Remény és végzet (beszélgetős fórum)

Ráhozod az emberekre a frászt!

Talán oda kellene írni, hogy írói szárnypróbálgatás, a fantázia műve, vagy valami ilyesmit.

Hogy milyen megélni, akkor sincs fogalmad róla.

És kívánom, hogy ne is legyen.

Hálistennek akkor fogalmad sincs róla, hogy éli ezt meg az ember úgy általában, az elejétől kezdve a végéig.

Fogalmad sincs róla, miről írtál.

Csak úgy megindító a hangzása :))

Remény és végzet: igen

A remény nagyon kevés a végzet elkerüléséhez

Kőkeményen kell akarni és hinni.

Jó egészséget kívánok!

Éljük mindennapjainkat így vagy úgy és egyszer csak érkezik egy szövettani eredmény és kiderül a konok betegséggel a rákkal állunk szemben,ami már áttétes.Eleinte el sem akarjuk hinni azonban a papírlapon ott van fehéren feketén és az orvosunk is közölte velünk a tényt.Hirtelen eszünkbe jut azon emberek akik ismerőseink közül már e betegségben "elmentek, odaát vannak )" most Én következem? Már tudatalattinkban ott a gondolat,éjszaka már nem alszunk, hogyan tovább. Megpróbálunk kifelé mást mutatni de nem könnyű a család is óvatosan kezel minket Ők sem akarják elhinni hogy megtörténhet.Kezdjük átértékelni az életünket mit kellene még megtennünk és ezer cikket elolvasunk az interneten,keressük ki hogyan és milyen módszerrel gyógyult meg és a remény kis szikrája feléled.Olvasunk erről arról és sorba próbáljuk ki a csodaszerként emlegetett ( gombákat,gyógyszereket és mindent amit úgy gondolunk segíthet és amit ismerőseink ajánlanak ).Testünkben azonban rohamosan,dolgozik és rombolja sejtjeinket a rák.Érezzük gyengülünk mert a test esendő és romlandó, elkezdődik a kemoterápia.Részlet egy rákos lány naplója,( “Szédültem, zavart a fény is, fájt a fejem és minden porcikám és olyan hányingerem volt, hogy majd belehaltam.”). Parókát hordunk, hogy leplezzük betegségünket, és nem adjuk fel, Részlet egy rákos lány naplója(„Csak kis kitartás! - biztatom magam, még futni kell, még minden messze van,

Szolgálj szívem még egy kicsit nekem, jaj, meg ne állj az úton hirtelen,

Sok a dolgunk még, s nem mutathatom, hogy a harcot már nem bírom nagyon,

és este ha ágyamba roskadok, érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.Majd megtörténik.("a szervezetemben elszabadult a pokol. Áttét a kulcscsontban, a csigolyáimban a derekamnál, a medencecsontban, a térdeimben, két hónalji nyirokcsomóban és kb, 6 helyen a hasi nyirokcsomókban valamint a májon. Mindez egy fél év leforgása alatt....Most kétségbe vagyok esve. NEM AKAROK MEGHALNI, nekem még fel kell nevelnem a gyerekeimet. Csak 10-15 évet kérek a sorstól és akkor elégedett leszek. Azt hiszem életemben először talán depressziós is lettem, és úgy érzem, hogy minden kicsúszott a lábam alól és össze fogok omlani”.) Majd rohamosan fogy az időnk már nem merünk tükörbe nézni úgy lefogytunk.Gyerekeink ha kicsik nem értik mi történt az anyuval és miért sír az apu és a nagyi, aki azt mondja “bár csak Én mehetnék el helyetted lányom” de a sors könyve másképpen íródott. Már csak naphosszat alszunk,hirtelen minden értelmét vesztette, a sok fájdalomtól és morfiumtól.Álmunkban odaát járunk és beszélünk nagyapával aki már eltávozott.Mint egy film lepereg előttünk az egész életünk és egyszer csak"ÁTMEGYÜNK"véglegesen és ÖRÖKRE,nagy fájdalmat hagyva magunk mögött.