Nagyanyánk sírjánál (beszélgetős fórum)

Valóban szembe kell néznünk a saját elmúlásunkkal is. De nekem még azt is nehéz feldolgozni, hogy ez így van "kitalálva". Egyszercsak eltűnik valaki, aki közel állt hozzánk és többé nem láthatjuk, nem érinthetjük. Félelemmel tölt el a gondolat, merthogy a szüleim is már idősek. Az örökláng? Hát nem tudom.... Ki tudhatja ezt? Azt gondolom a temetőben állva, éppen tegnap a nagyanyám sírjánál, hogy az idő tényleg nagyon kevés és a múlt, az emlékek... néha olyan távoliak, mintha meg sem történtek volna. Emlékszünk mindenre, fényképeket nézegetünk, de ami elmúlt, az már nem hozható vissza sosem. Mindíg más és más események történnek az életünkben és közben felnőnek a gyerekeink, családot alapítanak, mi pedig haladunk afelé, hogy felváltsuk a szüleink helyét. Ez a körforgás örök, az biztos. A többit nem tudom....

[link]

Nagyanyánk sírjánál mindig megáll az idő. A csendes, hideg temetőben meg-megállva szembenézünk saját elmúlásunkkal.

Ugrás a teljes írásra: Nagyanyánk sírjánál