Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Szülés után az intenzíven 1. rész cikk

Szülés után az intenzíven 1. rész


Első babámat vártam. Teljesen gördülékeny terhességem volt, semmi hányinger, hányás, rosszullét, igazi álomterhesség volt. Csak a vége nem volt túl álomszerű.

Szerettünk volna a kedvesemmel orvost fogadni, de amikor meghallottam mennyi a "tiszteletdíja", felháborodva úgy döntöttem, azt a 6 számjegyű összeget inkább a kelengyékre fordítom. Akkor még nem tudtam, ezzel mekkorát hibáztam. Szülésznőt fogadtunk csak, mivel a kórházban a szülést elejétől a végéig ők vezetik le, ha épp nincs komplikáció. És azért mégis csak negyed annyiba kerül, mint az orvos, és van egy állandó ember mellettem.

Szülés után az intenzíven 1. rész

2016. szeptember 13-ra voltam kiírva. Aznap és az utána következő napokban sem volt semmi jele annak, hogy ki akarna bújni a baba. A szülésznőm azt mondta, maximum egy hetet várunk. Úgy volt, hogy 20-án beindítanak, de aztán átnézték az ügyeletes orvossal az első leleteimet, amik alapján csak 29-e környékén kellene megszülnöm. Így a 20-a előtti hétvégén nem kellett ctg-re sem mennem, csak 20-án, kedden.


Szeptember 20-án reggel tehát csak ctg-re mentem a kórházba. Alacsony volt a baba szívhangja, és nem is nagyon mozgolódott. Hiába mondtam, hogy egész éjjel aktív volt, a szülésznőt aggasztotta az alacsony szívhang. Ezért beindította a szülést délelőtt 11 előtt. Órákig szinte semmit sem haladtunk. Délután 3-kor kaptam oxitocint. Onnantól nagyon felerősödtek a fájások, de a baba még mindig nem akart megindulni lefele. A szülésznőm már ekkor mondta, hogy ezt én nem fogom tudni megszülni, egyrészt túl kicsi a medencém (ami miatt már szülés előtt is aggódott), másrészt órák óta semmi sem történt. Azért megvizsgált egy másik szülésznő is, aki megerősítette a szülésznőm abban, hogy itt bizony császár fog kelleni. De a szülésznők nem dönthetnek császár felől, ahhoz kell az orvos beleegyezése. Szülésznőm lekapcsolta az oxit, majd szólt főorvos asszonynak. Délután 5-kor jött főorvos asszony megvizsgálni. Azt mondta: menni fog ez, ha eltűnik a méhszáj, nincs szükség császárra. Mint megtudtam, kedves főorvos asszony rettentően császárellenes. Felemeltette az oxitocint!!! Kb. 2-2 és fél óra múlva ismét visszajött megvizsgálni, minek után még mindig nem haladtunk, és közölte, hogy hát ez tényleg nem fog menni, pár perc és visznek császárra. Az a pár perc egy óra volt. Közben pont egy fájás alatt a császáros orvos teli szájjal bejött bemutatkozni, és közölte, hogy ő fog műteni. Mire véget ért a fájásom és fel tudtam nézni, már ott sem volt. Fél kilenckor toltak el a műtőbe. Este 9-kor született meg a babám, engem pedig 10-kor toltak ki, átvittek a megfigyelőbe. Mint kiderült, azért volt alacsony a szívhang, mert a nyaka körül volt a köldökzsinór.


Hajnal 5-ig kaptam a méhösszehúzót és a fájdalomcsillapítót, utána kellett zuhanyozni mennem. Emlékszem még meg is lettem dicsérve, hogy milyen ügyesen fel tudtam kelni. 6-kor mentem át a végleges szobába, fél 7-kor jött az anyakönyvvezető. Amíg vele beszéltem, meghozták a csecsemősök a babát, lerakták az ágyra majd kimentek, de még visszakiabáltak a szobába, hogy reggel csak szoptatás van. Ahogy elment az anyakönyvvezető, ott álltam az ágy előtt, ahol a babám feküdt, mindenféle segítségnyújtás nélkül, úgy, hogy életemben nem fogtam még ekkora babát a kezemben, azt sem tudtam, hogy kell felvenni, nem hogy azt, hogy hogy kell szoptatni. Következő alkalommal, amikor jöttek a csecsemősök, szóltam, hogy mutassák meg a pelenkázást, köldökkezelést, meg a szoptatást, mert első babás anyukaként nem értek semmihez. A válasz az volt, hogy délután 3-kor visszajön megmutatni (ez volt 10 órakor). Addig meg oldjam meg, gondolom... egy szerencsém az volt, hogy jó alvó volt a babám, és nem sírt egyáltalán. Már előtte mondjuk fel lettem készítve, hogy a csecsemősök nagy része bunkó. Én a nagy része helyett azt mondanám, hogy egy vagy maximum két ember kivételével mindegyik olyan, akinek eszembe nem jutna kisbabát adni a kezébe. Az első nap nagyon nehéz volt minden mozdulat, de azt mondták két nap után már sokkal jobb lesz. Amikor a harmadik nap is ugyanúgy voltam, mint az elsőn, akkor megfordult a fejemben, hogy valami nincs rendben. Főleg, hogy a szobatársaim sokkal jobban mozogtak. Öten voltunk, abból négyen császárosok. Volt, aki már az első nap törökülésben szoptatta a babáját, többen oldalt fekve. Én meg örültem, hogy az ágy szélén támaszkodva valahogy rá tudtam tenni cicire, az oldalt fekvés esélytelen volt. Még harmadik nap is 10 percembe telt az, hogy kikeljek az ágyból... jó esetben, mert volt, hogy fél órámba is beletelt. De gondoltam biztos én vagyok ilyen tápos csibe. Délután 4-kor nekünk kellett a csecsemőkért kimenni. Egyik nap is azzal szenvedtem, hogy az ágyból kikeljek. Negyed 5-kor behozta az egyik csecsemős a babát, majd letolt, hogy miért nem megyek érte. Mondtam neki, hogy épp érte indultam, mire közölte, hogy legközelebb 4-re érjek már oda.


Hazamenetel előtti nap császáros doki lejött a szobába, hogy közölje, jövő kedden mehetek hozzá varratszedésre, mert hogy ebben a kórházban szereti az kiszedni a varratot, aki csinálta. 23-án volt a hazamenetel napja. Ennek persze az volt a feltétele, hogy a babával legyen minden rendben, az anyának meg legyen széklete.


Amikor készülődtem haza, megkérdeztem az épp bent lévő nővért és a szobatársakat, hogy na és mikor fognak megvizsgálni, kötést cserélni, megnézni, hogy minden rendben van-e a sebemmel. Mind az öten kiröhögtek, hogy hol élek? Senki nem fog megvizsgálni, ha a babával minden rendben, akkor már tesznek is ki. A legnagyobbat itt hibáztam, hogy aláírtam a zárójelentést, amelyet a nővérke morcosan elém tolt. Persze a zárójelentésen olvashatóak az alábbi dolgok: has puha betapintható, békés hasseb, jól involvált uterus, normális vérzés, lactáló emlők. Ilyenkor már persze kapcsol az ember, hogy mindenki leletére szó szerint ugyanezeket írják rá. De azt a mai napig nem fogom fel, hogy hogy engedhetnek úgy haza császár után, hogy rád sem néznek. Emlékszem, amíg vajúdtam, mondta a főorvos asszony, hogy a császár egy nagy hasi műtét, komplikációkkal járhat, veszélyesebb, mint a sima szülés. Ha ezzel tisztában vannak az orvosok, akkor miért kezelik félvállról ezt a nagy hasi műtétet? Nem mellesleg főorvos asszonyt a szülés estéje óta nem is láttam, pedig ő segédkezett a császáromnál, és miatta vajúdtam órákig feleslegesen…


23-án, pénteken hazamentem. Szerintem még egy 80 éves nyugdíjas néni is gyorsabban és magabiztosabban tudott járni. A nővérnek nem tűnt fel, hogy hazamenetel napján úgy megyek, mint egy hadirokkant. Sőt, még le lettem tolva, hogy miért pakoltam rá a kocsira az utazótáskát, amibe a babákat szoktuk tologatni. Megjegyzem, nem vagyok hülye, nem a fekvőhelyre tettem a táskát, hanem a kocsi aljára. Mondtam is neki, hogy akkor ki fog segíteni kivinni a táskát, ha a hozzátartozók még a folyosóra sem jöhetnek be? Egyből elcsendesedett... A szobatársaim nem merték rárakni a kocsira a táskájukat, mert nem én voltam az első, akit lecsesztek. De most komolyan frissen műtött hassal kéne kicipelni azt a rengeteg mindent, amit be kellett vinni, mert hogy a kórház a gyerekruhán kívül semmit nem biztosít!? Betétet nem tudnak adni a szülészeti osztályon!


Gondoltam majd otthon kipihenem magam, ott lesz anyukám, a kedvesem is szabadságon van, könnyebben leszek, mint a kórházban. Szombat délutántól kezdve elkezdett nyilallni a jobb bordám alatt. Felhívtam a szülésznőt, hogy mitől lehet. Azt mondta, előfordul a bordafájdalom, mivel császárnál úgy nyomják ki a babát, biztos akkor nyomták meg a bordám. De nem biztos, hogy nőgyógyászati oka van, lehet akár az epém is, ha másnapig nem múlik, menjek vissza a kórházba. Aznap éjjel nem tudtam felkelni szoptatni. Egy órát sírt a gyerek, végül úgy tették rám szopizni, hogy a hátamon feküdtem az ágyban. Hát másnapra enyhült a fájdalom, így nem mentem kórházba. Vasárnap este viszont lázas lettem. Ismét telefon, most már a védőnőt is hívtam, aki azt mondta valószínű tejláz, de ha nem múlik, akkor kórház. Vettem be gyógyszert, fél óra alatt elmúlt. Hétfő estére viszont visszatért a bordanyilallás is meg a láz is. Kipárnázva az ágyat, kb. 45 fokos szögben aludtam, mert vízszintesből esélytelen volt felkelnem még segítséggel is, annyira nyilallt a bordám. Megvártam a reggelt, akkor mentem varratszedésre. Először mentőt akartunk hívni, de visszautasítottak azzal, hogy kontrollvizsgálatra ők nem fognak nekem mentőt küldeni, hiába mondtuk, hogy még járni sem nagyon tudok. Betegszállítót szintén nem tudtunk hívni, mert azt meg a háziorvos írja ki receptre! Na mondom akkor marad a taxi, mert a BKV-n meghalok. A taxisofőr mesélte, hogy az ő feleségét ugyanaz a doki császározta, aki engem, de neki egy hét után már semmi baja nem volt, így tuti nem stimmel valami nálam.


A rendelőbe is alig tudtam bemenni, minden egyes levegővételnél szúrt a bordám alatt. Persze a dokinak nem tűnt elsőre furcsának, hogy egy hét elteltével alig tudok járni. Mondta feküdjek fel, kiszedi a varratokat. Én meg mondtam neki, hogy vízszintesből én nem fogok tudni felkelni, úgy szúr a bordám, úgyhogy emelje meg kicsit a vizsgálóágyat. Kiszedte a varratot, majd tényleg nem tudtam felkelni az ágyról. Szerintem csak onnantól kezdett komolyan venni. Rögtön vért vett, majd átvitt ultrahangra, ahol kiderült, tele van a méhem folyadékkal. Ezek után közölte, hogy (szó szint idézem, mert ilyen tapintatosan megfogalmazott mondatot ritkán hall az ember, miközben épp úgy érzi alig él): „Fel fogjuk újra nyitni a pociját”.




Írta: floracska, 2017. február 28. 09:08
Fórumozz a témáról: Szülés után az intenzíven 1. rész fórum (eddig 63 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook