Rákosnak lenni, élni akarni! (beszélgetős fórum)

Színigaz, amit írsz - sajnos a szülői minta "beleég" a gyerekekbe - illetve nem sajnos, ha az a minta jó, de legtöbbször nem :-(

Én is érintett vagyok ebben a témában, bár azt hiszem, van bennem önzőség elég, de az igaz, hogy a gyerekek érdekét előbbre helyezem ugyanúgy mint Te - mert a véges pénzeszközkészletből egész egyszerűen NEM JUT már rám.

Én más okból kaptam a rákom, biztos vagyok benne.

Beteljesületlen vágyak, kimondatlan gondolatok... igen, ez is közrejátszik a rák kialakulásában (nem akarom elhanyagolni a külső tényezőket sem, de azt tudni kell, hogy ennek a betegségnek kialakulásához mi is kellünk - nagyon is). És még mielőtt bárki azt hinné, hogy valakit okolok a saját beteljesületlen álmaimért, most kijelentem, hogy senki, de senki nem oka ennek, kizárólag én. Amit pedig itt leírok, teszem azért, hátha valaki magára ismer, és még idejében változtatni tud az életén.

Én mindig azt láttam otthon, hogy első a gyerek meg a férj... akaratlanul is ezt a mintát követve alakítottam a családi életem. Mivel állandóan a sor végére álltam, a jóból nem, vagy csak kevés jutott. Mindig azt éreztem, hogy a többiek jobban megérdemlik, nekik nagyobb szükségük van rá, nekem elég annyi, amennyi... Ez volt a tudatos cselekvésem... azonban a tudatalattim is működött...

A hosszú évek, évtizedek lerakódása aztán heggyé tornyosult. Nálunk pl. az a szokás, hogy a szüleimtől az egyes alkalmakra pénzt kapunk. Nem nagy összeget, pár ezer Ft-ot, amit mindenki magára költhet, vagy összerakva nagyobb dolgot vehet. Mehettem volna ebből színházba, moziba, vehettem volna új ruhát, vagy bármit, amire éppen vágytam. De nem tettem. Ment a közösbe, (mint a munkahelyi jutalom, mikor még volt, meg a többi) ment a gyerekekre, hogy nekik mindenük meglehessen... nem kérték, adtam... de nem éreztem áldozatnak... ma már tudom, hiba volt. Amit én kapok, az az enyém. Mert aki adta, az azért tette, mert szerinte megérdemlem... és tényleg... miért is nem érdemlek semmit???

Anyám és nagyanyám a ráknak ugyanabban a fajtájában szenved(ett), mint én. Nálam a vizsgálat kimutatta, hogy a problémám NEM genetikai eredetű, vagyis nem öröklött. A mindennapi problémák "megoldási módját" örököltem... Elgondolkodtató, nem?!

Sziasztok!

Az én anyukámnak is rákja van.21 éve eltávolították a méhét de a petefészkeit meghagyták.Tavaly júniusban petefészekrákot állapítottak meg nála,meg a sok vegyszertől,amivel évekig dolgozott,májcirrózist.Júliusban műtötték volna de az altatás után 2-szer kellett újraéleszteni,ezért nem műtik mert nem altatható. :( Ezután decemberig kemót kapott,de már akkor termelődött a hasvíz.Most már hetente hordjuk be a kórházba és 14-19!!! liter vizet csapolnak le róla.Döbbenetes.Most a héten kedden vittük és 18,5 liter volt a víz.Szinte már csak fekszik,semmire nincs ereje,olyan sovány.Étvágya nagyon jó,4-5 napig.Azután már nagy a hasa,szinte 2-3 napig alig eszik.Mire letelik 1 hét,akkora a hasa szegénynek,mint egy hordó,a lábai remegnek,Wc-ről nem bír egyedül felállni,gyenge,szinte alig bírja bevonszolni magát a kórterembe.És az utolsó 2-3 napban állandóan fáj a háta a dereka.De az orvosa szerint nem tudnak már mit tenni.Bírja ameddig bírja.Mi is megtennénk érte mindent,de ő már feladta sajnos.Nagyon elkeseredett,azt mondja csak ez a víz ne termelődne ennyire.Tavaly óta se egy ct vizsgálat,se semmi csak 6 kemó és ennyi.Rettenetes dolog ez a rák.Ha ezt a dolgot egyáltalán a rák okozza nála.Le a kalappal apukám előtt aki minden kívánságát lesi és még ki sem mondja mit szeretne,már megkapja.Persze mi is sokat segítünk,de 2 gyerekkel nehezebb mindig mellette lennem,még ha a szomszédban is lakom.Kívánok minden betegnek sok erőt és jobbulást!

Vmi tényleg van a beteljesületlen vágyakban. Anyukám kiskoromban elvált aputól és apunak ítélt minket a bíróság. Én viszont nem haragszom Anyura, mint kiskoromban. Nagyon szeretem és örülök, h ezt még a betegsége előtt elkezdtem éreztetni vele. Nagyon szeretem őt!

Kívánok mindannyiotoknak sok-sok erőt és szeretetet és nagymértékű javulást!

Sziasztok!

Anyukámról szeretnék pár szót írni. Ő már 7, azaz hét éve küzd a rák ellen. Nem a rákkal, hanem ellene. IMÁDOM, imádjuk a tesóimmal együtt és támogatjuk mindenben. Mellrákkal kezdődött, ami áttétesedett. Először a bal mellét vágták le, aztán továbbterjedt a nyirokrendszerre, a hasában vizet termel (hetente csapolják, a "rekord" 8.9 volt egyszerre), most pedig már a csontjában is van. Nagyon sok mindent kipróbálnak, és tudom, ha a párja nem tudná finanszírozni a pluszkezeléseket, nem lenne ilyen "jó" állapotban. Sok mindennel próbálkozott, volt, ami ideig-óráig, de működött: noni ivás, csak-magvak-evés, a párja szavaival élve: szárított teveszaron kívül semmit nem ehet, most jár akupunktúrára.

Olvastam egy tüdőgyógyászról, aki vmi sejtjavítást tud elérni vmilyen tablettáról, ő a Korányiban dolgozik, ha kíváncsi rá vki, akkor előkutatom.

Valamint javasolták nemrég a Gerson diétát ( [link] és a spárga-kúráról is hallottunk. Anyu utóbbiról állítja, h a Kékgolyóban nagyon sokan csinálják és sokat javít az állapotokon.

Kedves cikk író! Nagyon sajnálom apukádat, tudom, min mentek keresztül.

Az én apukám is rákban halt meg 8 éve. Rettenetes érzés volt végignézni a szenvedését. Ő a kemotól lett igazán rosszul, és még 1 évet élt utána. A kórházba pont akkor értem be, mikor rohama volt, akkor megmentették. Később mesélte, hogy nagyapja volt a szobában (aki persze már vagy 50 éve halott), és azt mondta neki, "még dolgod van itt".

Apukám soha nem volt egy érzelgős ember, életében először itt a halálos ágyán mondta nekem és nővéremnek, hogy nagyon szeret minket. Pár nap múlva szép békése elaludt. De addig iszonyatos kínokat élt át, mindene fájt.

Én egyetértek Jozsu-val. A sajnálat, önsajnálat nem segít senkinek, csak ront a helyzeten.

Egy felnőtt ember el tudja dönteni, hogy élni akar-e még, kipróbál-e dolgokat, vagy egyáltalán hisz-e a gyógyulásban. Ha erőltetik, akkor ellenkező hatást érünk el vele.

Az én véleményem, hogy ilyenkor is úgy kellene bánni a beteggel, mintha egészséges volna. Ugyanúgy lehet vele viccelődni, jókat lehet beszélgetni. Ha jól érzi magát, akkor élni akar. Egyik dolog hozza a másikat.

Közben az orvosok is próbálkoznak.

Ezeknek a betegeknek semmi másra nincs szükségük, mint szeretetre azoktól, akik közel állnak hozzá. Ha mást nem, hát így legalább széppé tehetjük az utolsó hónapjait.

Hát ez tényleg nem segítség.(65. hozzászólás)

Kedves Jozsu ! Szeretném megkérdezni, ha az állam finanszírozná, akkor áttérne a C-vitamin terápiára ?

Félreértettél. Nem okozunk "direkt" szenvedést senkinek. Nem tartunk pánikban senkit. 3 éve járok kemora, már a 31. kezelésen vagyok túl. Nem bízom benne, de ezt csak most, itt mondom ki először. Nem bízom, de megyek, mert úgy érzem, ennyivel tartozom a családomnak.

Ugyanakkor az anyu rám akar kényszeríteni egy étrendkiegészítőt. Ugyan szedek egyfélét, de szerinte az nem jó. Egyfolytában erősködik... azt mondja, meg is veszi... mondtam, nem kell, van... megsértődött. Egy darabig nem mentem hozzá. Azóta más a téma: ő majd főz rám. Mondtam, nem kell... meg tudok főzni. Ha nem, akkor eszünk, amit találunk, kaja van. Az nem jó, mondja, majd ő tudja, mi kell nekem...

Ugyanez történt még a műtéteim idején, 3 éve. Mondtam, nem kell látogatni, csak a férjem jöjjön. 1. műtét rendben. 2. műtétnél anyós kiparádézta, hogy ő is jön. Mindenhol csövek lógtak belőlem... szörnyű látvány volt, de én nem éreztem magam szörnyen... az ajtóban földbe gyökerezett a lába... elkezdett bőgni, két napig nem aludt... bennem meg forrt a méreg, hogy mire volt ez jó...

3. műtét - anyunak muszáj látnia... mondtam jó, de csak látni, tanács nem kell. Bejött, tényleg csak megnézett. Mondta, 2 nap múlva jönne. Mondtam, megint csak látni... mondta, jó. Két nap múlva jött. Egy darabig látott, aztán kezdte, mi a jó nekem. Mit egyek, mit csináljak, hogy csináljam, és majd ő... meg azt, hogy másnap újra jön... mondtam, hogy ide ugyan nem...

Értitek már?

Kedves Faház!

Én tiszteletben tartom mindenki véleményét, még akkor is, ha az szöges ellentétben áll az enyémmel. Ebből következően a vitapartnereimtől is ugyanezt várom. Ez egy nyilvános fórum, ahol mindenki közzé teheti, amit az adott témáról gondol. Az írásaim a szilárd meggyőződésem tükrözik, és a jószándék vezérelt. Az általam leírtak nem sértenek senkit, nem kényszerítenek semmire, ebből következően ezt a hangnemet, amit itt megengedsz, kikérem magamnak!

Sziasztok!

Az én apukám leukémiás.

Kb 1 hete kegyetlen rosszul volt,egész nap aludt,ha felébredt szédült,hányingere volt,nem tudott szinte semmit enni inni.

3-szor vittük be az ügyeletre mire kiderült,hogy szétrepedet a lépe,és a hasába vérzik!

Már fel volt dagadva a hasa !

Harmadszor már mentő vitte,de így 4-5-6 órát vártunk

Másodszor már nem akart menni a sürgősségire,mondván ,úgysem csinálnak vele semmit.

Napokig könyörögtem neki ,és anyunak,hogy kérjenek segítséget,na hagyják,hogy szenvedjen!!

Így igaz. Pontosan ezt kértem. Hogy bízzátok ránk a döntést. Az önzetlenség zászlaja alatt ne akarja senki megvalósítani az önzését. Nagyanyámat 79 évesen műtötték béldaganattal. Nem kapott semmilyen kezelést, azt mondták az orvosok, ennyi idős korban már nincs értelme kínozni a kemoval, egyébként is csak 2-3 hónapja van hátra. Ha kap kezelést, akkor is.

Ő élni akart. Betöltötte a 88. évét, amikor elment közülünk...

Lehet hogy bután hangzik de én úgy érzem, hogy aki menni akar azt hagyni kell menni.

Nagyon rosszul érzem magam azok után, hogy aput hagytam kemóra és sugárra menni majd ezek után már annyira legyengült, hogy meg sem ismert. Lehet hogy ha nem gyengítik le a szervezetét akkor még lett volna néhány jó hónapja. De így még elköszönni sem tudtunk tőle.

Én értem, hogy az ember mindent megpróbál ilyenkor de lehet hogy ez már nem is a szeretett ember miatt van hanem magunk miatt mert nem akarunk nélküle lenni. Holott a betegnek már régen jobb lenne megszabadulni a szenvedésektől hiszen ez már így nem élet.

Ez csak az én szerény véleményem azok után amin keresztülmentem pár éve.

Apósomnál tavaly diagnosztizáltak vastagbél daganatot. Bíztattak, egy műtét és rendben lesz. Kivették a daganatot, elküldték szövettanra. Az orvos megkapta az eredmény, minden ok, de menjen el egy mások helyre ct-re nincsi-e valahol máshol. Ott megint műtét, de csak túhegynyi daganatok voltak a hasfalon, amit nem lehetett műteni. Két hónap sem telt el apósom nem tudodt enni, fájt minden, nem volt széklete. Kórház. Talán a műtéti hegek összenőttek, műtét. Ott derült ki, hogy azok a tűhegynyi valamik (amit az orvos hormonális daganatoknak mondott és szerinte gyógyszerel kezelhető) áttétek, amelyek már akkorára nőttek, hogy az orvos csak annyit tehetett, hogy kivezette a vastagbelét, hogy ne haljon éhen és enni tudjon. Augusztusig bírta szegény, de hogy azt nem kívánom senkinek.

Utólag kiderült, hogy már az első műtét utáni szövettanon tudta az orvos, hogy menthetetlen, csak nem mondta meg neki.

Sajnálom, hogy ezt kellett leírnom, de a véleményünket kérdezted. Remélem, hogy anyukád esetében, tényelg igaz lesz, hogy még sokáig élhet veletek, de az én bizalmam erősen megrendült az orvosokban.

Nem is a szimpátia kiváltása volt a célom a hozzászólásaimmal, hanem a figyelemfelhívás, az elgondolkodtatás. Hogy hahóó, hallgattasson már meg a másik fél is! Vagyis a beteg. És ne intézkedjen senki a fejünk fölött, mondván, hogy ő jobban tudja.

Aztán figyelemfelhívás azért is, hogy a nagy igyekezetben sarlatánok hálójába eshetünk. Mert nem minden természetgyógyász meg mittoménki az, akinek mondja magát. És nem minden csodaszer hoz varázslatot... Legfeljebb annak, aki árulja...

És én is a saját boldogságomat kerestem - a másokén keresztül. Csak nem láttam a fától az erdőt. Már látom.

A lélek mindenható erejéről nem nyitok vitát. Amíg az ember egészséges, hajlamos a földi dolgokba kapaszkodni. Ám amikor beteg, kezdi elhinni, hogy van más is. Egy idő múlva pedig rájön, hogy ez a más sokkal értékesebb és fontosabb, mint amiben addig hitt.