Mindig túlköltekezem magam. Hiába akarok spórolni, nem... (beszélgetős fórum)

Mintha magamat olvastam voltam. Mi 6-an ültük körbe az asztalt, és leginkább a vasárnap reggeli piacon vásárolt jérce volt az ebéd! Bizony, jutott mellé jócskán köret is, de mindenki jólakott.

Ez a héjában sült krumpli télen, a sparhelt tetején sült, nyáron inkább héjában főztük, és úgy ettük. Mivel én voltam a legkisebb, az első ruhadarabom, ami új volt: középiskolás koromban a nyári keresetemből vettem egy vadi új télikabátot magamnak. Addig mindig a nővéremtől örököltem a ruhát, cipőt, mert ő kinőtte.

Nyaralásunk abból állt, hogy két hétre a város másik végében lakó nagyiékhoz vitt el édesanyám. Ott persze megszedtük a cseresznyét, meggyet, szilvát. Mi másztunk fára, majd segítettünk befőzni, lekvárt főzni... de az is szép emlék maradt. Egyetlen különbséget találtam: kevés könyvet vettek meg nekünk a szüleink, de a városi könyvtárba minden évben befizették a tagsági díjat, és onnét hordtuk az olvasni valót.

Az én szüleim se dúskáltak, nálunk is csak hetente egyszer volt hús: hétvégén. 1 csirke négyünkre, vagy 1 kg körüli tarja/lapocka sült húsnak. (De az olyan volt, hogy sütés után nem kellett keresgélni a lábosban, hogy hol a hús.) Télen gyakran, kb. havonta 6-8-szor volt a vacsora héjában sült krumpli; többnyire sült hús zsírjával ettük, jobb napokon vajjal. Szerettem azt a hangulatot: együtt ültünk az asztal körül, és mivel én voltam legkisebb, lehéjazták nekem a krumplit, csak sóznom kellett, és ügyelni arra, hogy ne szánkázzon le a meleg szeletről a zsiradék. Szegényesen éltünk, de nem éheztünk. (Pl. a tejeskávé pótkávéból készült.) Ellentétben a kolleganőivel, anyukámnak kopott táskája, cipője volt, ruhát is csak akkor vett, amikor muszáj volt; amit lehetett megkötött magának és nekem is. Új ruhát ritkán kaptam, akkor is 1 számmal nagyobbat, hogy "jövőre is jó legyen". Akkor annyival volt könnyebb, hogy a rezsi fillérekbe került, elenyésző hányadát vitte el a családi költségvetésnek és az alapvető élelmiszereket is meg lehetett fizetni. Téliszalámira, déligyümölcsre nem telt, de volt minőségi párizsi, és csodálatos jonatán alma. (És olyan kenyér, ami nem penészedett, nem savanyodott meg pár nap alatt.) Ha lehetne, visszahoznám azt az időt, ami az élelmiszereket illeti. Mert nyaralni, kirándulni, moziba, színházba nulla alkalommal vittek a szüleim, arra már végképp nem telt. Az egyetlen „luxus” a könyvek voltak, amikre valahogy mindig jutott pénz.

Anyukám mestere volt a spórolásnak, a beosztásnak, szóval volt kitől tanulnom, ezért nem vagyok most nagy bajban. (Apu egy fillérig hazaadta a keresetét, és soha nem szólt bele, hogy anyu mire költi – vagy éppen nem költi.)

Megértelek, és teljes mértékben igazat adok neked. Éhezni soha!

Az persze más dolog, hogy kinél minek a hiánya okoz éhség-érzetet.

Az '50-es, '60-as években nálunk is csak vasárnap volt hús, de minden nap volt valami más, amivel degeszre tömtük a hasunkat. Talán ezért is van, hogy nekem tökéletesen elég egy tányér paprikás krumpli, vagy tojásos galuska, esetleg egy sült krumpli, tükörtojással... De nem vagyunk egyformák.

Sokat gondolkoztam azon, édesanyánk hogyan csinálta. Arra emlékszem, hogy sokszor elmondta: spórolni igazán csak a hasunkon lehet!

És ezt elsősorban arra értette, hogy:

- nem mindegy mit eszünk,

- nem mindegy hol és mennyiért vesszük, és

- főleg nem mindegy, hogy készen vesszük, vagy csak az alapanyagot, és mi magunk megcsináljuk.

Ez a módszer szerintem is müködik. Kinyitom a fagyasztót, és attól függően főzök, hpgy mit találok. Persze előfordul, hogy venni kell hozzá kiegészítést: rizst, tejfölt, sajtot, de az alap megvan.

Ha nincs otthon semmi, nehéz.

Szezonálisból akkor is érdemes betárazni, ha drágának tűnik, mert télre, tavaszra még drágább lesz. Ha egyáltalán lesz. Akinek megterem, főleg.

Nem lehet olyan rettentő kevés a bevételed, ha korábban jól kijöttél belőle – mint írtad. Azt, amit a 23. hozzászólásodban olvashatunk, szerintem sokan elmondhatják magukról.

A „van”-ból könnyű kijönni. A „nincs”-ből se lehetetlen, de az már művészet. Ha így megy tovább, 4 milió művész országa leszünk.

Én sem úgy indulok el, hogy most addig megyek, míg nem találok akciósat. A fenét. Egyszer egyik irányba, és akkor ott veszem meg az apróságokat is, ami kell, legközelebb a másik irányba... én nem az üzemanyaggal spórolok, hanem a lábaimmal... + hogy gyalog kell felhozni az emeletre is.

De mindenki úgy csinálja, ahogyan akarja. Én csak leírtam, hogy én hogyan igyekszek beosztani a nyugdíjamat. Kész. Nem szentírás, akinek ez a módi valami miatt nem felel meg, nem kell követni!

Az emberek többségének nem nagyon van ideje az akciókat figyelgetni, üzletről üzletre járni és úgy bevásárolni.

Az idő is pénz. Az üzemanyagról nem beszélve.

Egy régi beidegződött hozzáállást kell megváltoztatnunk:

Nem úgy kell elmenni vásárolni, hogy ezt akarok enni, és elmegyek megvenni a hozzávalókat.

Hanem amikor kenyér, tej, apróságok miatt egyébként is menni kell vásárolni, és valami akciós van!! abból kell venni!

És amikor főzni akarok, azt veszem számításba, hogy mi van a hűtőbe! Akár hús, akár zöldség. És ami apróság ahhoz kell, azt megyek el megvásárolni hozzá.

És ha ürülni kezd a hűtő, akkor elindulok körbenézni, hogy valahol valami van-e, amit éppen akcióznak, ha igen, akkor hozok belőle, ha nem, majd lesz valahol valami a következő héten.

Ügyes vagy, ha ilyen áremelkedések mellett tartani tudod a keretet.

Én minden heti bevásárlásnál csak kapkodom a fejem.