Nem bírom!!! (beszélgetős fórum)

Bizony.

Az én szüleim is végigdolgozták az életüket. Amikor kissebbek voltunk még apámmal fordult elő többször, hogy túlórázott a gyárban. Aztán utána már neki volt kevesebb mukája, meg nagyon beteg is lett, utána anyukám hajtott sokat, meg lett banknál középvezető. Ennek ellenére azért még mindig jórészt voltak hétvégéink, közös programjaink, meg 10-12 éve már anyám se bankos. Tehát azért volt eleje-vége meg célja a hajtásnak. Mi ha elterveztük, hogy elmegyünk sétálni, vagy múzeumba azért meg is tettük. Férjemék szinte soha, mindig jött valami "fontosabb".

Persze a férjemékhez képest kispolgárok voltunk, mert "csak" egy budai lakásuk van a szüleimnek. De aztán mégis náluk laktunk egy jódarabig a lakásba, és nem a nagy házba. És a végén mégis a kispolgárok tudnak egy kicsivel beszállni a lakásvásárlásunkba, és nem anyósom. És apámnak van ereje, kedve egy héten többször is eljönni gyereket hozni-vinni, ha kell.. Mert ugyanis még él, és remélem még sokáig fog is.. Az meg ugyebár előfeltétele a jövés-menésnek.

Persze egy kicsit "elégtétel" ez a régi lenézésekért, de azért mégiscsak jobb lenne, ha lenne após, és egyben lenne a család, meg igen, az anyagiak is, főleg, mert apósom is építész volt, és tudtunk volna együtt dolgozni. Ő aznap halt meg, amikor én lediplomáztam az egyetemen..

Utólag viszont már késő bánat.

De ismerős!!! Annyiszor mondom a páromnak,hogy belebetegszik,hagyja,ne csinálja,inkább vissza megyek dolgozni én is,max nem élünk olyan fényűzően,de boldogan,és még az unokáit is láthatná. De hajt,mondván,hogy már csak néhány kemény év...

Mi apósomat vesztettük így el: a nagy még pici volt,a kicsi utána jött. Ő lett volna az egyetlen igazi nagypapájuk,nagyon sajnálom...Igaz,én se nagyon ismertem az öreget,de ő fogadott be,szeretett meg leghamarabb. Hiányzik!

Teljesen egyet tudok érteni azzal amit és ahogyan írsz.

Valóban sokfélék vagyunk, és ez jó így. Nekem az elmúlt majd' 4 évtizedem hajtásból állt. 2 építkezés, 12 év folyamatos munkaviszony, több diploma, nyelvtanulás, kihívások, külföldi- és hazai megmérettetések, rengeteg stressz, mind-mind a mi vállunkat nyomták. Én úgy érzem elfáradtam és, csak a gyerekeimnek akarok élni. Ez a lehetőség nem hullott az ölembe, keményen dolgoztam érte, és egy időre bizonyosan elég volt. Hozzá kell tennem, hogy van számos hobbim is, amelyek igen időrablóak, úgyhogy egy percig sem unatkozom, hanem 5-kor kelek és, ha nem "pörgök ki" a fáradtságtól, 22 óra körül elájulok. De nagyon élvezem! :-)

Azt szeretném, ha mindenki megtalálná a gyerekek mellett és a gyerekekkel azt az optimális életminőséget és boldogságot, ami az egész családot is boldoggá teheti. Ez ma nagyon nehéz, de meg kell próbálni törekedni rá.

Igen, a férfiaknak nagyon nehéz megtalálni ezt az egyensúlyt. Ők nem értik, hogy sokszor nem a fizikai munkájukra, hanem a jelenlétükre van szükség. Ne csináljon semmit, csak legyen ott. Nekik ez "felesleges".

Az önmagában tök jó, hogy "értünk" dolgoznak. Csak valahogy azt értik meg nehezen, hogy többet nem lesznek kicsik a gyerekek, és ez egy hosszútávú verseny. Mondtam neki, hogy valamennyit tanuljon az apja "rossz" példájából. Ő is egyfolytában dolgozott, volt Adidas cipő, meg nagy ház. Aztán 64 évesen gyakorlatilag belehalt a hajtásba. Az összegyűjtött nem kevés anyagi tartalék meg ráment a betegségére.. A hat unokájának meg pótolhatatlanul hiányzik..

Persze nem könnyű ma azt mondani, hogy nem, de néha kell..

Leszögezem, én munkapárti vagyok, 3 gyerek mellől is visszamentem dolgozni.

Ezért tudom, hogy az az "ugyanazt megteszem" azért mégse ugyanaz.. Persze ezt az ember nem vallja be szívesen.

Sziasztok!

Szerintem egy főállású anya egy idő után attól csavarodik be, hogy semmi mást nem csinál, mint gyereket nevel és háztartást vezet. Akinek másra is lenne igénye, az ettől meghülyül (pl. én, a 6 év babázás alatt). Viszont tény és való, hogy most, amikor minden reggel rohanással indul, munka után meg hullafáradt vagyok és otthon még csak most jön a java, szintén halál tud lenni. A gyerekekkel való délutáni szundi pl. a mai napig, másfél év után is hiányzik. De nagyon...! :-)

Azt, hogy nem volt segítséged őszintén sajnálom. De tényleg. És ezt nem az anyaiakra értem.

A SEGÍTSÉGRE..... Amikor dolgoztam, beteg lett a gyerek és vigyázott rá anyukám. Az volt a legnagyobb segítség. Meg most is. Anyukám elment majdnem három hónapja, de a papára számíthatok. Bár dolgozik, de annyira aranyos, midnig előre közli, hogy mikor fog dolgozni, ha beteg lenne bármelyik gyerek. Annyira lehet számítani rá.

"Ne legyenek már annyira mártírok a főállású anyák. "

Ki beszélt mártíromságról? Nem értem. Az elsimerést őszintén írtam, mert én is csináltam egy évtizedig így. Csak most éppen nem. De az élet hozhat még annyi mindent, amire nem is számítunk. És akkor újra jön a munkás mókuskerék. De azt is megoldom, ahogy korábban is. Még, ha nehezebb is lesz, mint most.

Senkinek nincsen miért "szégyenkeznie": sem annak aki dolgozik, de annak sem, aki nem. A gyerekek a fontosak vagy így, vagy úgy.

Mellesleg nekem soha nem volt segítségem (nagyszülők, testvérek stb.), mindenben kizárólag a férjemre számíthatok, de nincs panaszra okom. Jó ez így.

Nem vágyom én elismerésre. Én vállaltam őket, nyilván tudtam, hogy nem lesz könnyű. De három gyereket akartunk.

Most kicsit nehezebb, mert a két kicsi még kicsi, majd később talán könnyebb lesz.

Mostanában kicsit nehezebb, de megoldjuk.

Nem azt mondom, hogy lehetlen, vagy, hogy csodát teszünk. Azt mondom, hogy annyit hallok a főállású anyák csodás tevékenységéről, hogy már én szégyenlem magam.

Én ugyanazt megteszem a gyerekeimért munka mellett. Én is mosok, főzök, takarítok, gyereket nevelek, leckét tanulok a gyerekkel, kikérdezem a másiktól, rajzolok a haramadikkal. Könyvtárba járuk velük, mesét olvasok velük. Ne legyenek már annyira mártírok a főállású anyák.

Igen én is voltam itthon gyeden, két kicsivel, egy sulissal. Közel nem volt ennyire nehéz, mint amióta dolgzom.

A főállású anyaság egy nagyon kedvezményezett helyzet és nem is hasonlítható ahhoz, akinek még a gyerekek, a család minden gondja mellet még dolgoznia is kell 8-10-12 órát... Nagyon nehéz, emberfeletti dolog. Sok évig csináltam így, az utóbbi időben vezető beosztásban, azt hittem belehalok. Azért tekertem, hogy végre itthon legyek a gyerekeimmel, még akkor is, ha ez a korábbiakhoz képest anyagi áldozatokkal jár.

Minden elismerésem.

Bocsi, de én nem emelem trónra a főállású anyákat.

Én elhiszem, hogy ők a gyerekért vannak. Mert én, vagy a másik dolgozó anya nem? Mi nem teszünk meg mindent értük? Mi nem kelünk hozzájuk? Mi nem virrasztunk mellettük, ha lázasak? De igen. Nem vagyunk mi semmivel sem rosszabbak, attól, hogy míg mi dolgozunk, a beteg gyerekre esetleg a nagyszülő vigyáz. Délután hazavisszük, Itthon a többi gyerekre is gondunk van, az éjszakát mi csináljuk végig. Reggel meg indulunk dolgozni. Előtte a beteg gyereket leadom a mamának (ma már csak tatának), a többit oviba, suliba. És irány dolgzni.

Na akkor egy példa:

Hazaértem munkából, vagyis hazahívtak, lázas a kicsi. Hazarohantam, lázat csillapítottam.

Felhívom a tanárnőt (a legnagyobbét) mikor jönnek családlátogatásra? Mert mi, bocs, de orvoshoz mennénk.

Ideért a tanárnő, az osztályfőnök. Nézegetik a középsőt, nem is látszik betegnek. De pár órája lázas volt. Magyarázkodtam.

Elmentek, irány a doki. A gyerek annyira belázasodott, hogy magából kifordulva üvöltött. Soha életében nem csinált olyat, de üvöltött. Mindene fájt, minden baj volt. Fázott, reszkezetett. Remegett. Hazafele a gyógyszertárba se tudtam bemenni vele, rohantam haza, apát küldtem visza a gyógyszerért.

Te jó Ég! Mintha magamat látnám, amiket írsz...

Tegnap az orvosi rendelőben, ahol szétszedett mindent a három gyerekem, már mindenki rászólt az én (otthon) illedelmes, segítőkész, aranyos gyerekeimre. Azt hittem végem van. Hazafelé a kocsiban mind a három üvölt, felnyomom a rádiót, közben szürkül, esik, oldalszél van, de nyomom a gázt, érjünk haza. Ha megcsörren a telefon napözben én is reszketek... Leesett, belázasodott, eltörte, kitörte, hányt? Jaj.

De a hétvégék annyira jók, meg a hosszú szünetek, amikor együtt vagyunk.:-)) Az maga a boldogság csúcsa, de komolyan.

Nem értem a kérdést.

Több tucat hasonló anyukával voltam/vagyok kapcsolatban, és nincs ez a kétségbeesés.

Nálad is átmeneti, biztos vagyok benne.

Szinte mindenkinél volt ilyen, akikkel beszélgettem erről.

Most nagyon durva leszek. Képzeld el ezt két év múlva, napi kilenc óra munak mellett. Még ennyi időd sem lesz.

És szerencsésnek érezheted magad, ha dolgozni tudsz, és a gyerekeket össze tudod szedni munka után.

Én minden nap ezt érzem. Nem bírom...........

Nem bírom a reggeleket, nem akarok felkelni.

Itt is három gyerek. Minden reggel felkeltem őket, felöltöztetem őket, elviszem őket oviba, utána a mási kettőt suliba.

Húúúúúúú, de jó, mehetek dolgozni, talán időben beérek.

A munkahelyen ha megcsörren a telefon már reszketek. Vajon melyik gyerek lett beteg? Melyik gyerek tett olyat a suliban, hogy felhív a tanár.

Húúúúú, de jó, nem hívott egy tanár, ovónő sem.... Szuper, irány haza. Fél órát várakozok a suli előtt a gyerekre.

Hazaérünk. Egyik rajzolni akar velem, a másik a leckéjét mutatja, a harmadik szokatlanul csendben van. Mi baja lehet?

Melyik gyerekhez menjek? Van kb. három órám, főzni? gyerekekkel lenni? Megoldani a proglémájukat.

Amikor már azt érzem, végre elaludt mind. hát nem. A legnagyobb odalopózik mellém és beszélgetni akar.

És mindent megpróbálok, mindent megteszek. Ha kell útközben a suliba menet kérdezem a leckét, kérdezem, faggatom a kamaszomat a szerelméről.

"De miért van az pl, hogy az ismerőseinknél minden tiszta és rendezett???"

Vagy azért, mert tudják, hogy vendégek (adott esetben Ti) jöttök, és puccba vágják a lakást...

Vagy olyan típusok. Van olyan embertípus aki ösztönösen helyre rak dolgokat, menet közben azonnal észreveszi, ha valami nincs a helyén, és anélkül, hogy észrevenné, helyreviszi, mondjuk miközben WC-re megy. Mihelyt leesik egy kis kosz, már szúrja a szemét, és felsöpri. Ők szinte észrevétlenül, kevés munkával tartják rendben, tisztán a környezetüket.. És van a másik típus (én is ilyen vagyok), hogy a mindennapokban nincs szemem az ilyesmihez, és amikor eljön az ideje, akkor rendet rakok, takarítok, ami ugye több munka, mert menet közben nem figyeltem rá.

Esetleg olyan helyre menj, ahol mar erkezeskor "bavaghatod" oket a miniklubba, egesz nap vigyaznak rajuk, viszik oket kirandulni, te meg wellnessezhetsz. Es ez nem jar pluszkoltseggel mert nem bebiszittert kersz, a miniklub mindenhol ingyenes. De az also korhatar a legtobb helyen 3 ev, ezert megvarnam, mig mind annyi idosek lesznek. Barati hazaspar a 2 ordogfiokajukat szemrebbenes es lelkifurdalas nelkul mindig ezt csinaljak. Egyszer megkerdeztem: de nem azert mentek, hogy egyutt legyen a csalad? Valasz: dehogyis, mi setalunk, szexelunk, oket meg viszik mindenhova, esznek is veluk, es este ugy latjuk oket viszont, hogy alig varjak, hogy agyba menjenek. Amugy a gyerekek is orulnek a programoknak.

Mi eddig csak a nagyot kuldtuk mert a kozepso akkor meg nem volt 3 eves. De elvezte:)

Basszus, erre azt valaszoltam volna, hogy orulni kell, hogy egyaltalan VAN munka...nem?:)

Egyebkent nalunk is ez van, sajat vallalkozast vezet, es preciz, mindenkit ellenoriz mint valami gestapo ezert mindenki elott ott van es utolsonak jon el. De o vagy igy csinalja, vagy sehogy. Mondjuk mi itthon nagyon relax kornyezetben vagyunk ezert ha nyaralni mennenk, eleg kikapcsolni a telot es megvan:D, viszont volt olyan sokszor, hogy tenyleg elmentunk nyaralni es egesz nap hivogattak a munka miatt, tok jo a strand kozepen, mindenki napozik, es o meg szallitokkal orditozik kb. szerintem az egyaltalan nem volt relax, ahhoz kepest, hogy tenyleg annak kellett volna lennie. Vagy dolgozol, vagy nyaralsz.

Figyelj, én építész vagyok, a férjem filmes. Mint írtam, még a gyereke születésénél se lehetett ott. Neki a hivatalos munkaideje napi 12 óra heti 6 nap, amikor nem lehet eljönni. Viszont ha este 9-re hazaesik, neki jólesik "mást csinálni", és legalább olvas egy mesét a gyerekeknek, meg beszélget velük szivesen. Én úgy segítettem magamon, mint írtam, hogy elmentem dolgozni, hogy ne mindig ugyanazt csináljam.. Ami nagyon nehéz, az a folyamatos emberhiány, ha szülői van, ha nyíltnap van, ha hivatalos helyre kell mennem, ha orvoshoz kell vinni valamelyiket ha ha ha...

Ami szarul esik, hogy anyámék mindig ezért csesztetnek, hogy miért ilyen a munkája. Pedig anno ők is sokat dolgoztak, csak már kezdik elfelejteni.. Csomószor ültünk még este nyolckor egyedül az öcsémmel otthon, amikor én voltam 11-13, az öcsém meg 7-8.. Én még emlékszem.

Én figyelembe veszem,mennyire egyhangúak a mindennapjai egy otthon lévő anyukának,én is itthon vagyok. Viszont a párom hétfőtől vasárnapig dolgozik,sokszor éjszakára vissza is mennek,sokszor haza sem jön. Nála nem úgy van,hogy 5-re hazaér,mert ha véletlenül mégis,folyton cseng a telefon,ki kell számolni a másnapi melóhoz az anyagszükségletet,stb,ez sokszor éjfélig eltart (nem azért,mert pancser,hanem mert sok). Hiába jár napközben 3-4 építkezésre,mégis ugyanazt csinálja: ellenőriz,feladatokat ad,megharcol a megrendelővel,tárgyal. Nem hinném,hogy ez nem mókuskerék...

A világon mindennél boldogabb lennék,ha egyszer azt mondaná: itt van 100 000,és lelépne hétvégére. Amúgy én még ezt a lehetőséget is megkapnám,de vihetném a fiúkat is,mert nincs kire hagyni.

Kedves Nyecsus!

Elolvastam, amit írtál, megértem az érzéseidet. 5 évvel ezelőtt hasonlóan éreztem, szülés utáni depresszióval küzdöttem hosszú hónapokig. (Írtam egy cikket erről.) Teljesen egyedül voltam a babámmal, és tehernek éreztem az egész helyzetet. Nem volt kedvem semmihez.

Nálunk a nagyszülők messze vannak, nagyon ritkán segítenek a távolság miatt. 5 éve irigyeltem mindenkit, akinek a közelben vannak a nagyszülők...

A párom sokat van távol, de a legrosszabb, hogyha itthon van, akkor sem segít.

Itthon vagyok a második gyermekemmel, és most lelkileg könnyebb (még), mint 5 éve. Most nem vagyok depis, de nem tudhatom, mit hoz a holnap.

Amit a többiek javasoltak, jó ötlet, próbálj meg kikapcsolódni a taposómalomból, ez kell a túléléshez! Meglátod, javulni fog a hangulatod, ha megpróbálsz néha magadra is időt szakítani.

Tudom, hogy ez nehéz.

Ja, a rendetlenség engem is zavar, de leszarom, mert van más gondom is, emiatt már végképp nem akarok idegeskedni.

Hetente egyszer porszívózok és felmosok, úgyhogy nálunk nincs steril környezet, sokszor még tisztaság sem, de legalább edzettek lesznek a lurkóim. Remélem :-)