Nem ilyen lovat akartam... (beszélgetős fórum)

Olyan igazi mindenre kiterjedő segítségem nemigen van, bár azért sokat segítenek. Mondjuk anyósom majd minden nap hazahozza a suliból a fiamat, ez nagy dolog. Apám jön, vigyáz rájuk, ha el kell menjek rövid időre, ha hosszabbra, akkor el szokott jönni anyám is.

Szóval, ha nagyon kell, jönnek, de ez pont az átlag mindennapokban nem igazán elég, pont a játszóteres semmittevős témánál.

Ez nem kritika, ők se bírnának, akarnának többet, és én sem szeretek szolgát tartani, nekem az is furcsa, amikor egy nagyszülőnek nincs saját élete. Mellesleg ők még dologznak is.

Én is hisztis vagyok azért, jót fog tenni, hogy megyek augusztustól dolgozni. Az eddig mindig jót tett, az ember nem agyal hülyeségeken annyit.

Egyébként azt csináltam már tegnap is, hogy sokkal jobban megterveztem a játszóterezést, hogy mit fogunk csinálni. És arra rá is kellett őket venni. Mert enélkül csak lézengenek, unatkoznak. Hiába, ők nem azok, akik "eljátszanak". Csak hát ez sokszoros energia, hogy 5 percet se ülhetek le, állandó animátor vagyok. De hát ez van, a tegnapi játszóterezés már jobban sikerült.

Tényleg, van egyáltalán segítséged?? Úgy értem, a hétköznapokban?

Hallod, olyanokat írsz, hogy a töredékétől kiborulnék, pedig nem vagyok egy hisztis alkat.

Nyilván ott van benned, hogy nem tehet róla a gyerek, és minden erőddel türelmesnek kell lenned, na de minden cérna elszakad.

Nem szeretem ezt a szót, hogy sajnálom... de sajnálom :( Én szívesen segítenék akár játszóterezni is, ha debreceni lennél (esetleg).

No figyu, nekem tegnapelőtt sikerült kimutatni. Majdnem rendőrt hívtak..

Játszótér.. Mind mindig. Az autistám szekált két gyereket, barátkozni akart velük. Én leültettem magam mellé (3x) szépen elmondtam, hogy így az ellenkezőjét éri el, ezt és ezt kell tenni.. De nem. Még annyira sem, mint máskor.

Közben a legkisebbem, a másfél éves harapós nekiesett egy kisbabának.. Rohantam oda, stb..

Beültettem a babakocsiba. Akkor azért néztek rám. De nem mertem kint hagyni, szerettem volna a két nagy fiúval játszani pár percet.

Már akkor nagyon elég volt. Aztán amikor már mentünk volna haza, már össze voltak a cuccok készítve, gyűjtöttem őket a kocsi köré, akkor a középső odament két békésen játszó kislányhoz, és csak úgy felrúgta a vödrüket.. No nálam ez volt az utolsó csepp. Én úgy elkezdtem üvölteni, bazmegolni, hogy nagyon. De nagyon sokáig. Aztán meg jöttek nekem persze a szülők.. Ilyenkor meg már a gyereket sajnálták ugye, ugyanazok, akik 10 percel ezelőtt még kinézték őket. Hogy én hogy lehetek ilyen, meg különben is..

Persze, nyilván igazuk van a maguk módján. Tényleg állatként örjöngtem.

De.. az egynek se jutott eszébe, és nem is fog, hogy netán pont az ő állandó hozzáállásuk az, ami miatt néha bizony nagyon vége az emberi tűrésnek, mert mi állandóan, 24/24 többet teljesítünk, de 24/24 azt kapjuk, hogy a mi gyerekünk rosszabb.

Hát ilyen ez.

Én meg aztán abbahagytam, aztán emelt fővel hazamentem. Ennyi.

Nem vagyok erre különösen büszke, de annyira kiborulva se, mint illene, igen, pont azért, amit mondasz, mert már én se félek a valóságtól, a gáztól, és attól, hogy néha a vége felé jár a dolog. Ha látják, hát látják.

Mondták, hogy kezeltessem magam.. Mit tudnak ők arról, hogy hányszor mentem én már szólni, hogy baj lehet velem, mert.. Szeretnék terápiát, stb.. Mindig az lett a vége, hogy kiderítették, nekem semmi bajom sincs, csak egyszerűen ez egy lónak is sok.. Ezt meg kezelni nem lehet, legfeljebb segíteni néha..

De a segítő alapítványok meg bizony egy sima kis "magatartászavart" semmibe vesznek..

Szóval akkor hol is a segítség valójában?

Legfeljebb, ha megfizetsz óránkét 20ezerért egy családterapeutát, akkor esetleg.. De csoda akkor se fog történni, a játszótérre ő sem megy veled segíteni.

Én tiszteletben tartom azt amikor valakinek segít, én a saját érzéseimet írtam le!

És azért mert belátom magamnak is, hogy néha dühít és igazságtalannak érzem a helyzetet még messze vagyok a depressziótól. Sőt, én így érzem őszintének az életemet, hogy merem megélni a rosszat is, így tudom feldolgozni.

Amellett fontosnak tartom, hogy a gyermekeim megtanulják azt, hogy kimutatni az érzéseinket nem bűn! Az élet nem arról szól hogy mindig mindennek örülni kell.

Ha mérgesek valami miatt én mindig igyekszem megértőnek lenni, elmondani, hogy tudom, most dühös vagy, de ha megnyugszol kitalálunk valamit... stb.

De nem mondom neki, hogy nem szabad mérgesnek, dühösnek lenni! Ez az élet rendje és akkor nem lennénk boldogok ha félnénk kimutatni egymás előtt az igazi érzéseinket.

Remélem, nem nekem írtad :)

Tényleg vannak helyzetek, amikor a föld alá süllyednék, mert mondjuk mindenki minket néz egy áruházban, amikor a kisfiam ordítva-röhögve fetreng a padlón, vagy rohangál a polcok között, és azt üvölti, hogy "baszki, baszki..."

Látom, ahogy néznek körül az emberek, hogy kié lehet ez az elvetemült démoni sarjadék.... Érzem magamon a lesújtó pillantásokat, hogy "milyen anya az ilyen, aki nem tudja megfegyelmezni a gyerekét..." És ez egy szimpla dackorszak, nem több. Akkor el (sem) tudom képzelni, nektek milyen nehéz lehet....

Még egy "sima, hétköznapi" gyereknél is, aki éppen a dackorszakát éli, is sokszor gondolhatja az anyuka, hogy nála szerencsétlenebb ember nincs a főőődön...:) Aztán este, mikor a rosszcsont odabújik, és azt mondja, hogy nadon-nadon szejetjek... akkor meg öröm és boldogság.

Nem tudom, csak gondolom, hogy a beteg gyermeknél is vannak hullámhegyek-hullámvölgyek, egyszer könnyebb vele, máskor nehezebb.

A másik meg:

Nehogy azt gondoljátok, hogy egészséges gyerekeknél nincsenek hasonló nagy kínlódások, mint egy sérültnél.

A különbség tényleg "csak" a jövőtől való félelemben van. No elég az, de azért mégis.

A sérült gyereket nevelők azt hiszik, hogy csak nekik vannak gondjaik, csak ők fizetnek tízezreket a fejlesztésekért, csak ők vannak kötve, helyben, időben, programban.

Megsúgom, sokszor az egészségessel több a gond, a tényleges fizikai gond.

A sérülttel, ha az ember talál egy helyet neki, beállnak a napok, akkor egész jól lehet élni az életet. De egy egészséges, pláne tehetséges gyereket ma hosszú távon nehezebb sokszor megvédeni, egyengetni.

Pont azon okból, ha azt szeretnénk, hogy maradjon is egészséges.

Ez is kemény téma, de az önsajnálat is játszik sokszor sajna.

Nálam is, mielőtt valaki azt gondolná, hogy másnak mondom meg a tutit.

Igen, de ha már megszületett, akkor természetes módon kialakul a ragaszkodás oda-vissza.

Sokat dilemmáztam ezen annak idején, hogy ha ilyen lenne, ha olyan lenne, és megtudnám, megtartanám-e..... Engem nem érint ugyan ez a kérdés, de gyanítom, hogy ennél nehezebb döntés nem is létezik.

Erre így nem lehet válaszolni ... pont ezt érintettem én is az egyik korábbi hozzászólásomban.

Ha AKKOR kiderül, a múltban, a válaszom az, hogy valószínűleg nem tartottam volna meg.

De így utólag már ezt nem tudom így kimondani, hiszen ő akkor nem lenne! Ha vissza lehetne menni az időben, úgy, hogy már tudnám, hogy ő milyen, hogy hogy szeretem, hogy szeret, az apja hogy szereti, stb stb, már nem lehet erre a kérdésre ugyanígy válaszolni. Tehát így UTÓLAG a válaszom az, hogy megtartottam volna.

Remélem érthető, amit írtam :)

Köszönöm.Ez is egy lutri volt.

Igen,nagyon nehéz dolgok ezek.Minden szülő először gyereket akar bármi áron,utána egészségeset.Sajnos ezt nem mindig lehet kiszűrni.Ha pedig sérült lett,minél hamarabb olyan helyzetbe hozni, hogy később szülők nélkül is megállja a helyét.Sajnos a szülők csak magukra számíthatnak.

Fontosnak tartom,hogy ők végig tudják csinálni együtt.

Sokkal több támogatást kellene kapniuk a fejlesztéshez a beteg gyerekeket nevelőknek.

Látom,a fórumindító csak elindította és nem volt egy hozzászólása sem.Pedig biztosan kaphatott volna jó tanácsokat ami talán megkönnyítette volna a küzdelmét.

Gratulálok Neked!

Egyébként fontos dolgot érintettél. Szerintem két nagyon különböző dologról van itt szó.

Az egyik verzió az, hogy van egy terhesség, ahol valamilyen rendellenessége van a magzatnak, de egyébként életképes lenne, és ő akar is élni, nem megy el..

A másik meg az, amikor a magzat magától elmenne. De ilyen, vagy olyan okból, gyógyszerrel, ezzel azzal "csakazértis" bent tartják valahogy. Az már tovább bonyolítja csak a kérdést, hogy maga a fogantatás spontán volt-e, vagy sem... Ez utóbbi azért érdekes, mert akár az ikerterhességek nagyobb esélye miatt önmagában, de egyébként is statisztikailag nagyobb egy beteg baba valószínűsége. Azt a betegséget, meg vagy kimutatják időben, vagy nem.

Mert egész más lelki háttér a két történet.

Nehéz téma ez, de előbb-utóbb egyre többet fognak beszélni róla, mert muszáj lesz.

Én is ezt akartam tőle kérdezni, mert olyan 8 éves kor körül jelentős javulás jön.

Persze ugyanolyan akkor sem lesz, de azért már más, amikor nem percről percre kell félteni az életét.

És lassan a sok fejlesztés, napirend kezdi meghozni a jutalmát, egyre inkább képes egyedül is csinálni dolgokat.

Nagyon igaz.

A vallással mindig azoknak vannak problémáik és teszik fel az értelmetlen kérdéseiket, akik nem hívők. A hívők megnyugvást találnak a hitükben a nehézségekben is, ez miért fáj egyeseknek? Valóban, hadd éljen mindenki a maga hite szerint. Sokaknak erőt ad a hit (másoknak meg más), tessék már ezt tolerálni és elfogadni!

Sziasztok!

Szerintem egy anyaval ennel szornyubb dolog nem tortenhet, mint hogy serult gyermeke szuletik. Ez velem is megtortent, azt hittem vege az eletunknek, ha nem lett volna egy egeszseges lanyom, meg akartam volna halni. De az ember, ha elesik felkel es tovabb megy. En is igy tettem tovabb leptem. Csatlakoztam egy egyesulethez, ahol olyan emberekkel talakoztam, akik szinten serult gyermekeket nevelnek. Nagyon sokat segitettek, foleg lelkileg. Fel eves volt a kisfiam, amikor azt ereztem, hogy nem teher szamomra, imadom ot es elfogadtam olyannak amilyen. Fejlesztesrol fejlesztesre jartunk, jarunk es 5 evesen felvettek normal ovodaba. Lovagol, zenel, egyre erthetobben beszel stb. En egyenesen buszke vagyok ra! Mindenki szereti, mert neki szeretetbol van tobb, es o adja a legfinomabb puszit.

Emlekszem az orvos bejott hozzam szules utan es elmondta, hogy valoszinuleg nem fog tudni jarni, enni, sot meg ulni sem es felajanlotta, hogy beadhatom intezetbe(ami nekem eszembe sem jutott)...,az en kicsi fiam most elszalad mellette es meg ra is koszon "ia bacsi". Tehat nem biztos, hogy minden ugy van, ahogy az orvosok mondjak.

Nem tudom, hogy nalad milyen problema van es azt sem, hogy mekkorak vagytok, probaltam visszaolvasni nagyjabol a forum hozzaszolasokhoz, lehet elkerulte a figyelmem, de ugy latom tobbet nem irtal. Pedig kellene, el kell fogadni a segitseget, sot kerni is kell, mert akkor sokkal konnyebb hidd el. Ha gondolod beszelhetunk privatban, nyugodtan irj.