Nyílt levél anyámnak (beszélgetés)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Nyílt levél anyámnak
Köszönöm mindenkinek a kommenteket....
Tényleg nem vártam ennyit, azt hittem csak egy lesz a sok közül az írás. :)
Ez már mind megtörtént. Nem várok tőlük semmit.
A Hellinger után vártam újra (holott korábban már lezártam ezt az egészet, azt hittem... mint már sokadjára), mert a terapeutám azt mondta, hogy a családállítás nem csak az egyénre, hanem a környezetére is kihatással van.
Újrajátszottuk az élettörténetem egy részét... a közvetlen származási családomét...
És a végén, amikor a szereplők összeölelkeztek, és amikor a terapeuta azt kérdezte: "egy család vagytok", és Ők egymásra mosolyogva azt mondták: "igen, egy család vagyunk", akkor elhittem, hogy ez a valóságban is megtörténhet...
Hónapokig utána úgy gondoltam, hogy visszakaptam a családomat....
Végül újra pofára estem, rájöttem, hogy csak áltattam magam, hisz semmi sem változott.
Én is csak annyiban, hogy végre megértettem, hogy nem vagyok kevesebb, vagy értéktelenebb attól, amit Ők tettek......
És csak még biztosabb lettem abban, hogy egy percre sem szabad otthagynom a kisfiamat Náluk felügyelet nélkül! Az én gyermekemmel senki sem teheti meg azt, amit velem megtettek!
De nem hiszem, hogy van következő lépés. Hacsak nem valaki (esetleg egy újabb terapeuta) ismét elhiteti velem, hogy velük én egy család vagyok, és újra várni akarnék tőlük valamit.
De bízom abban, hogy ez még egyszer már nem fordulhat elő. Mert már minden szinten tudom, hogy ők nekem idegenek.
Nem voltak, és soha nem is lesznek a családom.
Csupán néhány szánalmas ember az életemben, akiknek az erőmet, a magamra találásomat köszönhetem. Nem, nem tudatosan adták nekem az erőmet, és nem segítettek abban, hogy magamra találjak... de a tetteik, a kínzásaik, azok igen.... általuk tanultam meg azt, hogy az ellenségek értéke az, hogy nagyobb lökéssel segítenek előbbre jutni, vagy olykor a bajból megmenekülni... de ezért nem tartozom nekik semmivel... és ők sem nekem...
...csak mint rosszindulatú, nemtörődöm idegenek, akik lelöknek egy buszról, hogy Ők elférjenek... és miközben a földön fekve a sebeimre nézek, azt látom, hogy a busz, amin ezek az önző idegenek utaznak a szakadék felé rohan... amire felkelek a földről, és leporolom magam, azt látom, hogy a busz belezuhan a szakadékba.... és hálás lehetek a rosszindulatú idegeneknek, mert önző cselekedeteikkel megmentették az életem...
Nyilván nem fogok életem végéig ott ácsorogni a szakadék mellett, és nézni, hogy akár beleeshettem volna én is... és nem fogom sajnálni sem azokat, akik engem lelöktek... a sorsnak leszek hálás inkább talán... és magamnak, amiért nem kapaszkodtam vissza csökönyösen....
És nyilván továbblépek. Az élet örökös változás. Nem maradhatunk egy helyben. Mindig csak menni, menni, menni tovább, toronyiránt ;)
Sírva fakadtam a cikk olvasásakor,- nagyon együtt érzek az írójával...
Nekem nem kellett ilyesmit megélnem,- de a megbocsátás nálam csak úgy működik, hogy megéltem és megélem folyamatosan,Valaki nekem is megbocsátott sokféle hibámért és vétkemért...
Egy anya elvesztése biztosan szörnyű dolog. Fogadd őszinte részvétemet.
De ennek a hölgynek nincs édesanyja. Az a nő csak azt mondhatja el magáról, hogy szült. Azt, nem hogy anya lenne.
Szerintem...
Van 3 gyermeked, mutasd meg nekik milyen az anya! Mit jelent valójában az hogy édesanya, édesapa, család, és milyen mikor a szónak jelentése van, tartalommal bír, ez a szó a szeretlek.
Ne beszélj nekik a Te anyádról, ne is sejtsék, hogy ilyen is létezik.
Fordulj el ettől az egésztől! Nem tudom mekkora összegről van szó, de gondolj rá úgy, hogy ennyibe került az, hogy végleg megszabadulj tőle. Ugye, így már nem is tűnik olyan soknak!
Kívánok neked feledést és tovább lépést! Légy nagyon boldog!
A megbocsájtás az lesz,amikor már semmilyen jelentőséget nem fogsz tulajdonítani ennek az egésznek.Egyszerűen félre teszed a sértődöttségedet és nem a múltra koncentrálsz,hanem arra ami abból következett.Ne nyalogasd a sebeidet,azzal nem mégy semmire,csak magadat károsítod.A múlton semmit nem változtat.Viszont ebből a nem éppen csodás multból született meg a jelenlegi éned,amivel elégedett lehetsz.A további sorsod pedig már rég óta a kezedben van.Másrészt kár az anyádat pellengérre tenni,mert a dolog gyökere nem nála van.Ő is csak egy ember,olyan-amilyen.Gyengeségekkel,esendőségekkel.Valaki őt is nevelte,valami miatt lett olyan amilyen,de ezen kár filózni.Neked ez kellett,hogy most olyan légy amilyen...
Ha büszke vagy a mostani énedre,akkor az anyádat se ítéld el érte,mert mondom,a gyökerek nem nála keresendők,azok sokkal mélyebben vannak.
Koncentrálj a jelenedre,és légy az aki vagy.
Mindig! :)
Ne rágódj multon!Inkább fogd fel ugy, hogy tanulság számodra, a te gyermekeid, soha ne tudjákmeg milyen érzés ilyen szülőknek gyermekei lenni!arag csak keserűséget hoz számodra és az nem jó !
Fó hogytalponvagy, van 3 csodás gyermeked, és csak nekik és nagymamádnak tartozol szerettel aki
nem hagyott magadra!
Nem tudom.
Talán hiányzik belőle ez az ösztön.
Vagy nem tudom....
Háááát....
nem érzem magamban, hogy akarnám is....
Talán itt a baj.
"Olyan karmos érzéseket hurcoltam magamban, melyek elsősorban engem sebeztek. Az én lelkemet mérgezték meg, s állandóan kizökkentettek a nyugalomból. Nem kellemes haragban, sértettségben, tompa bosszúvágyban, bármiféle fojtott indulatok tüzében élni."
Müller Péter
A megbocsátás magától fog jönni, nem most, hanem majd évek, évtizedek múlva, talán csak akkor, ha majd végleg elveszted őt.
Mindenesetre sírni tudnék a cikkedet, pedig nem is volt olyan részletekre törő, vagy hatásvadász.
Nagyon jó, hogy leírtad, hogy kiírtad magadból, még jobb lenne,ha egyszer anyáddal is ezt közölni tudnád. Ha szembesítenéd vele, hogy milyen gyerekkort adott neked. Nem kiabálva, szemrehányóan, vitázva, csak csendesen, szomorkásan, akár úgy, hogy már megbocsátottál, de szeretnéd, ha ő is tudná, hogy mit követett el.
Becsülendő,hogy te más lettél.
Kíváncsi lennék arra, hogy ezt az ősidőktől fennálló ösztönt: anyaság, az alkohol tudja-e ilyen mértékben rombolni, vagy egyszerűen vannak önzőbb, gondatlanabb emberek.
Köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat.
Nem tudom hogyan kell elkezdeni a megbocsájtást, ezért nem is futok neki. :)
Amúgy jól esett kiírni.
Kedves Gabriel!
Gratulálok a cikkedhez, és ahhoz is, ahogy túlélted ezt a gyerekkort. Jó, hogy kiírtad magadból, ami fáj. Ez egy nagy lépés ahhoz, hogy tudatosítsd magadban még erősebben, hogy nem Te vagy a hibás azért, mert olyan rútul cserbenhagyott a családod. Anyukád is, és apukád is...
Ez az Ő szégyenük!
Te csak legyél büszke Magadra, hogy ilyen nagyszerűen helyt álltál az életben. És soha nem inogj meg abban a tudatban, hogy nagyon értékes és szerethető ember vagy!
És szeresd a gyermekeidet! Adj meg Nekik minden szeretetet, amit Te nem kaptál meg! És akkor idővel némiképp gyógyulgatni fog a lelked...
Sosem lesz olyan a gondolkodásod, mint másnak, akik nem éltek át ilyen borzalmakat. De sokkal erősebb vagy, mint az átlag!
Ha keserűséget és a csalódottságot lelki erőre, és a gyermekeid iránti szeretetre tudod változtatni, akkor jól leszel, sokkal jobban...
Ha ráébredsz a saját értékeidre, akkor rájössz majd arra is, hogy a szüleid nem érdemlik meg még azt se, hogy egy kósza gondolatot pazarolj rájuk... és úgy lépsz majd át rajtuk, vissza se nézve, mint az apró rücskös kavicsokon, amik eddig ugyan nyomták a cipőben a lábadat, talán meg is sebesítettek, de ha kirázod őket a cipődből, újult erővel léphetsz tovább, a sebeid begyógyulnak, és semmi kedved nem lesz visszanézegetni a ronda rücskös kavicsokra!
szia...
hihetetlen, amit végig éltél, az ember mindig azt gondolja, az ő életénél már nincs rosszabb.... és mindig van. sőt... :(
megbocsátani? hát persze... muszáj! de mit jelent megbocsátani?
elfelejteni? NEM!
úgy tenni, mintha meg sem történt volna? NEM!
a megbocsátás azt jelenti, ELENGEDNI A TARTOZÁST. azt mondani, tudom, mit tettél, nem tudom helyesnek ítélni és talán elfogadni az indokaidat sem (az alkohol nagy úr...), nem fogom elfelejteni, de megalázom magam (!!!) és elengedem a tartozást. nem tartozol semmivel, nem kell tenned semmit, hogy a rosszat kompenzáld.
és ezzel együtt lezárni magadban is. mintha tényleg, pénzt adtál volna és beletörődtél volna, hogy sosem látod viszont. nem izgat tovább.
elengedni és tovább lépni. ez a legjobb (és egyetlen), amit tehetsz.
remélem, megnyugszik a lelked és egyszer az elengedés talán valami varázslatos módon átváltozik megbocsátássá. de ha nem, az sem baj. mert már nem zavar... :)