Szakítás, öngyilkosság GONDOLATA (beszélgetős fórum)

Én pont az ellenkezője vagyok a srácnak.

Mindent eltudok intézni, a számat is kinyitom ha arról van szó, és a "párom" is ilyen.

Én képes vagyok változni is ha még kellene, csiszolódni, bármire.

Nagyon sok mindent megteszek érte, és azt mondja nincs is velem baj, tökéletes vagyok,de mégsem kellek.

Miért???

Más mitől jobb mint én? Más mit tud amit én nem?

Ha tökéletes vagyok, akkor miért nem kellek?

Lesz olyan amikor egy felépített sor leeseik, de ha leesik, ujra építed.

+elkezdesz a környezetedre is öszpontosítani.

Abban a pillanatban, ahogy a negatív gondolatok jönnek, már veted is ki magadból. 1 percnek sem szabad eltelnie ezekkel a gondolatokkal.

Rákoncentrálsz a célokra pl. a legjobb ilyenkor a munka(legalábbis nekem az volt).

És elkezdesz ujra építkezni, tégláról-téglára.

Csak úgy tudod megoldani ezt a helyzetet, ha képzeletben húzol egy vonalat, a múlt és a jelen között-a múltba már beletartozik, mondjuk ma 9 óráig történt eseméyek.

És magadban teljesen tiszta képpel indulksz neki a jővőnek.

A gondolataidat is kordába tartod pld.

Mit kellene kérdeznem?

Már kérdeztem!

Én együttérzek veled mélységesen Kis Zsuzska tudod én azt mondom megérdemled a boldogságot, ha a párod ennyire nem töri magát, hogy veled maradhasson.

Kívánok neked sok szerencsét és minden jót szeretettel üdvözöl tégedet Ágnes.

Húha! Nagyon stimmel az eleje, mintha csak mi írtuk volna.

Az az egy különbség, hogy nem tudna olyat tenni vagy mondani ami miatt a szakítás lenne a válasz.

Gondolhattok minket butának, vagy idiótának, mártírnak vagy bárminek, de ha meg is csal, úgy vagyunk vele, hogy inkább osztozzak rajta, minthogy semmit se kapjak belőle.

Inkább elnézünk bármit, csak hozzánk érhessen.

Kedves baba!

Én annak idején nagyon szerelmes voltam a páromba, imádtam, nem is tudtam másra gondolni. Mindig a telefonomat lestem, hogy mikor hív, mikor ír egy sms-t. Alig vártam, hogy újra lássam, hozzám érjen.

De ő nem érezte ugyanazt. Nem értettem, hogy miért, mert én mindent megtettem érte, mindent. Jópárszor megalázottnak éreztem magam mellette. Olyan depressziós voltam, úgy éreztem, hogy semmi értelme az életemnek nélküle. Megőrültem a gondolattól, hogy esetleg elhagy és egy másik nővel legyen boldog.

Éjjel-nappal sírtam, rengeteget fogytam. Nem ettem, már nem érdekelt semmi, csak ő.

De egyszer jött egy pont, amikor már nem bírtam tovább, ez egy újabb megaláztatás után volt. Végig bőgtem az éjszakát, reggel pedig felhívtam telefonon és közöltem vele, hogy nem akarom többet látni, és hogy ne keressen többet. Persze ilyenkor már jönni akart és nem értette, hogy mi történt. Többször próbálkozott utána, de én nem akartam vele többet találkozni. Akkor ismertem meg a mostani páromat, akiről már írtam.

Az érdekel hogy olyan emberek akik hasonló szituban, hasonló érzésekkel voltak, hogyan és mennyi idő alatt tették túl magukat a dolgon.

Köszönök szépen minden eddigi irományt, de nekem valóban olyan emberek írásaira van szükségem, akik eljutottak arra a pontra, hogy lehet jobb ha mindennek vége.

Persze jó olvasni minden olyan hozzászólást, aminek sikersztori, meg baba a vége, de nekem most nem erre van szükségem, hanem szó szerinti sorstársakra. Akik olyan szerelmesek a párjukba hogy bármit képesek lennének megtenni, legyen az bármilyen megalázó, csak hogy visszakaphassák, persze tudják ez nem vezet sikerhez, ezért jut eszükbe a legrosszabb.

Most mi a kérdés?

Mert értem én, hogy kik és miket ne írjanak, de mi az, ami érdekel?

Nem is arra gondoltam aki otthagyta, hanem a családtagoknak. Igen segíteni, átsegíteni a nehéz napokon. Mert ha már megvan a baj, akkor nézhetnek ki a fejükből.

Sokan nem bírják feldolgozni az őket ért traumát.

Ehhez csak annyit szólnék hozzá, hogy véleményem szerint amelyik kutya ugat az nem harap.

Aki ilyennel fenyegetőzik, az csak fenyegetőzik, mert aki valójában meg akarja tenni, az nem kürtöli szét, nem mondja senkinek, csak megteszi!

Nem kell annyira felkapni a vizet, mielőtt bárki bármit is írt volna! Ha nem rólad van szó, hát nem rólad van szó...

Szar érzés, ha elhagynak! Kinek nem fáj? Én nem sokkal az esküvő előtt hagytam el a vőlegényemet, sok évvel ezelőtt. Úgy éreztem végzetes hibát követnék el, ha hozzámennék. Tisztességes akartam lenni és szemtől szembe közöltem vele, hogy fel szeretném bontani az eljegyzésünket. Ne tudd meg mekkora botrány lett minden téren!! Mindenki szemében én voltam az utolsó szemétláda. Ő akkor öngyilkossággal fenyegett. Borzasztó érzés volt, így majdnem visszatáncoltam. Hála az édesanyámnak, nem tettem. Ő mondta azt nekem akkor, hogy erőszakkal, zsarolással senkit nem lehet magunkhoz kötni. Tegyem azt amit jónak látok. Nehéz időszak volt, de ahogy mondani szokták: Minden csoda 3 napig tart. Túl tette magát rajtam és az élet megy tovább. Helyesen döntöttem akkor, és így visszatekintve, ha akkor engedek a fenyegetéseinek, belesétáltam volna egy boldogtalan házasságba.

Hűű, ez igen komolyan hangzik. Most nekem sem csúcspontján van a kapcsolatom, és nem azért mert én akarom így, de próbálok örülni minden apró dolognak, ami még köztünk van, és csak reménykedem, és imádkozom hogy jól alakul.

Nekem is Ő a minden és belebolondulnék ha vége, és még 1 ilyet nem találnék, node az öngyilkosság lenne a megoldás? Vannak szüleim, testvéreim, akik szeretnek és nem lennének túl boldogok és miért okoznék fájdalmat nekik? És mi van azzal hogy a remény hal meg utoljára? Ha a hiányod rádöbbenti hogy mégis csak te kellesz mondjuk pár hét vagy hónap múlva?