Mint egy hordó végtagokkal...

Világ életemben túlsúlyos voltam. Az apukám is ilyen alkat.

Félreértés ne essék, nem akarom a genetikára fogni a dolgot. Soha nem volt olyan időszak az életemben, amikor azt mondhattam volna, hogy meg vagyok elégedve a súlyommal.

Szörnyű érzés volt, mikor gyermekkoromban az osztálytársaim csúfot űztek belőlem a súlyom miatt. Nem vettem fel a sértéseket, legalábbis próbáltam nem mutatni. Aztán eljött a gimi, a BMI-m változatlanul túl magas volt.

Aztán jött az a bizonyos nagy szerelem.

És ahogy az lenni szokott, én is meghíztam, még jobban. 98 kg voltam, amikor azt mondtam magamnak: "Ancsika, ezzel le kell állni, úgy nézel ki, mint egy hordó kezekkel és lábakkal"! Na és persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy séta közben kivert a verejték és fulladtam.

Elkezdtem fogyózni, csak U1 ételeket ettem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kb. három hónapig virslin, natúr joghurton és kefíren éltem.

Közben a szerelemnek vége lett, -2 kg volt az eredménye, viszont még elszántabbá tett. A végeredmény 78 kg. Nem mondom, hogy könnyű volt, és azt sem, hogy jelen pillanatban elégedett vagyok a súlyommal, csupán annyit, hogy örülök neki, hogy volt kitartásom.

Azóta sikerült felszednem az ünnepek alatt 4 kg-t. Már három napja újra diétázom, ezúttal a kalóriaszámlálásos módszerrel.

Minden vágyam, hogy legalább egyszer az életben azt mondhassam, hogy a normál testsúlyú emberek közé tartozom és ne kelljen fél napig nadrágot keresnem, ami feljön rám.

Ha elérem a 68 kg-ot, ez az álom valóra válik.