Milyen az élet gyerek nélkül? (beszélgetés)

Milyen az élet gyerek nélkül?

Élet az egyáltalán?????

De fura, hogy többen említettétek ezt az "öregek otthonát"... Nekem a legutolsó gondolatom (sem) volt ez, amikor gyereket szerettem volna. Arra vágytam, hogy felneveljek egy kis embert azért, hogy boldog legyen ezen a világon.

Hogy milyen az élet gyerek nélkül? Aki nem akar, annak biztosan kellemes, aki akar, és nem adatik meg, annak viszont a poklok pokla.

Milyen az élet gyerek nélkül? 50 évvel ezelőtt valószínüleg valamivel egyszerűbb volt. A nagyim nővére sohasem ment férjhez, bár a családi életből sokat kapott lévén ő nevelte fel a nagyimat és a többi elárvult kistestvért. Magdi néni, miután felnevelte őket, a nagyimmal maradt, és később, mikor a nagyim férjhez ment és gyerekeket szült, apukámnak mondhatni nagymamája, nekem meg dédim lett. Sohasem volt magányos, de akkoriban a családok jobban összetartottak és a lombik előtti időkben különben sem számítottak kuriózumnak a gyermektelen nagynénik vagy párok. Ott volt a templom vagy a nagy család.

Hogy most milyen gyerek nélkül? Szerintem, jobb is és rosszabb is, mint gyerekkel. Nekem nincsen gyerekem. Így alakult. Bár mindig nagyon szerettem volna és egyszer úgy volt, hogy talán lesz is,de mivel már elmúltam 40, esélye van arra - a legjobb erőfeszítéseink ellenére is -, hogy ez az állapot tartosul.

A pozitiv oldala a dolognak, hogy igy szabadabb az ember és nyilvánvalóan nem tartozik felelősséggel egy ember palánta testi és lelki jóllétéért, ami bizony rengeteg kompromisszumra kötelezi a gyerekeseket.

A negativ oldala, azt hiszem, minden gyereket akaró számára nyilvánvaló, és persze szomorú, ha nincsen aki felhívja az embert az öregek otthonában.

Ettől függetlenül tapasztalatból mondom, hogy lehet gyerek nélkül élni és boldognak is lenni. Én elég jól viseltem és viselem a dolgot, kivéve a terhességem elvesztése utánni szomorú időszakot. Ha kérdezik, mi lesz, ha nem lesz, a válaszom, hogy így kisebb ház is elég lesz és többet fogunk utazni és én überkirály nagynéni leszek. Persze gyakorlatban nem ilyen egyszerű a dolog, de végül is annyi minden szép és jó dolog van, amivel kitöltheti, akár hasznosan is, az életét, aminek azért valamivel több céljának is kellene lenni, minthogy csak utódokat potyogtassunk a világba.

Amit írtam, ezek alapján írtam:

"Mindig valami más köntösben jelenik meg az elvesztése. És reggelre egy dolog marad, az a piszkosul fájdalmas, nyomasztó, fojtogató hiányérzet, amit el sem tudsz képzelni.

Napokig sírhatnékom van tőle. "

Továbbra is azt gondolom, ilyen mértékű félelmekkel nem jó együtt élni, és hogy ezekkel lehet és szerintem kell is valamit kezdeni, de ez már a Te döntésed természetesen.

Megbántott nem vagyok :)))))))

Az iróniám meg gyári :)

Én is úgy értelmeztem az előző kommentedből, hogy esetleg szorongsz a kisfiad miatt... ami amúgy iszonyú lehet, velem is fordult már elő ilyesmi. Ha jól tudom, a szorongás tárgy nélküli félelmet jelent, az ember nem tudhatja mi áll e mögött az érzés mögött. A rossz álmaidat én tudat alatti rossz gondolatoknak tudnám be.

A választ én sem éreztem bántónak.

Mielőtt kiállítanál rólam egy pszichológiai szakvéleményt :) elmondanám neked, hogy valóban erősen félek ettől. De ez így van attól a perctől, hogy megszületett és rájöttem, addig vigyáztam rá a legjobban, amíg a pocakomban volt :)

És mielőtt jönne a következő: nem, nem telepszem rá a kisfiamra :) sőt mi több, a lehető legtöbb téren önállóságra nevelem! :)

És ha már itt tartunk, anyám fél éves koromban halt meg, legalább akkora esélye van a fiamnak engem elveszíteni, mint nekem őt.

Mivel az anya-gyermek kapcsolatot - a fentiekből kifolyólag - másképp definiálom, úgy vélem, talán még nem kell agyászhoz fordulnom (más ügyben jártam már), hogy utána gyógyszerrel akarja megoldani a problémát. :D Aki meg nem gyógyszerrel akarja, az több tíz ezer forintos kör. Na, ezt a pénzt inkább a fiamra fordítom :)

Egyébként a gyerek nálam amúgyis neuralgikus pont. Egészen kicsi korom óta az is megráz, ha arról olvasok (akár regényben is), hogy gyerekek betegek, vagy meghalnak, netán megsérülnek.

Hála az égnek a fiam egy vasgyúró, egészséges, és számomra tökéletes.

Ja, és nem szorongok. Álmodom néha erről. Nem esik jól. De nem ezzel kelek és fekszem!

Itt mindenki annyira piedesztálra tette a tudatosságot.

Én egészen pontosan tudom, gyerekkorom óta, hogyha baja lenne a gyerekemnek, azt nem akarnám túlélni.

És igen. Már gyerekkoromban is akartam gyereket. Legalább kettőt, ebből egy sikerült. És hálás vagyok érte.

Fel lehet hördülni, 21 évesen szültem meg. És ma sem csinálnám másképp még akkor sem, hogyha fényévekkel könnyebb lenne az életem! :)

Egészen más helyzet egy létező gyereket elveszíteni, mint bármilyen okból gyermektelenül élni - erre vonatkozott amit írtam.

Szerintem ha ennyire erős benned a szorongás, hogy elveszítheted a fiadat, esetleg érdemes lenne ezzel komolyabban is foglalkozni, esetleg beszélgetni róla egy pszichológussal, mert azért ez nincs így teljesen rendben. Persze minden anya legrosszabb rémálma, hogy elveszítheti a gyerekét, de azért ezzel együtt kell tudni élni, mint ahogyan a legtöbben tudnak is.

Egyébként nemrég mondta valaki: "Mindenkinek a saját igazsága az igazság."

És tényleg így van.

A kérdés az volt, hogy milyen az élet gyerek nélkül.

Van, aki nem is vállal, van, akinek nem lehet, és van, aki elveszíti.

Én max. az utóbbiba tartozhatok, ha valamiért nagyon megutál a Teremtő :)

Ezért elmondtam a véleményemet. Elnézésedet kérem, hogy leírtam a kérdésre a saját szemszögem.

Nekem már csak édesapám él, de sajnos a hosszú életre nem rendezkedhet be, állapota két éve folyamatosan, rohamosan romlik.

Évek óta álmodom arról, hogy a fiam "eltűnik" az életemből. Itt nem a halálra gondolok. Mindig valami más köntösben jelenik meg az elvesztése. És reggelre egy dolog marad, az a piszkosul fájdalmas, nyomasztó, fojtogató hiányérzet, amit el sem tudsz képzelni.

Napokig sírhatnékom van tőle.

És biztos vagyok benne, hogy ha nem halnék bele, belediliznék, ha elveszíteném őt.

A kérdés nem a már meglévő gyerek elvesztéséről szól...

De ha már itt tartunk, nem hiszem hogy öngyilkos lennék, amíg van akinek fontos vagyok... Vagy éljék át a szüleim is, hogy eltemetik a gyereküket???

A másik ami még erről eszembe jutott: szerintem épp annyira elfogadható és elképzelhető, hogy valaki nem akar egy gyereket sem, mint ha nem akar másodikat, harmadikat... Mi pl. egyet akarunk, egy is van, nem is lesz több - sokan ezt sem értik és győzködnek, hogy milyen jó a két gyerek...

Ne gondolkodj ilyenen!

Ez az egy dolog, amiért öngyilkosságot követnék el...

Szerintem gyerek annak kell, aki vágyik rá, aki úgy érzi, hiányzik valami az életéből gyerek nélkül. Aki ezt nem érzi, annak nem is szabad szerintem vállalni, különösen nem valaki más (akár férj, akár család, akár egyéb elvárások) kedvéért.

Én nagyra becsülöm azokat, akik képesek ezt felmérni, és ennek megfelelően alakítják az életüket. Úgy gopndolom, hogy gyerek nélkül is ugyanúgy szép és teljes életet élhet valaki, a fontos inkább az, hogy megfelelő önismeret birtokában el tudja dönteni, hogy számára mi a fontos az életében.

Jókor "ért" a kérdés. Fél órája olvasgattam beteg gyerekekről. Rák. És sokszor a végén a biztos halál.

Belegondoltam, hogy mi lenne, ha a kisfiammal történne hasonló.

Előrebocsátom: nem érdekel, hogy gyengeség, de én nem akarnám őt túlélni.

Amióta él, még a legpocsékabb pillanatokban, a legnagyobb nehézségekben is hihetetlenül sokat ad, hogy létezik!!!

Számomra már nem elképzelhető az élet a kisfiam nélkül.

A férjem tisztában van azzal, hogy milyen ellenérzéseim vannak a szüléssel kapcsolatban, ha mégis ilyet kérne, akkor már egy más szintre kerülne a kapcsolatunk, onnantól pedig nem biztos, hogy úgy tudnék ragaszkodni... ez egy komplex folyamat.. :D

ja... jó cudar lehet..... nem szeretem az ilyen kényszerhelyzeteket....

Ja.. most 40 körüli... aztán tíz év múlva (mire barátnődék 35 évesek lettek) ő már 50 körül lesz...

Mármint a gyerek iránti vágyat elfojtani, vagy a szüléssel kapcsolatos ellenérzést??

Ebben igazad van 40 körül már valóban nem fenyeget a veszély,hogy bekattan.A barátnőméknél a srác 35.

Az eleje nagyon jól hangzik,amit írsz,az más kérdés,hogy mennyire kivitelezhető, és mennyire folythatóak el az érzések.

Nem szülnék neki. Ha kérné sem. Képtelen lennék rá bármennyire is szeretem. Ő ezt tudja. Azt is tudja, hogy ha kattan nála valami, akkor olyan nőt kell keresnie, aki szül neki. Ennyi.

És mivel a férjem 40 körüli, nem hiszem, hogy 50 évesen fog bekattanni...

És azt a részét ki lehet hagyni a gyerektémából, hogy azért nem kell, mert tökéletes a házasságom... ha nem lenne az akkor sem kéne, mert ÉN nem akarok.