Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Szülőnek lenni, mikor véget ér a felhőtlen boldogság cikk

Szülőnek lenni, mikor véget ér a felhőtlen boldogság


A mi történetünk nagyon szépen indult, megismerkedtünk a Férjemmel, esküvő és babavárás, mint a nagy könyvben.

2006 márciusában megszületett első gyermekünk, Dominik, és igazi család lettünk. Kicsikénk szépen fejlődött, szinte náthás sem volt soha. Egészen húsz hónapos koráig mindig minden tökéletes volt.

Szülőnek lenni, mikor véget ér a felhőtlen boldogság

Egyik vasárnap arra lettünk figyelmesek, hogy Domi szeme fölött a szemöldöke alatt meg van kicsit duzzadva. Úgy gondoltuk, biztos azért van, mert keveset aludt. De nem múlt el másnapra sem, sőt harmadnapra csúnyább lett. Már a szeme alatt is meg volt dagadva, így elmentünk a doktornéninkhez. Előtte persze a neten böngésztem, hogy mi lehet ez. Választ nem találtam. A doktornő azt mondta, hogy kezdődő kötőhártya gyulladás, írt szemcseppet. Kicsit megnyugodtunk, de csak kicsit, mivel csak egyetlen egy cikkben találtam ezen betegségre ilyen tünetet a húsz közül, de gondoltam, az orvos ért hozzá.

A helyzet igazából nem javult csak rosszabbodott két nap múlva már a Manócskám egész arca pöffedt volt, sőt az egész teste. Felhívtam a doktornőt, elmondtam, hogy mit tapasztaltam, azt mondta, hogy rögtön menjünk az ügyeletre, mert valószínű vesegyulladása van Dominak. Mondanom sem kell zokogva készültünk, nagyon megijedtem. Ez 2007. december 1-jén volt.

A kórházban megvizsgálták, vért vettek nagy nehezen és vizeletgyűjtő zacsit is kaptunk. Azt mondták, hogy a vizsgálatokból majd kiderül, hogy melyik szerve nem működik rendesen a Kicsikémnek a veséje, a mája vagy a szíve. Na, ez megint nagyon rosszul érintett, legszívesebben sírtam volna, de tudtam, hogy Domi előtt nem szabad, nehogy még jobban megijedjen.

Felvették a gyerekosztályra, de csak estére derült ki mi is a baja: nephrosis sindróma. Ez egy vesebetegség, melynek következtében a vese kiengedi a fehérjét a szervezetből. A fehérjék felelnek a vízháztartás egyensúlyának fenntartásáért, hiányukban alakul ki az ödéma, vagyis nem távozik a víz a szervezetből, hanem a bőr alá és a szervekre húzódik.

Éjszaka én maradtam bent Dominikkal, addigra átkértem egy rendes ágyra, mert rácsosba akarták rakni. Abban persze sírt, hiszen ennyi idősen már itthon sem kiságyban aludt, hanem rendes ágyon. Az éjszaka szörnyű volt, aludni nem tudtam, mindig igazgattam az infúziót, hogy csöpögjön. Reggelre már sokkal kevesebb víz volt rajta, az arca kezdett az eredetihez hasonlítani, de sajnos ez csak pillanatnyi javulás volt. Átkértem magunkat alapítványi szobába, mivel ott Apával ketten is bent lehettünk vele, a pénz nem számított. Ezután szinte beköltöztünk a kórházba, Apa onnan járt dolgozni, mivel azt mondta, hogy otthon egyedül nem bírja ki nélkülünk.

Hiába megkezdték a gyógyszeres kezelést, Manócskánk állapota csak nem javult. Sajnos a mikulás a kórházba jött. Dominik nagyon sokat szenvedett és vele együtt mi is, naponta többször vettek tőle vért, állandóan vizsgálgatták, az infúzió branüljét is mindig át kellett szúrni, mert hamar tönkrement. Kicsikém az ágyban feküdt és ült egész nap, nézte a Minimaxot, a cumit nem vette ki a szájából, csak ha evett, szegénykém abba kapaszkodott, hiszen félt már nagyon az orvosoktól. Úgy is beszélt, hogy a cumi a szájában volt.

Nem ihatott csak kevés folyadékot, figyelni kellett mennyit pisil és csak annyit, mivel ha többet kap, akkor attól csak még jobban feldagadt volna.

Közeledett a karácsony és még mi mindig kórházban voltunk, sőt az ünnepek előtt két nappal az orvosunk közölte, hogy átrakja Domit az intenzívre. Ott jobban tudnak rá figyelni. Ezt a hírt akkor nagyon rosszul fogadtam, de később rájöttem, hogy így volt jól. Az osztályon 25 betegre jutott két nővér, gyakran késett a gyógyszer, sőt többször nekem kellett szólni, hogy nem kaptuk még meg.

Az intenzíven egy nővérre csak 3 beteg jutott, így ott tényleg nagy odafigyelés fogadott bennünket. Mindenki nagyon aranyos volt és mindig mindent megkaptunk időben. Az egyetlen rossz az volt, hogy itt egyszerre csak egy ember lehet bent a kicsivel. Így mi és a nagyszülők váltogattuk egymást. Jó volt egy kicsit pihenni néha, mert a több mint 20 nap folyamatos kórházban lét minket is megviselt.

Az intenzív osztály főorvosa egy végtelenül aranyos ember és mellette kitűnő orvos. Ezt bizonyítja, hogy Dominikról három vagy négy nap után az összes víz eltűnt egy éjszaka alatt. A gyerekosztályon ugye ez 20 nap alatt sem sikerült.

Sose felejtem el, mikor aznap reggel bementem és megláttam az én Tündérkémet újra vékonyan, ödémamentesen, nagyon-nagyon boldog voltam. Bár szegénykém nagyon is vékony lett az betegség előttihez képest. Kérdeztem is a főorvostól, hogy a megnyúlt bőre majd visszahúzódik? Erre Ő annyit mondott, hogy majd belenő. Abban a hónapban ez volt az első mondat, amin tudtam végre mosolyogni.

Két ünnep között mintát vettek a veséjéből, hogy mivel az alapkezelés nem használt, kiderítsék, hogy a betegség melyik fajtájáról van szó. Ennek eredménye csak később lett meg, de szerencsére csak az egyszerű és a gyerekek 80% által kinőtt fajta volt.

Szilveszterkor megkértem a főorvost, hogy hadd lehessen bent a férjem is, és Ő megengedte, így hármasban szilvesztereztünk. Már sokkal nyugodtabbak voltunk, és Domi is szépen evett, már nem cumizott egész nap. És hogy mi van szilveszterkor az intenzíven? Buli az orvosoknak is, ezt nem is hittem volna, ha nem látom éjfélkor koccintás, nevetgélés viccelődés. Nem kórházi hangulat az biztos.

Január elején megjött az új gyógyszer, amivel elkezdték a kezelést. És szerencsére pár nap alatt megszűnt a fehérje a vizeletben. Így lassan már szóba jött a hazamenetel is végre, amit remélni sem mertem. Pár nappal újév után elhagyhattuk az intenzív osztályt. Ennek más biztos örült volna, de én rettegtem belül, hogy újra kikerülünk a nemtörődöm nővérek közé (persze tisztelet a kivételnek) és féltem, nehogy valami miatt Dominik állapota újra rosszabbodjon. Amint kikerültünk a gyerekosztályra, az én Manócskám rögtön elkezdett hányni és ment a hasa. De szerencsére két nap alatt túl lett rajta, nem lett rosszabbul. Ezután meg kellett tanulnia újra járni, mivel több, mint egy hónapig ki sem mászott az ágyból, lábra állni csak két nap gyakorlás után tudott, persze ezután már újra az a megállíthatatlan kisfiú volt, mint azelőtt. Ekkor már az nem tetszett a nővéreknek, hogy sokat sétál a folyosón. Én mondtam nekik, hogy megkötni nem tudom és nem is akarnám.

2008. január 18, ezt a dátumot sosem felejtem el. Ezen a napon végre elhagyhattuk a kórházat. Persze nem simán, mint mások, mivel különleges gyógyszert kapott, ami ritka, nem volt a kórházban. Nekem kellett körbejárnom a város összes gyógyszertárát, hogy hátha találok valahol ellenkező esetben csak hétfőn lett volna, így még egy hétvégét bent kellett volna maradnunk. Tűt kerestem a szénakazalban, de délutánra megérkezett a gyógyszer. Az orvos gyorsan megmutatta, hogy kell adagolni, mivel nagyon kis mennyiség kellett belőle (0,2 ml) ez csak különleges fecskendővel lehetett. Este hatkor indulhattunk haza. Mérhetetlenül boldogok voltunk.

Ezek után az életünk teljesen átalakult, olyan gyógyszert szedett Dominik, amit mindig reggel és este is azonos időben kellett bevenni, így ehhez alakítottuk napjainkat. Reggel és este fél hét: vitamin (így neveztük el, mert így Domi is megitta), ezen időpontokra semmit nem raktunk. Sokat jártunk kontrollra, az elején hetente, aztán havonta, majd kéthavonta. Szerencsére mindig minden rendben volt, így tavaly januárban elkezdték csökkenteni a gyógyszert és tavaly nyár óta egyáltalán nem szed semmit. Így is tünetmentes, ma már óvodás nagyfiú, aki nemrég töltötte be 4. életévét. Szerencsére a kórházi szenvedésekre nem emlékszik, remélem nem is kerülünk vissza soha.

Lett egy kistesója is, akit így, hogy Domival tovább itthon maradtam, előbb vállaltunk, mint azelőtt terveztük.

Sokáig gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a cikket, mert ez életem egyik legnehezebb és legszomorúbb időszakáról szól és nagyon rossz visszaemlékezni. Végül azért vágtam bele, hogy talán segíthetek vele másoknak. Azért, hogy figyelmeztessek mindenkit, hogy minden egyes apró jelre nagyon figyeljen a gyerekévek kapcsolatban, mert ha nem foglalkozunk vele, akár végzetes is lehet.

Ha pedig kórházba kerülnek, ott is nagyon résen kell lenni, nem szabad megbízni senkiben, ott is emberek vannak, akik tévedhetnek. Mint írtam, volt nálunk is kimaradt gyógyszer, rosszul beállított gép, amit ha nem veszünk észre és nem szólunk, nagy probléma lehetett volna.




Írta: maryanyuci, 2010. május 13. 10:08
Fórumozz a témáról: Szülőnek lenni, mikor véget ér a felhőtlen boldogság fórum (eddig 20 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook