Túlságosan ragaszkodok a tárgyakhoz, emlékekhez (beszélgetős fórum)

Nagyon tisztellek, amiért ezt bevallod magadnak.

Anyukám is ilyen, olyan dolgokhoz ragaszkodik, amiknek semmi haszna. Ha legalább ki lehetne tenni őket, hogy nézegesse, azt mondanám, hogy haszna van, mert örömét leli benne. De a szekrény mélyén, ahova soha be nem nyúl ott tornyosodik minden... és nem lehet kidobni, mert ettől vagy attól van...azt nem értem. És azért 70 év alatt nem egy cipősdoboznyi cuccról beszélek.

Mindig elmondom neki, hogy az embereket szeretjük, a tárgyakat pedig használjuk, sosem fordítva... de nem érti, nem akarja érteni.

Nem tudom, miben gyökerezik ez, de őszintén érdekel, azért vagyok itt. A fórumnyitónak pedig sok szerencsét kívánok, remélem, megoldódik a gondja.

Nagyon beteg dolog ha amit sütött zserbót, és a fagyasztóban van, elrakom emlékbe?

Vagy elrakom emlékbe, és ha majd magam sütök, lesz prototípus

Vagy Karácsonykor/ a szülinapján megeszem és rá gondolok közben.

2 kockáról van szó.

Én a Keletibe futottam be mindig, és amíg ott laktam a Keletinel szálltam at.

Ez a két hülye (te meg én) így kerülte el egymást.

Én egyet a vonaton hagytam. :D

Jobban mondva egy komplett szatyrot, váltóbugyival, kispárnával, szemüveggel. Sosem lett meg, pedig rendszeresen érdeklődtem a Nyugatiban.

Tok megértem.

És bár azt mondom, tanulj meg elengedni, én ha végre hazajutok, a kézi poggyaszomba a dednagyanyam értéktelen nippjeit fogom elhozni, és egy értéktelen festményt, ami nekem fontos.

Szerintem csak egyszerű megoldás, épp kapóra jött. Így a cuccok nem lettek az enyészeté.

Sokkal jobb helyük van így, különösebb piaci értéket nem képviseltek.

Én is így vagyok. De nekem szerencsém volt. A nagyi egy népcsoporthoz tartozott, tartotta is a hagyományait, beszélte a nyelvüket. Mikor meghalt épp egy közeli városban ennek a népcsoportnak állítottak össze egy múzeumi kiállítást.

A házat bár az is a népcsoportra jellegzetesen épült, ugyan eladtuk és teljesen átépítették, de a nagyi bútorai, nippjei, terítői, ágytakarói, ruhái stb a múzeumba került. Mikor megnyílt a kiállítás meghívtak minket, egyszerre volt döbbenet és jó érzés látni a kiállított tárgyait, a babákat a népviseleti ruháiban, sokat még ő hímzett, varrt.

Mások vagyunk.

A gyerek rajzai, kézzel készített karácsonyfa díszei nekem is mind megvannak, használatban vannak, de a nagymamámtól csak az esküvői fénykép volt amit őrzök, azt is úgy hogy retusáltattan újra előhívattam nagy méretben. .

Számomra az ő dolgai valahogy az övé, nem az enyém. Semmit nem tartottam meg.

Én is ilyen vagyok. Dobozokban vannak az emlékek. A legvacakabb ajándékot is elteszem, amiről tudom, hogy szeretettel adták.

Nem tudom kidobni a gyerekeim rajzait az első irka-firkától minden megvan.

Azok csak tárgyak, amik tönkremennek, eltörnek.

Az emlékek viszont soha nem tűnnek el.

Alapvetően ilyen vagyok.

Nemrég halt meg a Nagyim. A tárgyait kb ereklyeként őrzöm. Ha belegondolok, hogy a házát valaki megveszi és másé lesznek a bútorai, ruhái, a szívem megfájdul.