Niki baba világra jön

2005-ben házasodtunk össze párommal. 2007 tavaszán úgy döntöttünk, jöhet a baba. Abbahagytam a gyógyszert és vártunk, majd két hónap után első próbálkozásra megfogant a mi kis tündérünk. A 7. héten - pénteki nap - megvizsgált a dokim, megmutatta a szívhangját. Kimondhatatlanul boldogok voltunk. Doki mondta, hogy előfordulhat, hogy 1 napig "barnázgatok", viszont én még kedden is "barnázgattam". Felhívtam a dokit, aki éppen szabin volt, de felvette a telefonját és nagyon kedves volt, bár közölte velem, hogy "cuccostól" menjünk a kórházba, és ott majd megmondják a többi teendőt. A kórházban kiderült, hogy méhszájsebem van és az miatt vérezgetek, de azért befektettek négy napra. Utána a 16. hétig kellett gyógyszert szednem (már nem emlékszem a nevére), hogy ne legyen semmi baj. Ezután már csak élveztem a terhességet. Nem volt semmi gond, január 1-jétől otthon maradtam, és készültem az anyaságra. Február 18-án este megfürödtem, majd kiültem egy kicsit férjemhez a nappaliba, hogy beszéljünk pár szót, mielőtt megyek lefeküdni, mert nagyon fáradt voltam. Éppen felálltam, amikor elöntött a víz.

Először teljesen ledöbbentem, és nem bírtam megszólalni, férjem csak nézett, még akkor sem hitte le, amikor mondtam, hogy most megyünk a kórházba. Még elmentem lezuhanyozni és láttam a nyákdugót. Szóltam anyukámnak is, mert úgy volt, hogy párom csak egy darabig lesz bent velem, mert nem bírja a vért, meg hogy én szenvedek, ezért ha úgy érzi, akkor kimegy és cserélnek anyuval.

Beértünk a kórházba, megvizsgáltak, kiderült, hogy még egyáltalán nem tágultam semmit. Ekkor elkezdődtek a fájások, és folyamatosan 5-8 percenként ismétlődtek. Egy darabig hagytak sétálni, aztán éjfél körül újra megvizsgált az ügyeletes orvos (pont abban az időszakban volt az a rend a kórházban, hogy nem jöhetett be a saját dokim, csak ha már a konkrét szülés előtt tartunk).

Doki azt mondta, hogy 1 cm-t már tágultam, de nem adott oxytocint, mert majd megy ez, hiába mondta neki a szülésznő, hogy szerinte nem fog menni. Ezek után már nem kelhettem fel, végig fent volt a CTG. Párom tartotta bennem a lelket, mindig nézte, hogy jön-e fájás és figyelte a gépet, hogy meddig tart. Hajnal felé már elaludtam az 5 perces fájások között. Reggel fél 8-kor megérkezett a dokim és megvizsgált. Kiderült, hogy éjfél óta semmit sem tágultam, ezért kaptam infúziót, na ezután kezdődtek csak az igazi fájások. 11 óra felé még mindig csak 3 ujjnyira voltam nyitva, de már nem bírtam, így kaptam gázt. Ez azért kicsit enyhített a szenvedésemen. Reggel új szülésznőt kaptam, aki nagyon-nagyon kedves volt Velünk. Közben a doki óránként vizsgálgatott, mígnem 12 órakor azt mondta, hogy most már jönnek a tolófájások, szóljak, ha nyomni kell. Valahogy a többi kitörlődött az emlékezetemből, csak arra emlékszem, hogy gátat repesztettek, és az orvos könyökével segítve, 3 fájás alatt megszületett a kicsi lányunk. (Utólag mondta párom, hogy az utolsó fájások alatt leesett a pici szívverése 60-ra, ezért kellett a segítség.) 9/10-es Apgarral, 3140 grammal és 54 cm-rel. Rögtön a mellemre rakták, és... Az az érzés leírhatatlan volt.

Szülés közben belül végig felrepedtem, tehát a doki még vagy egy fél óráig varrt, de esküszöm ez jobban fájt, mint maga a szülés.

Sajnos - hála a kórházi higiéniának - picim a pocakban elkapott egy fertőzést, ezért 10 napig a kórházban voltunk, mielőtt elkezdhettük volna új, családi életünket.