Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Niki baba érkezése cikk

Niki baba érkezése


Nikim május 10-re volt kiírva, de kilenc nappal túlhordtam, ugyanis nem akart tágulni a méhszáj. Bármit csináltam, séta, lépcsőzés, bábakoktél...stb., semmi nem történt, ezért a dokim azt mondta, hogy május 18-án, hétfőn be kell feküdnöm a klinikára, és akkor megindítják a szülést. Így is lett...
Niki baba érkezése

Apával korán reggel már indultunk is a klinikára, felvettek, és már vittek is a hatágyas szobába. Apától nagy fájdalommal elbúcsúztam, délutánra vártam vissza, de már az orvosom által felírt méhszájtágító géllel, mert azt kellett kiváltania. Csak az utolsó pillanatba akartuk kiváltani, ugyanis a dokim azt mondta, hogy csak este rakja fel nekem valamelyik ügyeletes orvos, megfigyelnek, és másnap reggel infúzió, aztán meglátjuk...

De nem így lett, illetve sajnos fél nap időeltolódással sikerült megoldani, ugyanis kiderült, hogy a dokim elfelejtett szólni nekem, hogy az esti gél felhelyezése előtt pár órával ne egyek, ne igyak. Nekem bent a nővérek csak azt mondták, hogy éjféltől ne egyek, ne igyak a reggeli infúzió miatt. Este már majdnem beadták volna a gélt, mikor megkérdezték, "ugye nem evett", én meg mondtam hogy de, most ettem egy üres zsemlét, meg ittam is, mert éjféltől nem lehet.

Na hát így az ügyeletes főorvos nem engedte a gélt, és ezért mehettem vissza a lányokhoz a szobába. Eltelt egy éjszaka a kórházba, úgy hogy nem jutottam semmire... Egyfolytában jártam a wc-re éjjel, mert izgultam. Elég volt nekem egész nap a szobában arra várni, mikor jönnek megint hozzám a nővérek, hogy mehetek a köv. vizsgálatra, és akkor még egy éjszakát is ott kellett tölteni azért, mert a dokim nem szólt.

Végre eltelt nagy nehezen az éjszaka. Az ajtót mindig figyeltem, hogy mikor nyílik. Aztán jöttek értem 7-kor, indulás, felrakták a gélt. Előtte megborotváltak, nem volt kellemes, inkább apára bíztam volna itthon. A gél felhelyezése után azonnal elvittek a vajúdóba, és feltettek ctg-re. Egyedül voltam egy nagy szobába, nagyon rossz volt, ezért azonnal küldtem egy sms-t Apának és Anyunak, hogy jöjjenek be, mert egyedül vagyok. Sajnos csak egy embert engedtek be hozzám, úgyhogy Tomim jött be, és ült mellettem. Közbe figyeltük Niki szívhangját. Szegény Anyu 1/2 9 körül ért be, és csak üldögélt kint, és várakozott. Néha felhívtuk a szobából, hogy tudja, mi történik velünk. Közben anyósom is értesítve lett, ő is indult a klinikára.

Négy órán keresztül voltam ctg-n, és a dokim kétszer megvizsgált, hogy tágult-e a méhszáj. Az első vizsgálattal nem volt semmi gondom, de a másodikat nem kívánom senkinek. A doki próbált "rásegíteni", hátha sikerül tágítani, én azt hittem, hogy meghalok, annyira fájt, torkom szakadtából üvöltöttem, a nővérek, szülésznők rohantak be hozzánk, hogy mi történt, mert annyira sikítottam, nem tudtam halkabban sajnos... De a dokim csak annyit mondott nekik: "most mi a baj, egy kicsit megkínoztam". Aztán a dokim nem győzött bocsánatot kérni, meg simogatta a kezem, de nem haragudtam, tudtam, hogy erre szükség volt, és csak segíteni akart. (Nem akart császárt.)

Aztán 11-kor kaptam egy infúziót, amiben cukros víz volt, nehogy kiszáradjak, ugyanis nem ettem-ittam előtte levő estétől. Az tíz perc alatt lecsöpögött, és jött a nem várt oxitocin 11:30 körül. Lassan jöttek a fájások, először tíz percenként, aztán már egyre sűrűbben.

Apa nagyon kedves volt, hozott nekem vizes borogatást, masszírozta a derekam, mert az le akart szakadni. Közbe folyamatosan járkáltak be hozzám az orvosok, nővérek, szülésznők, hogy van-e valami változás. De még mindig semmi...

Az oxitocint gyorsabbra tették, amit én még mindig bírtam, mert persze erősödtek a fájások, de még azok sem voltak kibírhatatlanok, viszont Niki babám szívecskéje sajnos lassult tőle. Az első alkalommal visszaállt normál szívverésre, de pár perc múlva megint lelassult...

Nem kívánom senkinek azt, amit akkor hallottam. Lassult a kis szívhang, Apa is bevörösödött az idegtől, fel-alá járkált, én meg sírtam. Na ekkor már mindenki úgy döntött, nyolc órás küzdelem után 15:00 órakor, hogy irány a műtő, császározni kell. Levetkőztettek, és átraktak egy másik ágyra. Bebugyolálták a lábam valami zöld nadrág szerűvel, fejemre sapi, és betakartak. Elindultunk a műtő fele, toltak az ággyal, pont az üvegajtó mellett toltak, és láttam anyut, integettem, a szívem szakadt meg. Láttam hogy nagyon sír. Borzasztó volt. Tomikámtól is búcsút vettem.

Megérkeztünk a műtőbe. Rengetek zöld ruhás ismeretlen, voltak vagy tízen. Felültettek a műtőasztalra, be kellett "görnyednem", hogy a gerincembe beadják az érzéstelenítőt. Vagy 10 percen keresztül adagolták a tűvel, miközben masszírozták a gerincbe. Aztán lefektettek, és pár másodperc múlva már baromi melegséget éreztem a talpamba, aztán már az egész testemen, kivéve a fejemet. A fejem elé helyeztek egy zöld takarót, közben csöpögött egy infúzió (nem is tudom, mi volt az), az ujjamra is tettek egy csipeszt, ami figyelte a pulzusom, a másik kezemre helyeztek egy vérnyomásmérőt, ami talán kétpercenként mért. A fejemnél ült egy nővér, aki beszélt hozzám, kérdezett mindig, és ő tájékoztatott, hogy el is kezdték a műtétet, és hogy egy kicsit az a rész lesz kellemetlen, amikor kiveszik a drágámat, de nem volt semmi különös, éreztem valamit, de nem volt annyira kellemetlen.

Inkább a tudat, hogy mit csinálnak, attól voltam elég rosszul, oxigén maszkot kellett az arcom elé tenniük, mert már nem volt levegőm.

És tíz perc múlva megtörtént velem az a CSODA, amire nagyon-nagyon régóta vágytam: 15 óra 44 perckor kiemelték Nikimet és azonnal meg is mutatták.

Annyira szép volt, csak a kezecskéje és a lába volt lila, de az arca egyszerűen csodálatos volt. Onnantól kezdve azt vettem észre magamon, hogy folyamatosan mosolyogtam. Aztán elvitték megfürdetni, akkor már hallottam a sírását, Istenem, annyira boldog voltam. Csak annyit mondtam, ne sírj, itt van anya!

Elvitték egyből Apához, vele lehetett, amíg engem "befejeztek". Onnantól még húsz percig

műtöttek, alig vártam, hogy láthassam a kicsikém, Tomit meg a szüleim. Ez járt folyamatosan a fejemben. Aztán véget ért a műtét, áthelyeztek egy másik gurulós ágyra, betakartak, és vittek az intenzívre. Nagyon rossz érzés volt nem érezni a testem, próbáltam volna mozgatni valamimet, de nem ment. Toltak-toltak a műtőből, és kimentünk azon a bizonyos üvegajtón a lifthez, és megláttam a szüleim, Tomit, anyósom, és akkor hozták oda Nikit is megmutatni mindenkinek.

Nem volt száraz senkinek a szeme, én is csak sírtam és sírtam. Tomikám szeméből is jöttek a könnyek, amit nem gondoltam volna. Felejthetetlen pillanat volt, mikor a picimet az arcomhoz tették, megszagoltam, és nagyon hal szaga volt:) De gyönyörű volt, csak a fejecskéjét láttam a pólya miatt. Aztán toltak tovább a liftbe, közbe értesítették a hozzátartozóimat, hogy öt órától lehet az intenzíven látogatni, de csak egyesével jöhetnek be. Alig vártam az öt órát, de igazából elég gyorsan eljött, mert közbe vagy aludtam, vagy éppen nyomtak valamit az infúziómba... figyelték a vérnyomásom. Síri csend, és masináktól búgó hangokat hallottam az intenzíven. Még most is a fülembe vannak azok a hangok. Aztán megjelent először anyukám, sírt, gondolom nem volt jó nézni, ahogy bal oldalamon az infúzió, pulzusmérő zsinór, katéter, jobb oldalon vérnyomásmérő, monitor, hirtelen azt sem tudta, merről közelítsen engem. Csak tíz percet tudott velem lenni, mert apu is jött és végül Tomikám.

Elköszöntem tőlük.

Este kaptam a vénámba egy olyan erős fájdalomcsillapítót, amitől két perc múlva elaludtam. Éjfélkor keltem, olyan erős fájdalmakra, hogy megőrültem. Tiszta víz volt az ágyam, folyt rólam a víz. Az éjszaka további része nagyon lassan telt, nem tudtam aludni a fájdalomtól, mert ment ki az érzéstelenítő hatása. Aztán hajnali ötkor jött hozzám a nővér, hogy keljek fel, mert fürdés. Csak néztem, hogy ezt hogy gondolja, meg sem bírok mozdulni. De meg kellett tennem, felálltam, és sírtam, mert nagyon fájt, de erős voltam. Szinte újra kellett a járást tanulni az érzéstelenítő után. Nagy nehezen sikerül megfürdetni (zuhany), aztán vissza az ágyba. Nyolc körül vizit, ahol az volt az első kérdésem, mikor mehetek innen el. Mondták hogy 9 körül. Nagyon örültem, azonnal értesítettem Tomim, aki már ott is volt a kórházba, várt, hogy mikor jövök ki az őrzőből. Egyágyas szobát kértem, volt hely szerencsére, 9 körül el is indulhattam lassan, de biztosan. Totyogtam, mint egy öreg mamó, de közbe próbáltam sietni, hogy minél gyorsabban láthassam Apát és az én kis Szerelmem. Nagyon rossz volt az a tudat, hogy a picikém egy szinttel lejjebb alszik. Aztán Apával bepakoltunk a szobába, és elmentünk volna Nikiért, de rossz volt a lift, így csak később tudtam lemenni érte.

Anyuék dél körül jöttek, Tomi azt mondta, hogy várja meg őket, addigra csak megcsinálják a liftet... De én nem bírtam várni, elbicebócáztam a liftig, és jó volt, lementem 11-kor érte. Istenem, csodálatos volt az is, ahogy átvettem a csecsemősöktől, kaptam egy gyors tájékoztatást, hogyan kell a köldökcsonkot tisztítani, mert hát ugye kezdő anyuka vagyok. Aztán indultunk a szobánkba, és ismerkedtünk. Nálam állandóan nyugodt, és mosolygós.

Két éjszakát töltöttünk a szobában, és pénteken, május 22-én reggel elhagyhattuk a klinikát.

Egy ilyen Csoda minden "fájdalmat" megér!




Írta: Henyke, 2009. július 4. 10:03
Fórumozz a témáról: Niki baba érkezése fórum (eddig 11 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook