Önkontroll a gyermekkel szemben (beszélgetős fórum)

Szia!

Nem vagy ezzel egyedül. Szerintem minden szülő azt hiszi, ő lesz majd a legjobb, a legtökéletesebb, de nem így van. Én is oda-odacsapok néha a fenekére, persze csak ha okot ad rá. Sajnos az utóbbi időben nem bántom ugyan, de kiabálok vele. 2-án halt meg édesanyám, és nehezen tudom feldolgozni. Sírni nem akarok előtte, és a felgyülemlett fájdalmat, feszültséget sajnos rajta töltöm ki. Utána pedig nem győzöm ölelgetni meg bocsánatot kérni tőle.

De hidd el, ha nem ok nélkül csapsz oda a gyereknek néha napján, nem ártasz neki. Nem fog utálni, vagy kevésbé, esetleg nem szeretni. Valahogy meg kell tanítanunk nekik mit szabad és mit nem. És én inkább a popijára, vagy a kezére csapok, hogy megtanulja a "rendet", mintsem hogy mindent ráhagyjak. Ugyan milyen felnőtt lenne belőle?! Azt hinné, ha gyerekkoromban lehetett, akkor most is lehet. És ez nem így van

Megvolt nálunk is, egyszerűen semmi nem használt :) az udvaron elrohant ha hívtam, a másik irányba, felmászott, ha ezerszer levettem is a kanapé háttámlájára, persze egy idő után meguntam ,de nem értette, hogy leeshet onnan, akkor a pelusra csaptam, és mérgelődtem, ő halálra volt sértve. Végül kitaláltam a "hangos suttogást", ami nem tesz jót a hangszálaknak, de hatékonynak bizonyult :D Azaz suttogsz, akár az udvaron is :) csak épp olyan hangosan, ahogy csak bírsz. Eddig midig sarkonfordult és meglepve nézett rám: Mi történt anya?? A szokatlan hang eredményt hoz :) a szomszédasszony sajnos rendszeresen üvöltözik a kislányával, az fütyül rá. Kiabált, kiabált, a kislány ment, ment, ment, kértem, suttogjon hangosan, megtette, a kiscsaj döbbenten pördült meg :))

A türelem nagy kincs, mire nagymamák leszünk, egyszerűen nem fog érdekelni az unoka garázdasága, mert lesz időnk (talán), nem kell sietnünk és végre babázhatunk néha :)

Még annyit szoktam tenni, ha kérem ezerszer, hogy valamit ne tegyen, és mégis megteszi, és baja lesz, azaz pl. becsúszik a kanapé mögé, lebucskázik a nagy motorról, amit elvett a másik gyerektől, vagy mindenáron le akar jönni a ház előtti két lépcsőn motorral, ott vagyok mellette, tehát elkapom, de ha megijed és sírni kezd, otthagyom, megemlítve neki, hogy az előbb nem egyszer szóltam, hogy hagyja abba...többnyire párat szipog még és megy tovább. Nem az az "elestemrohanokanyához" típus, feláll, megnézi a tenyerét, a térdét, én megkérdezem, minden rendben van-e, de nem rohanok oda, csak sétálok, ha nincs bibi, többnyire mire odaérnék, már cikázik is tovább, ha vérzik, akkor megnézzük együtt, és ha picibibi, kap rá puszit, ha nagy, akkor felveszem és megyünk "kezelni" :) teszünk rá ragtapit, meg ami kell. :)

Néha én sem tudom megállni az ordítást, de csak nagyon veszélyes helyzetekre tartogatom, amikor valami menthetetlen történne :) pl. pohárledobásra, felmosónyéllel való tárgyleverésre, vagy autórongálásra (amit a szomszéd fiától látott), kődobálásra, esetleg a nagyok utánzásából adódó kerítésről leugrani akarásra :P Olyankor elkurjantom magam és száguldok :D amúgy sem szeretem, ha 4-5 méternél messzebbre megy el, mert biztos, hogy összetöri magát :)

Nálunk is ez kellene: mindig menni valahová, csinálni valami érdekeset. Viszont ez nem kivitelezhető, sajnos. Minden nap meg kell csinálni az embernek a dolgát is, és olyankor a gyereknek el kellene játszogatnia. Persze nálunk ezt nem teszi, sőt hisztizik, állandóan AKAR valamit, megszakít, azonnal kell neki minden. Na, én olyankor leszek ideges. Persze, én rontottam el, tudom.

Nekem van olyan "leszidás", amit megbánok, van, amit nem. Tény, hogy kívülről nézve nem tartanám magam jó anyának. Én is mindig elhatározom, hogy ezentúl csak a türelem vezérel. Megy is egy darabig, aztán egyszer csak kibillent valami a nyugalmamból és folytatódik minden ugyanúgy, mint régen. Azért nem adom fel.

Jól szóltál!

Szerintem is az a legrosszabb, ha soha nem kérdőjelezi meg magát az ember. Akkor könnyen elbizakodottá válhat és szem elől téveszti a lényeget.

Szerintem soha sem a bánat, a panasz, vagy ripakodás, esetleg az elcsattanó pofon az ami hibás cselekedet!

A baj ott van ha nem látom be, ha rosszul reagáltam s nem revidiálom az álláspontom.

A jó szülő soha nem nyugszik, hogy mindent megtett, a jó szülő kétségek közt nevel. És mindig még jobbra törekszik és nem a hibátlanság az ami kiemeli!

Én is megkérdezem: jól szóltam most?

Csak a kérdező kap választ, és világosodik meg, a hibáiból.

Igen ilyenről már több esetben hallottam,hogy kicsinek nyugodt volt és később lettek gondok és pont a beszéd a kommunikáció terén.

Nekem is van egy illen barátnőm,akinek nagyon nyugis babuja volt csak evett és aludt,és amikor már nagyobb lett most már iskolás rettenetesen izgága lett.Egyszerűen ha valahova elmegyünk nem tud nyugodtan ülni mászik a földön,sikongat stb.Már én is örülök hogy vége babás kornak nekem nehéz volt én annyira nem élveztem,de azt is meg kell hagyni voltak magánéleti problémáim is.

Nekem is sírós volt a babám nagyon amitől idegileg egy kissé én is megzuhantam.Egyszerűen nekem hihetetlen az amikor arról beszélnek ilyen meg olyan nyugodt baba stb...

Viszont most már hogy nagyobb nyugodt és jó alvó gyerek lett:)

Nem vagy egyedül!!Én hasonlóan így jártam,és nekem még az is tetézte,hogy amíg nem volt gyerekem doliztam óvodába,majd nevelési tanácsadóba is.Gondolhatod milyen volt avval szembesülnöm,hogy totál nem úgy vannak dolgok amikbe addig hittem és úgy éreztem na majd én....:)

Az ember próbál jó szülő lenni,de ez nem is olyan egyszerű feladat,talán az életben a legnehezebb.Most már szülőként és pedagógusként is máshogy közelítek meg helyzeteket és próbálok felnőni a feladathoz?;))

Nyugi, tuti, hogy az első terhessége alatt mindenki baromi okos és szép terveket szövöget. Én is ugyanígy voltam vele, mint te. Egy csomó minden dugába dőlt, elvek kerültek a kukába, fogadalmak repültek az ablakon...

Én is csaptam már a kezére, de rájöttem, hogy nem használ, így nem tettem többet. Rákiabálni is szoktam, az sem használ. :)

Teljesen átérzem a problémádat, én is ugyanebben a cipőben járok. Ő is másfél éves.