Minden napra egy bölcsesség (beszélgetős fórum)

Az ember életében két fontos pillanat van.

Az első: a pillanat amikor megszületik.

A második: a pillanat amikor megérti, hogy miért született meg.

ui.: Amíg nem tudod, hogy miért élsz, addig nem vagy több mint egy létét féltő, és önfenntartásért küzdő emlősállat.

Egy guru azt kérdezte a tanítványaitól, miből tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkezdődött a nappal.

Az egyik azt mondta:

- Ha a távolban látsz egy állatot, és meg tudod mondani, hogy az tehén vagy ló.

- Nem - mondta a guru.

- Ha ránézel egy távolban lévő fára, és meg tudod mondani, hogy az körtefa vagy mangófa.

- Ez sem jó - mondta a guru.

- Hát akkor mi a helyes válasz? - kérdezték a tanítványai.

- Ha egy férfinak az arcába nézel, és felismered benne testvéredet, vagy ha egy nőnek az arcába nézel, és felismered benne nővéredet. Ha még erre képtelen vagy, mindegy, hogy hol áll a nap, továbbra is éjszaka van.

Bálintné Kis Beáta: Kavicsok

A tiszta, mélykék víz lágyan nyaldosta a partot, minden egyes könnyű hulláma gyöngéden felkapott néhányat a parti kavicsokból, s játékos sistergéssel arrébb lökte őket. A sima, nedves kavicsok szinte szikráztak a ragyogó napsütésben. Kihívó pirosak, szerény krémszínűek, komoly feketék, művészien tervezett csíkosak... mindre gyönyörűség volt ránézni.

Gyűjtsünk belőlük néhányat! Remekül mutatnak majd a szobában!

Gyerekes lelkesedéssel kezdtünk a szedegetéshez, a legpompásabb példányokat válogatva. Mikor tele volt már kis kosarunk, gondosan lefedtük, s a hazafelé vezető döcögős úton úgy tartottuk értékes zsákmányunkat, mint a hímestojást. Otthon azonnal ki is jelöltük helyüket egy szép cserép virág közelében, de mikor kibontottuk a kosárka tartalmát, döbbenten bámultunk bele. Mi történt??? A kosárban egy kis csomó színtelen, fénytelen kődarab lapult. Mi nem ezeket gyűjtöttük össze néhány órával ezelőtt!!! Azok ott, a tengerparton színesek, fényesek, hívogatóak voltak!

Igenám, de közben elhoztuk őket a HELYÜKRŐL. Az ő helyük a tengerpart; feladatuk a szüntelen hánykolódás a friss habokban; rendeltetésük, hogy megvédjék a homokot a hullámok sodrásától, s otthont biztosítsanak megannyi apró élőlénynek. Ha elmozdítjuk őket helyükről, megfosztjuk feladatuktól, semmivé lesznek. A jelentéktelen kövecskéket nézve elgondolkodva mondtam a csalódott Anikónak és Marcinak:

Ezek a kavicsok pontosan olyanok, mint mi vagyunk... Isten által rendelt helyünkön pompásan ragyoghat rajtunk Urunk szeretete. Színesek lehetünk, s hűen végezhetjük a ránkbízott feladatot. Onnan elkerülve azonban színünkkel, fényünkkel együtt célunk is megfakul, rendeltetésünket nem tudjuk betölteni.

Helyünk és feladatunk tökéletesen egyéni, de biztos, hogy Isten kivétel nélkül mindenkinek megtervezte az életét. Ő gyönyörködni szeretne bennünk - teremtményeiben, gyermekeiben.

Gondolkozzunk el Isten előtt csendben egy percre: Mi vagyok? Eltévedt, szürke kődarab, vagy színes, pompás, ragyogó kavics?

Őrangyalnövendékek a Szent Anna tónál

Mindenki tudja, hogy a gyerekek már igen korán elkezdik tanulni a világ megismerését; egy kicsit már az óvodában, aztán az iskolában pedig egyre mélyebben. Nincs ez másként odafönt az angyalokkal sem, akik az őrangyalságra készülnek, ők is szinte már a bölcsőben ismerkedni kezdenek a feladatukkal. Ennek az első lépése az, hogy megismerjék a Földet, ahol azok az emberek élnek, akikre nekik majd vigyázniuk kell. Amikor ezek az őrangyalok még olyan aprók, hogy szemmel nem is láthatóak, Isten már akkor tanítani kezdi őket.

Mostanában is született egy csoport ilyen kis őrangyalnak való, az Úr pedig kiült egy felhő tetejére, és lefelé kandikált, hogy a Föld melyik részét ismertesse meg velük.

Amint a felhő haladt, éppen a Szent Anna tó fölött járt, ami egy magas hegyek között megbúvó, egészen kicsi és tiszta vizű tó. Az Úr azt gondolta, hogy ez igazán szép hely. Itt megismerhetik a Földet ezek a kis angyalok. Lenyúlt a felhőről, szakított odalentről egy pitypangot, ami már idős volt, és szürke bóbiták borították a fejét. Odakiáltott a kis őrangyaloknak:

-- Riadó! Mihelyt belefújok a pitypangba, mindenki elkap egy bóbitát, s azzal, mint egy ejtőernyővel leereszkedik a tópartra. Egy egész napotok lesz, nézzetek jól körül. Este, amikor a szél föltámad, ismét kapaszkodjatok a pitypangbóbitába, és a szél visszaröpít ide a felhőre, ahol én kíváncsian várom az élménybeszámolót.

A kisangyalok nagyon örültek, az Úr pedig belefújt a pitypangba. Ott szálltak a levegőben a felhő körül a bóbiták, a kisangyalok ugráltak és elcsíptek egyet-egyet közülük, s csakugyan, mint az ejtőernyősök, leereszkedtek.

Lent pedig a tó partján körbejártak, futkostak, megnéztek füvet, bogarakat, a fák törzsét megtapogatták, csodálkozva, hogy milyen magasra nőttek.

Az egyik kisangyal azonban rossz helyre hullott, bele a tó közepébe. Csak az volt a szerencséje, hogy éppen ott úszkált egy nagy falevél, úgyhogy ennek a hátán kötött ki. Körülnézett, és így szólt magában:

-- Hát ez a Föld nem is olyan nagy. Hármat tudok lépni jobbra, hármat balra, s máris véget ér.

Aztán belenézett a tóba, és látta, hogy a vizében visszatükröződnek a fák.

-- Meg akarom érinteni őket ébredt föl benne a kíváncsiság, kinyújtotta kezét a vízbe, de nem tudta sem a fák levelét megérinteni, sem a törzsét, csak vizes lett a keze. Csalódottan húzta vissza.

Nem sokkal később egy madárraj repült a tó fölött. Fölfigyelt a képmásukra:

-- Jé, itt valamik repülnek! ujjongott. -- Nekik már nagy, erős szárnyuk van, nemcsak pitypanggal tudnak szállni, mint én. Megsimogatom a tollukat.

Belenyúlt a tóba, persze megint hiába. Elszontyolodott.

A parton levő angyalok viszont, amikor a madarak ott leszálltak, és a magokat csipegették, odaszaladtak hozzájuk, egész közelről nézték azokat, belefúrták a kezüket a tollaik közé.

-- Hú, milyen pihe-puha! mondogatták egymásnak.

Aztán teltek az órák, eljött az est, s vele megjelentek a csillagok. Az angyalok nézték a csillagokat az égen, a tó közepére esett angyal is nézte a csillagok visszatükröződését a tóban. A csillagot is meg akarta fogni, hátha ez sikerül, de most sem járt sikerrel.

Föltámadt a szél, és az angyalok visszaemlékeztek az Úr parancsára. Mindegyik a magasba tartotta a kis pitypangbóbitát, a szél pedig sodorni kezdte őket egyre magasabbra. Végül kikötöttek az Úr tenyerén, aki rájuk nézett, látta az arcukon, mennyire fáradtak és elcsigázottak, a zsebébe rejtette őket, s hagyta, hadd aludjanak ott másnap reggelig. Akkor ébresztőt fújt, s megkérdezte tőlük:

-- No, angyalok, hogy tetszett a Föld?

Ők pedig egymás szavába vágva mesélték, hogy milyen szép volt a fű, meg a bogarak, madarakat is láttak, még a tollukat is megsimogatták, a csillagos ég pedig egyenesen lenyűgöző odalentről.

A levélre hullott kisangyal csak annyit mondott hogy az egész Föld nem más, mint káprázat. Mihelyt bármit, amit látunk, meg akarunk érinteni, csupán a kezünk lesz vizes, semmi több. A többi hiába bizonygatta, hogy nem, nem így van, a madarak tényleg vérbeli madarak, a fák valódi fák, a csillagok igazi csillagok, a kisangyal csak rázta a fejét. Neki ugyan beszélhetnek, ő tudja, hogy az egész egy nagy becsapás.

Az Úr meghökkent. -- Mit csináljak én ezzel a kisangyallal? töprengett.

Álló hétig gondolkodott, aztán, amikor legközelebb dolga akadt a Földön, így szólt a kisangyalhoz:

-- Gyere, ugorj a tenyerembe!

Ő nem kérette magát, már szökkent is. Ekkor ismét lementek a tópartra, ahol az Úr letette őt a fűbe, és azt mondta:

-- Na, most nézz körül!

Ő csodálkozott és álmélkodva mondogatta: -- Hát ezeknek tényleg igazuk volt! Van itt fű, meg madár is, a fák is valóságosak, tényleg nem csak víz a Föld.

A Szent Anna tó csöndes hullámai pedig falevelek százait ringatták a vízparton.

Ülni csendben, semmit sem tenni.

Jön a tavasz, a fű magától nő..

/ kínai bölcselet /

Boldogság

A boldogság nem végcél, hanem egy utazás. A boldogság nem a holnap, hanem a ma. A boldogság nem függőség, hanem egy döntés. A boldogság az, ami vagy, nem pedig az, amivel rendelkezel.

"Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált."

A Piedra folyó partján ültem, és sírtam - Paulo Coelho -

A bölcs rabbit megkérdezi a tanítványa:

- Rabelében, miért van az, hogy ha valaki a szegényhez fordul, az segít, ha tud, de ha a gazdaghoz fordul a bajával, az meg sem látja? - Azt mondja a bölcs:

- Lépj az ablakhoz, nézz ki. Mit látsz?

- Utcát, jövő-menő emberekkel, állatokkal, járművekkel.

- Most lépj a tükörhöz. Mit látsz?

- Csak magamat.

- Látod, az ablak is üveg, a tükör is üveg, csak a hátán van egy kis ezüstréteg. De az már elég ahhoz, hogy az ember semmi mást ne lásson tőle, csak saját magát.

Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. „Tényleg?” – hallatszott a suttogás… „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!” – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek” – szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: „Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?” Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.

„Valamit szeretnénk mutatni” – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.” A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.

„Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak” – mondta Mark anyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”

A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: „Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.”

Chuck felesége pedig így szólt: „Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.” „Az enyém is megvan még” – mondta Marily. „A naplómban tartom”. Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. „Mindig magamnál hordom” – mondta Vicki, és hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.”

*

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap. Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.

Gecsey Kunfalvy Ákos

Válassz magadnak csillagot

Válasszál csillagot magadnak,

nagytollú szárnyat a madaraknak,

zöldülő szívednek virágot,

titok védelmére kegyes hazugságot.

Válassz magadnak saját életet,

saját utat, melyen azt megteszed.

Válassz magadnak Istent,

ki általad teremt meg mindent.

Válaszd ki magadnak magadat,

válassz hozzá illő szavakat,

válassz hozzá nemes testet,

mely általad cipeli a terhet.

Válassz magadnak mosolyt, jókorát,

használd sűrűn, ne nézd a test korát.

Válassz magadnak válaszokat…

és ne engedd el immáron sose,

mindenki vigyáz rád és egyben senkise.

A tudós, a művész és a szerzetes

A tudós biztosra vette, hogy előbb utóbb megfejti a létezés titkát; biztosra vette, hogy csak idő kérdése az egész. Úgy érezte, ha tüzetesen megvizsgálja a dolgokat, akkor minden kérdésére sikerül választ kapnia.

Egy nap egy piros rózsát vett észre az ösvény mellett.

- Gyönyörű! - suttogta. Kíváncsi lett a rózsa titkaira, ezért leszakította, és elvitte haza, hogy megvizsgálja. Otthon aztán apró darabokra tépte a rózsát, de hiába, mert képtelen volt megtalálni benne azt ami széppé tette. Értetlenül állt a széttépett virág fölött.

- Egy nap, ez titok is ki fog derülni, erre a kérdésre is választ fogunk találni. Talán éppen én leszek az, aki megteszi ezt a felfedezést!

Ugyanazon a napon egy művész is végigment ugyanazon az ösvényen, és ő is megpillantott egy gyönyörű rózsaszálat. Letépte, hazavitte, beállította egy vázába, és nekiállt, hogy lefesse. Miközben festett, a rózsa elhervadt és elpusztult.

- Se szavakkal, se ecsettel nem tudom visszaadni ezt a szépséget. Talán egy nap valaki majd megfejti a titkot, mitől ilyen szépek a virágok. A képem is szép, de közel sem olyan gyönyörű, mit a rózsa volt!

Ugyanazon a napon egy szerzetes is végigment ugyanazon az ösvényen, és ő is megpillantott egy gyönyörű rózsaszálat. Leült mellé, beszívta az illatát, elgyönyörködött benne, és úgy belemerült a szépségbe, hogy el is feledkezett arról, hol van. Végül mosolyogva felállt, és elsétált. Később elmesélte az esetet az egyik barátjának.

- És mire sikerült rájönnöd? - kérdezte a barát.

- Arra, hogy a létet át kell élni, meg kell tapasztalni, el kell fogadni, és ünnepelni kell, és sosem szabad kísérletet tenni arra megismerjük a részleteit. Nézz csak! - mutatott körbe a kertben. - Nézz és láss, és fogadj el mindent olyannak, amilyen!

A siker természetéről

Győzelem és vereség: nem más, mint félelem.

A vesztes perceit kitölti a magaféltés. S mily rövid életű a nyertes boldogsága!

Hisz a nyert vita sohasem az utolsó. Bizonyítás kényszere űz, hajszol győztest-vesztest egyre, újabb és újabb küzdelem felé. Félelmük ezért szüntelen.

Dicséret és szidás: Örök szolgaság.

Babér övezi homlokod, s máris új dicsőségre vágysz. Koszorúd zöldjét aggódva lesed, nem fakul e még, s fülelsz, vajon a taps zúg-e ugyanúgy, mint egykoron. A feléd nyúló vigyázó kezet fegyvernek hiszed, és eltaszítod. Ily módon élsz szolgaságban, gyűjtögetve a dicséret hamis gyémántjait.

Siker és Hírnév, mint a ragadozó.

Önnön húsoddal táplálod bár, jól nem lakatod soha. Híred, már a jelenben gátja jövendődnek: dicsfény önző ragyogása sodor magával, tisztesség és szabadság előled bujdosni kényszerül. Így veszíted el hírnevedben fáradságod minden gyümölcsét.

Vezető az legyen, ki dicséretért nem liheg, szidástól nem fél, dicsőséget nem halmoz, hírnevet nem hajszol, jutalma a legnagyobb: a társak sikere.

Az örök asszonyi

Ne hidd, hogy a bölcs övéi fölött áll.

Légy az óceán, ki magába fogadja a vizeket,

Habjai átfürdetik a folyók zajgó hullámait.

Légy az örök asszonyi, ki megtart téged,

Magába fogadja a férfi-erőt,

Szótlanul adja át tudását,

Követve vezeti őt.

Társaid a folyók, s te az óceán.

Vezetésed a befogadás, erőd a tétlen működés,

Nagyságod a szolgálat, tudásod a figyelem

Hatalmad az egyszerűség.

A nem-cselekvés gyökere a befogadás asszonyi titka.

"Akkor muvel balgasagot az esz, ha kulsobol belsot itelni kesz!"

/Shakespeare/

Ez nagyon, nagyon tetszik!!!

Igy meg nem gondolkodtam, de erdemes!

Az élet

A szél bárhonnan fújhat, de az irány, merre tartasz, attól függ, hogy hogyan fogod be a vitorlát

OFF:

Így igaz!!

Tünde, ha van kedved, írj egy rövid privit, hogy mi van Veled! Én most rohanok dolgozni, délután mesemondóverseny, de jövök majd!