennie.

Ez sajnos csak idővel fog tisztázódni. De megígérem: nem várok sokat, hogy javuljon a helyzet.

Nini! (én szóltam hogy terjedelmes)

2010 őszén ismertem meg, az interneten. Nem tudom mi indította el a lavinát, de nagyon aranyos srác volt. Csak msn-eztünk, és nem volt túl sok jelentősége. Akkoriban megfogadtam, hogy nem hagyom magam befolyásolni senki fia által. Na, ez nem így történt. Kezdünk jobban megismerkedni, és már nem csak felszínes csevegésekről szóltak az esték, hanem életünkről, érzelmeinkről is. És egyszer csak felhívott. Oda voltam a hangjától, nem tudom miért, de úgy gondoltam a legkellemesebb hangot hallom amit valaha hallottam. Ő pedig örült, hogy ennyire rajongok érte. Kitöltöttem az érzelmi-űrt az életében, felváltottam egy lány szerelmét. Egyik alkalommal, amikor napokig nem értük el egymást, küldtem neki egy sms-t: "Hiányollak" - Úgy élte meg, mintha egy az égből lepottyant angyalka lennék. Karácsonykor írt nekem egy dalt, csak nekem. Senki másnak nem adott ajándékot, mert mindenki tudta jól, hogy szereti őket... De én... Dani úgy gondolta, nekem mindenre szükségem van, ami szeretet. Akkoriban még lehetőség volt a mikrofonos hallókütyü használatára, és nagyon-nagyon sok időt tölthettünk ezáltal "együtt". Órákat beszélgettünk át, néha elhelyezve magunkat az ágyban, hogy körbelengjen minket valami meghitt atmoszféra. Olyan volt, mintha egymás mellett lettünk volna. A határok megszűntek létezni, és a lelkeink a testünk jelenléte nélkül kapcsolódtak össze.

Egyre mélyebb vizekre eveztünk. Lelki problémás lányként nem volt könnyű mindig velem, de ő mindig ott volt mint barát. Eljotottunk a pontig, amikor a telefon túloldaláról már sírás, és kiabálás is szűrődik. De ő állta a sarat. Megígérte, hogy segít nekem. A "távkapcsolatunk" olyan közelivé kezdett válni, mintha közel élnénk egymáshoz. Elképesztő, de megcsináltuk, így éltük meg egymást, persze tudattalanul. Nyáron találkoztunk. Csak pár napig volt itt, de azt az időt egymással töltöttük. Nem történt semmi. Sétálgattunk és néztük a várost, ő pedig folyton a karjaiba zárt... Gyakorlatilag órákon át semmi mást nem tettünk, csak öleltük egymást. Úgy karolt át, mint egy tartóoszlop. Unalmas is lehetett volna. De ez valahogy más volt. Más srác, más érzés mint az eddigiek. Soha az életben nem tapasztaltam még olyan erős kisugárzást emberből, mint belőle. A szeretet és a szeretetéhség tapintható volt. Ez a fiú intenzívebb volt, mint bármi. Ez a srác semmi mást nem akart a világon, csak szeretetet. És én is.

Ősszel betört a vihar. Teljesen megváltozott, felrúgott mindent. És kimondta, hogy nem szeret. Már nem az a gyöngéd, szeretnivaló fiú volt, hanem egy szörnyű bunkó, aki rideg mint a kés éle. Már csak egy gép voltam számára, amelyhez semmilyen érzés nem fűzi. Tudatosságról, életváltoztatásról beszélt, és arról, hogy soha többé látni sem akar. És nem is segített többé, nem állt mellém, nem támogatott. Szétváltunk. Szenvedtem. Kerestem, hívtam. Januárban újabb telefon: "Szeretlek" - kimondta. A hangjában könnyeket lehetett hallani... Elmesélte, hogy járt Pesten. Visszatért a gyöngéd, érzéki fiú, akinek a hangjában a cukiság és az édes szeretettel átitatott gyöngédség keveredett. Olyan intenzíven, mintha a hangjával, a szavaival ölelne át, mint egy vanília krém. Este, amikor elbúcsúztunk megkérdeztem: "Vigyázol az álmomra?" És ő azzal a csodálatos, mennyei hangján válaszolt "Vigyázok az álmodra." Mosolyt lehetett felfedezni benne. Ezt a kis búcsúzásunkat leírtam a falamra, hogy mindig emlékezzek rá. Emlékezzek arra, hogy ő mindig ott van nekem, akkor is ha néha a dühöm miatt nem úgy gondolom.

Röpültek a hetek. Fülig szerelmesek voltunk. Elhatároztuk, hogy megjavulok, ő pedig segít nekem megjavulni. Rendbe szedni magam. Rendbe tenni az életem. Uralni a káoszt. Azt hittem, hogy bármibe is kerül, és bármennyi időt is vesz igénybe, ő türelmesen eléri majd velem a célját, amolyan "mindörökké" fázisban voltam. Amikor kiborultam, és felhívtam vagy felhívott, akkor ő átölelt a hangjával. Valóban ezt éreztem. Az én érzelmeimben nincs lehetetlen, és van, hogy a hangokból ízek lesznek, illatok, vagy érzetek. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy belőle teljesen átszűrődött belém az, amit szeretne tenni, a hnagjával együtt pedig nem volt lehetetlen megtapasztalni azt, amikor amit nagyon akarunk szinte tapinthatóan erős. Sokszor irányított. irányítása alá vonta a lélegzésem, vagy azt hogy mire gondoljak. Csodálatos volt. Mint egy szent. Soha az életben nem szeretett senki úgy, mint ő. Senki nem segített, úgy mint ő, és senkinek nem voltam még olyan fontos. És senkinek nem volt még ilyen fontos ő maga, mint nekem. Nála akkoriban már nem is létezett lehetetlen. Úgy tűnt, hogy bármit rámáldozott volna, én meg csak hitetlenkedtem, mennyi mindent megtesz értem.

Újra találkoztunk. Ő tette az áldozatot. Előtte úgy volt, hogy én megyek hozzá. Vettem neki ajándékot. Aztán vitánk keveredett, és kidobtam azt az ajándékot a f*szba. Tehát megint neki kellett jönnie, de nem volt ez nyűg. Látni akart. Ő is vett ajándékot. Illetve kaptam tőle még egy csillámló labdát is, amit én szemeltem ki egy áruházban, hogy milyen klasszul néz ki. Abban a pár napban nálam aludt. Nálam, mellettem, az ágyamban. Lehetett volna etye-petye... De tiltakoztam. Inkább megijedtem. Ő pedig gyöngéden átkarolt, és simogatva azt mondta "Vigyázok rád"... Máskor is mondta már, és szívből, szeretetből hangzott... Soha senki nem akart még vigyázni rám. Ölelkezve sétálgattunk, ölelkezve ültünk, ölelkezve álltunk. És persze akkor is mindig ott volt nekem. Mindig azt mondta, hogy az a legfontosabb, hogy megnyugodjak. Előtte teljesen megnyíltam, bíztam benne. Le mertem a jelenlétében vetkőzni. Nem szégyelltem sírni előtte. Nem szégyelltem előtte azt, amit mások előtt meg igen. Mindent odaadtam neki.

Egyik alkalommal meg akart csókolni. Jobb ötlet híján, ki is mondta "Meg akarlak csókolni." Az ágyon hanyatt feküdtünk, és egymást néztük. Visszagondolva, mekkora móka lehetett volna belőle, ha engedek neki, és mint a filmekben fölém magasodik és "rám veti magát". A hajamat simogatta, ami megint csak olyan érzést keltett, amit soha semmi más. Olyant, mintha apró aranygyöngyök gurultak volna a hajamban. Én így aludtam el. A falamra rajzolt egy hatalmas képet. Ez is ajándék volt. Amikor hajnalban az ágyban feküdtünk, és nem bírtunk aludni, akkor mesélt valami olyat, hogy néha úgy érzi nem érez semmit....

20 évesek vagyunk mindketten, és mindjárt bemásolok ide egy cikket kettőnk történetéről, csak az elég terjedelmes lesz...

Az előző kérdésedre válaszolva, hogy mit szeretnék.... Hát azt hiszem leginkább azt, hogy tudja, hogy én mindig ott leszek neki. És persze, hogy találkozzunk újra, az általános önző vágyak :) .. de ezek most másodlagosak. Találkozni is azért lenne jó vele, hogy én öleljem át őt... nem azért, hogy ő engem.

én már nem tudok neked segíteni. próbáltam fórumokon keresztül, de semmi eredmény. sajnálom.

ha azt mondom hagyd ott, nem hagyod. ha azt mondom, jó akkor maradj vele, akkor meg jön az hogy gyötör. szerintem is kéne valaki akinek ezt elmesélheted. mondjuk egy pszichiáter

A francokat vagy izgalmas!

Mindig kivágod a biztosítékot a marhaságoddal.

Vegyél inkább egy néhányezer darabos puzzlet és rakd ki. Mindenki jobban fog járni.

8 hónap alatt kiírtál 45 fórumot...

Ennyire nem tudsz mit kezdeni az életeddel?

de ha jó neked így, akkor csak csináld. a te életed úgy tolod el ahogy akarod.

csak aztán ne nyavajogj pár év múlva itt hogy eltoltad az életed...:SS

Dehogy olvasom.

Én már unlak.