Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Fórumok » Lélek & Szerelem fórumok » Nővérem árnyékában nőttem fel fórum

Nővérem árnyékában nőttem fel (beszélgetős fórum)


Ez a fórum a következő cikkhez nyílt: Nővérem árnyékában nőttem fel

1 2
45. Sly7105 (válaszként erre: 43. - Bionet58)
2012. febr. 29. 07:14
Igazából ahogy Te fogalmazol, hogy másodhegedűs, ezt sosem éreztem, talán csak egy kicsit. De ettől még nem gondolom, hogy lelki sérült lennék, vagy bármi ilyesmi. Az meg hogy azért vállaltak engem, hogy esetleg támasza legyek felnőtt életünkben a testvéremnek, talán felelősségből tették. Hiszen nem gondolták, hogy betegen is lesz majd férje és gyereke és ugye a szülők pedig nem élnek örökké, így arra gondoltak, hogy azután ne legyen egyedül a világban. De erre - az én támogatásomra - nincs is szükség, hiszen van egy egészséges lánya, aki ráadásul gyógytornász. Megbocsátani? nem is nagyon tudnám megfogalmazni, hogy mit kellene, ha mégis vannak ilyen pontok, azokat már megbocsátottam. Többre nincs szükségem. És köszönöm, hogy olvastad a cikket!
44. bionet58 (válaszként erre: 25. - Lilimia)
2012. febr. 28. 17:12

A te kitartásodnak, életcélodnak gratulálni tudok, és további nagyon sok sikert kívánni.

Igazad van, ami a testvéredet illeti. Ha netán valamit vétettek is a szüleid, az Ö nevelésében, a felnőtt életében már Övé a felellősség.


Szerintem a szüleidnek többször be kellett volna vinni hozzzád a kórházba. Akkor sokkal jobban megértette volna a te helyzeted is és az övékét is.


Egyébként nem sok mindent lehet tenni érte, kívülről, hacsak egy kis biztatást nem, arra, hogy tárja fel azt, ami nyomasztja, és az után tud változtatni.

43. bionet58 (válaszként erre: 1. - Sly7105)
2012. febr. 28. 16:56

Hát nekem nem az jut eszembe mint a második hozzászólónak. Az én fiam is beteg lett, igaz Ö orvosi hibából lett tartós beteg. Azárt, hogy neki támasza legyen azért semmi esetre sem vállaltunk másik gyereket. Benned ez okozott igazi törést, talán már akkor, amikor meg sem születtél.


Ezért és talán csak is ezért felelős, vagy felelősek elég nagy mértékben. Ilyenkor már az ember, bármit tesznek másodhegedűsnek érzi magát.


Azért, hogy maximálisan boldog életed legyen tanulj meg 100%-osan megbocsátani.

Egyébként ebbe kinezologus tud a legtöbbet, legjobban segíteni.

42. Csipkerózsika (válaszként erre: 40. - Lilimia)
2012. febr. 23. 20:56
Nem harcra van szükség, hanem következetességre. Persze nem könnyű határozott nemet mondani. De vagy az, vagy a tehetetlen kiszolgálás marad.
41. lilimia (válaszként erre: 37. - Sly7105)
2012. febr. 23. 14:54
NVDA képernyőfelolvasóval. Sajnos a látásvesztés 100%-os, de így is simán lehet boldogulni :)
40. lilimia (válaszként erre: 36. - Csipkerózsika)
2012. febr. 23. 14:52

Próbálták a szüleim többször is, hogy kirántják a lába alól a talajt, akkor megígért mindent, munkát is keresett, de persze kirúgták, és minden folytatódott :/ Most meg már Édesanyámnak nincs lelkiereje harcolni vele, amit abszolút megértek, mert 1 éve hunyt el Édesapám, a tavalyi évben kereste a helyét, próbálta kialakítani az Apa nélküli életet, közben megküzdött a rákkal, és még az én orvosi ügyeimet is segített rendezni.

Szóval... Anyának a nővéremmel való harcra már nincs ereje. 26 éves elmúlt Anita.

39. Sly7105 (válaszként erre: 38. - Csipkerózsika)
2012. febr. 23. 11:29

Értem. Csak nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tud számítógépzni :(

Köszi..

38. Csipkerózsika (válaszként erre: 37. - Sly7105)
2012. febr. 23. 11:16
Vannak felolvasóprogramok vakok és gyengénlátók számára, gondolom azt használja ő is.
37. Sly7105 (válaszként erre: 34. - Lilimia)
2012. febr. 23. 07:40
Ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy ha vak vagy, akkor hogyan tudsz hozzászólásokat írni/olvasni? Esetleg segít valaki ebben, vagy nem olyan mértékű a betegséged, hogy ebben gátolna?
36. Csipkerózsika (válaszként erre: 35. - Lilimia)
2012. febr. 22. 23:06

Addig, amíg ezekkel a módszerekkel eléri a családjától, amit akar, azaz gondoskodnak róla és békén hagyják, illetve megkapja amit akar, addig biztosan nem támad igénye arra, hogy felelősséget vállaljon magáért.

Megmenteni senkit nem lehet, ha ő maga nem akarja, főként akkor, ha ez a kényelmét is szolgálja.

Hány éves most a testvéred?

35. lilimia (válaszként erre: 32. - Amália78)
2012. febr. 22. 22:49
Én is nagyon remélem, hogy valami úton-módon rájön végre, hogy változtatnia kell az életén, és önmagán! Időnként úgy tűnik, mintha változna, de aztán újult erővel csap le :/
34. lilimia (válaszként erre: 29. - Csipkerózsika)
2012. febr. 22. 22:45

A problémája alapja egyértelműen a féltékenység, utána pedig szerepeket osztott. Normális esetben ugye úgy van, hogy anya, apa, gyerekek. Na ő a gyerekeket lebontotta nem személyekre, hanem azokat is szerepekre. Az ő elképzelése szerint a bátyám volt a 'jófiú', ő az 'okos', nekem pedig a 'szép, és ügyes' szerepet adta. Aztán később ezt még ragozta... Majd kiakadt, amikor összeköltöztem férjemmel, az eljegyzésünkkor adott neki ajándékba egy papucsot, azzal a megjegyzéssel, hogy "ez lesz a sorsod a húgom mellett". Az esküvői ebédünkről lelépett. Azt hiszem nagyon betett neki, hogy annak ellenére, hogy én beteg vagyok, és vak, még is feleségül vett egy intelligens, humoros, gondoskodó, jóképű férfi, akivel regénybe illő a történetünk, míg neki nagyon rossz kapcsolatai voltak. Óriási korkülönbség, betegesen féltékeny, alkoholista, családos, majd most kikötött egy verekedős, iszákos, játékgépezős alaknál, aki nem egyszer bántalmazta. Ha az elmúlt másfél év alatt legalább 50-60 alkalommal nem szakítottak, akkor egyszer sem!!! Egy olyan párja volt, aki abszolút normális, rendes srác volt, őt elkergette... Na mindegy, férjem húga is kiakadt, hogy a különc bátyja megnősült, míg neki egyetlen normális kapcsolata sem volt... :D

Kb. 20 éves korában jött rá, hogy ugyan a fizikai betegségek szimulálásában könnyen lebukhat, de hát a hugicának van egy rakás pszichés betegsége is, nézzünk utána... Így lett először 'pánikbeteg', majd mikor azzal lebukott, hirtelen 'depressziós' lett, és 'félt kilépni' a lakásból (kivéve, ha vásárlásról, pasiról, vagy bulizásról volt szó)... Elvittük az én pszichiáteremhez, és egy pszichológushoz. Amikor közölték vele konzultáció után, hogy neki önmagával van baja, akkor kikelt magából, és elkezdett kiabálni, hogy "nem csoda, hogy a húgom nem normális, ha ilyen szakbarbárok kezelik"... Aztán jól utána nézett a bipoláris zavarnak, és remekül elő is adta! Még én is benyeltem, pedig 14 éves koromtól tanulmányozom a humánpszichológiát, sőt, a szakemberek is. 2x volt pszichiátrián, mind a két alkalommal gyakorlatilag bekönyörögte magát 1-1 hétre. Tök jól érezte magát ott!!! Ám amikor egyszer tényleg elborult az agya, késsel hadonászott, fenyegetőzött, Édesanyám végre tizenegynehány év szolgálat után alkalmazhatta azt a technikát, amit a a rendőrtisztin tanult, és lefegyverezte, majd bevitte a zártra. Na, a zárton rájött, hogy a pszichiátria nem is olyan frankó, kiengedték helyhiány miatt. Érte mentünk, és hisztizett, hogy ő McDonald's-ba akar menni. Amikor Anya mondta neki, hogy most nem, akkor üvölteni kezdett vele, meg szidta, és hisztizett tovább. Nem bírtam hallgatni, ahogy bántotta Anyát, így magamra vontam a figyelmét, aminek a vége az lett, hogy meg akarta rángatni a hajam, csak elfelejtette, hogy a reflexeim nagyon jók, de amikor kitett Édesanyám a házunknál, ő is kiszállt, és leköpött. Én az arcába nevettem. Ezzel felhúztam annyira, hogy két napig békén hagyta a szüleim, és engem szidott.

Most nagyon élvezi, hogy fizikai betegségei lettek, mert sajnáltathatja magát, és simán mondhatja, hogy fáj a lába, a dereka, vagy nem veszi be a gyógyszerét, és akkor még a magas vérnyomás is a tarsolyában van...

Most egy elég selejt pszichiáterhez jár, ahhoz, aki engem nem mert elvállalni. Mint kiderült szerencsére, mert egy bólogatós liba, olyan, aki mindenkinek simogatja a lelkét. Nálam meg a sokkterápia a nyerő.


Bocsánat, hogy mindezeket rátok zúdítom, csak jelenleg fogalmam sincs, hogy merre tovább, hogyan tudnám úgymond normalizálni kicsit. Édesanyám már teljesen kétségbe van esve, inkább csak bólogat mindenre nővéremnek, mert nem bírja lelkierővel azt, amit akkor vág le, mikor ellentmond neki, vagy nem ért vele egyet. Már minden pszichológiai módszert kipróbáltam az érzelmi zsaroláson kívül, de csak időlegesen hatottak rá, max 1-2 hétig :/ Jó, mondjuk legalább már nem lop, nem füvezik, és csak időnként iszik.

33. Sly7105 (válaszként erre: 31. - Amália78)
2012. febr. 22. 21:01
Nem bántottál meg, és örülj neki, hogy tudtok a tesóddal beszélni, sőt a problémákat megbeszélni.
32. amália78 (válaszként erre: 28. - Lilimia)
2012. febr. 22. 20:49

Ez nagyon nehéz lehet nektek :(

remélem rájön és engedi hogy segítsenek neki

31. amália78 (válaszként erre: 24. - Sly7105)
2012. febr. 22. 20:47

Ne haragudj nem megbántani akartalak.

Bocsi ha úgy érezted!

Felnötként visszanézve már másképp látom a dolgokat, nekem mindíg sikerült a testvéremmel megbeszélni mindent. Még a vélt sérelmeket is.

Csak a sok bántás a betegség miatt (nem a családtól hanem suli, ismerösök) néhány embert lelkileg jobban megnyomorít :(

Én szerencsés vagyok :)

30. Csipkerózsika (válaszként erre: 29. - Csipkerózsika)
2012. febr. 22. 19:35
Szakember segítségére lenne szüksége.
29. Csipkerózsika (válaszként erre: 27. - Lilimia)
2012. febr. 22. 19:32
Sajnálom a testvéredet. Valójában őt is az juttatta ide, amiket gyerekkorában gondolt és elhitt. Ebből a negatív hiedelemrendszerből alakul ki az egó, amely folyton támad...
28. lilimia (válaszként erre: 26. - Sly7105)
2012. febr. 22. 16:10
Nagyon remélem, hogy így vagy úgy, de meg fog változni, és lesz jövője, az biztos, hogy mindannyian támogatjuk! Amíg támadásnak veszi a segítséget, addig sajnos nem tehetünk semmit, de én még nem mondok le róla!
27. lilimia (válaszként erre: 25. - Lilimia)
2012. febr. 22. 16:05

A bátyám kifelejtettem, talán mert ő nem irigykedett soha. Ő teljesen normális, kétgyermekes édesapa, férj, testvér, gyermek. Ő is elég értetlenül áll nővérem beteges féltékenysége előtt, mert szerinte egyáltalán nem hanyagolták el nővérem, sőt! Ő is szemtanúja volt a dolgoknak, és emlékeztetett, hogy ez már a születésemkor elkezdődött. Amikor hazavittek nagyon tetszettem neki, aztán ez gyorsan megváltozott. Először vitt le Anya sétálni, pár napos voltam, nővérem is velünk tartott természetesen, aztán amikor Édesanyám nyitotta a lépcsőház ajtaján, nővérem szépen legurított babakocsistól a lépcsőről, amiből természetesen kiestem, és rajtam landolt a járgányom. Pedig felkészítették a születésemre, még egy csecsemő babát is vettek neki, és azon mutogatták, hogy mit kell majd csinálni, hogy lehet majd velem játszani, mi lesz ha megszületek, stb...

Tényleg rengeteg gonoszságot elkövetett ellenem, dühös vagyok azért, hogy élősködik, féltem, hogy mi lesz vele, próbáltam segíteni neki, de köszönet nem volt benne soha, viszont minden ellenére azért szeretjük mi egymást, vagy legalább is én biztosan...

26. Sly7105 (válaszként erre: 25. - Lilimia)
2012. febr. 22. 15:53
Húha, ez nagyon sok és sokkoló kicsit. Sajnálom, hogy így alakult az élete, és örülök, hogy Neked ennyi mindent sikerült elérni.
2012. febr. 22. 15:47

Szia!

Én úgymond a másik oldalt képviselem. A nővérem egészséges, szép, szófogadó, és hihetetlenül okos volt, míg én halmozottan súlyos beteg, makacs, és lázadó.

A kórházban nőttem fel, általában életveszélyes állapotban kerültem be, vagy éppen vizsgálatokra, kezelésekre kellett menni. Mint később kiderült, a nővérem azt hitte, hogy mi nagyon jól szórakozunk Anyával, Apával, vagy Mamával -mikor ki vitt el, volt bent nálam. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy ő 24 év alatt hányszor volt bent meglátogatni a kórházban, pedig volt, hogy 3-4 hónapig bent voltam. Betegesen féltékeny volt rám, pedig a szüleim próbálták kompenzálni. Míg én szinte semmit, addig ő mindent megkapott, amit szeretett volna. Én a beszélgetésekért irigyeltem őt. Ő mindenért engem. Ez addig fokozódott, hogy egyes betegségeim tüneteit elkezdte szimulálni egy időben, amivel a frászt hozta szegény szüleimre, de persze a vizsgálatok minden ilyen próbálkozását lebuktatták...

Ami nagyon fájt neki, hogy én ösztönösen mindenben tehetséges voltam, míg ő semmihez sem értett, amihez készség kell. Már 4 éves koromban én csináltam meg a rajz és technika házi feladatát, jól zenéltem, szépen énekeltem, gyönyörűen tudtam rajzolni, táncolni, és minden kreativitást igénylő dolgot kifogástalanul műveltem. Míg ő "csak" abban jeleskedett, hogy majd hogy nem fotografikus memóriája volt! Én csak kitűnő tanuló voltam, míg ő szinte minden tárgyból dicséretet kapott.

Én otthon, magántanulóként, és a kórházban tanultam, grafikus művésznek készültem, ő jogásznak.

A szüleink nem támasztottak nagy elvárásokat velünk szemben, csak annyit, hogy legyen egy szakmánk, amiből meg tudunk élni. Nekem lett több is, míg neki, a zseninek egy sem :(

Rengeteg gonoszságot elkövetett velem szemben, az pedig, hogy én elértem valamit az életben a betegségek ellenére, na meg hogy megvakultam, 4 és fél éve saját háztartást vezetek, férjhez mentem, és megbecsülik a munkám, fokozta a dolgokat :(

Egészséges volt, de elcseszte magának, ugyan is a túlsúly (imád enni, önkontroll, akaraterő nulla) és a mozgáshiány miatt szívritmuszavara lett, magas vérnyomása, és az izomzat hiányában térd és derékfájás, de semmit sem tesz azért, hogy lefogyjon, pedig előírta neki a kardiológus, és a reumatológus is, hogy 36kg-ot le kell adnia! 26 éves múlt, Édesanyámon élősködik, és semmit sem csinál! Elkezdte anno a jogi egyetemet, de hiába volt zseniális esze, a lustasága miatt elúszott. Elkezdett egy OKJ-s tanfolyamot, azt is abbahagyta. 3 éve elköltözött otthonról, de kb 2 hét múlva cuccolt is haza, mert elfogyott mindaz a pénz, amit a szüleim adtak neki, mikor költözött. Most ősszel, Édesanyám egy volt kollégája révén lehetőséget kapott, hogy folytathassa az egyetemet, annak ellenére, hogy kirúgták anno. Elkezdte, de egyetlen tárgyból sem ment el a vizsgákra. Az utolsó lehetőségét szúrta el, hogy szakmát szerezzen, pedig a nyáron már úgy tűnt, hogy csak nem kallódik tovább, de... Hajmeresztő húzásai voltak az elmúlt 2-3 évben: a lopás a szüleinktől, füvezés, ivás, hányingerkeltő erkölcstelenség, ráadásul imád veszekedni, és még akkor is vitát akart szítani, amikor Édesapám temetésének a részleteit a kórházban (Apa halálának másnapján kellett kezelésre mennem) összegyűlve beszéltük!!! Édesanyám születésnapi ebédjén a férjemet kezdte el minősíthetetlen stílusban kritizálni, mikor egy áldott jó ember, aki mindent megtesz értem, Édesanyámért, és a nagyszüleimért!

Nem tudom mi lesz vele, ha Édesanyám sem lesz már, azaz nem lesz, aki eltartsa :(

Nálunk sajnos így alakult a helyzet, de ez nem a szüleimen múlt, hanem a nővérem személyiségén.


(Akkor kezdtem el írni ezt, amikor még csak 4 hozzászólás volt, de mennem kellett orvoshoz, és nem rég értem haza.)

24. Sly7105 (válaszként erre: 19. - Amália78)
2012. febr. 22. 12:35
Igen, az ő szemszögéből valószínűleg más történet kerekedne ki. De én ebben az egészben nem haragszom senkire. Azért írtam le így, mert így érzem és nincs bennem harag emiatt. Az, hogy nem vagyunk "jó" testvérek, erről talán senki nem tehet. Nem vagyunk egymáshoz valók olyan értelemben, hogy mindketten más szemmel nézzük a világot, éppen ezért kevés a közös nézőpont... Akár gyereknevelés, akármilyen téma, mi ketten mindig más véleményen vagyunk.
23. Sly7105 (válaszként erre: 20. - Evawitch)
2012. febr. 22. 12:33
Sajnálom, hogy így volt...
2012. febr. 22. 11:45

A cikkírót maximálisan megértem. Lehet magyarázni így is meg úgy is, hogy mi hogyan és miért történt, és hogy ki hibás vagy épp senki ebben a történetben. A lényeg ebből annyi, hogy mindannyian kapunk sebeket a családunkban, ki így, ki úgy. Van aki többet, van aki kevesebbet. De az ilyen helyzetek,illetve azok a gondolatok, amik ilyenkor egy kisgyerekben felmerülnek (pl. én nem is vagyok olyan fontos, stb.), és amiket aztán elhisz, és azonosul is velük, nos ezek igen tudnak fájni, akár egy életen át, és az egész későbbi viselkedésünket, viszonyainkat meghatározzák.

Az ilyen fájdalmakat szokták "szülősebeknek" nevezni a pszichológiában. Lehet, és érdemes is dolgozni rajta, az elfogadásukon. A feloldásukkal egyénileg is sokat nyer az ember, illetve a családi kapcsolatok is megjavulnak, átalakulnak.

21. Evawitch (válaszként erre: 20. - Evawitch)
2012. febr. 22. 11:31
Amúgy húgommal jól megvagyunk, sok mindenben hasonló a véleményünk. Kiskorunkban sokat veszekedtünk, az biztos. :D A legkisebb húgom az más téma...
2012. febr. 22. 11:29
Nálunk is hasonló volt, csak fordítva. Én voltam a beteg gyerek és mintha teher lettem volna egy kicsit a sok orvoshoz mászkálás miatt, meg rólam nem úgy beszéltek, ahogy húgomról. Róla mondták, hogy lányos és kitalálták, hogy engem nem érdekel semmi ilyen dolog. Anyám a mamáméknak hangsúlyozta, hogy engem semmi nem érdekel, fiús vagyok, a húgom meg más. Engem leszóltak kérdezés, rám figyelés nélkül. Lehet, hogy nem bunkóságból, de volt, hogy párszor felemlítették valami miatt a betegségeimet vagy hangsúlyozták, hogy mi nem szép rajtam. Ha húgom rossz volt, mindig az én nevemet mondták neki. Ilyenkor robbanni tudtam volna. :S
2012. febr. 22. 11:25

A tesód, lehet fordítva láta a helyzetet, és téged irígyelt.

Nálunk én vagyok a nővér, és egy öcsém van, akire anyának kevesebb ideje jutott miattam, de ezt csak felnőtt fejjel érzékeltem. Mikor gyerek voltam az volt bennem miért mindíg velem foglalkoznak, hagyjanak már békén egy kicsit. Milyen jó az öcsémnek hogy azt tehet amit akar. Mert őt biztos jobban szeretik!!!!

Dehogyis csak rám sajnos jobban kellett figyelni :(

Mi mégis nagyon jó testvérek vagyunk, így felnőtt fejjel is. Imádjuk egymást, és bármikor bajunk van tudunk kihez fordulni.

18. Sly7105 (válaszként erre: 17. - Eperke81)
2012. febr. 22. 11:22

Köszi, hogy olvastad és a hozzászólást.

Valóban nem azért van köztünk időnként mosolyszünet, mert ő beteg. Nem zavarnak a bántó hozzászólások sem, mindenki másként látja ha elolvassa és én szívesen olvasom a véleményeket.

Amúgy igen, anyukám kevésbé racionális, amikor a tesómról van szó. De ez viszont betudható a nővérem betegségének:)

2012. febr. 22. 11:03
Érdekes, hogy néhány hozzászóló irigynek vagy haragtartónak nevez téged...Hál' Istennek én ezt nem éltem át gyerekként, anyaként főleg nem szeretném. Biztosan nehéz lehetett ez neked, de gondolom, valahogy nem tud egy anya racionálisan gondolkodni, ha ilyen betegsége van az elsőszülött gyerekének...Próbáld ezt elfelejteni neki és örülj annak, hogy van egy csodás apukád, anyukádat meg fogadd el olyannak, amilyen. Gondolom, neked is csak a legjobbat akarta, de valószínűleg a saját fájdalmával is el volt kicsit foglalva a tesód miatt, amit ugye nem is mutathatott ki igazán miattatok, a férje miatt. Gondolom én. Tesóddal a nem felhőtlen viszony nem okvetlenül a betegsége miatt van. Még ahol a szülők nagyon "szorosan" együtt nevelik a gyerekeket, ott is előfordulhat, hogy felnőtt korra sok minden megváltozik és eltávolodtok. Szerintem ilyen kis családi nem full idilli története valahol mindenkinek van, még ha az nem is tartós betegségről szól. Örülj a tesód boldogságának! A sajátodról mondjuk nem írsz, hogy te hol tartasz az életutadban, remélem, boldog vagy :) És szerintem nagyon is szépen leírtad a dolgokat, pocskondiázás nélkül. Az érzéseidet pedig természetesnek találom, ne törődj a "bántó" kommentekkel.
16. Sly7105 (válaszként erre: 15. - Venu)
2012. febr. 22. 10:21
Nem erről van szó. Én nagyon is ki tudom mutatni amit érzek. Ő pedig nagyon is ki tudja mutatni a negatív dolgokat is, amit egy jó érzésű ember megtart magának, hogy ne bántson meg másokat. Én elfogadtam ő olyannak amilyen, és nem a betegségével van gond, arról nyilván nem tehet... Mégsem értjük meg egymást, mert nagyon különbözőek vagyunk és ez nem az egészségi állapotunkra értendő.
1 2

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook