Mikor azt hiszed, nyomorult az életed (beszélgetés)

Én annyira sajnálom az ilyen szerencsétlen sorsokat, hogy szerintem ezért nem motiváltak mert a sajnálat "ellopta a bulit".

De igen, lehet itt sokat tanulni, és támogatást is kapni.

Vannak itt egy páran, akiknek köze volt hozzá, hogy kikeveredtem a lelki gödörből. 🥰

😄😄

Végül hasonló szerintem, hogy ez motivál ki, mit ért el, vagy egy könyv, hiszen ebből is, abbólis lehet tanulni, okulni.

Neve nélkül a sztori: Elvált, volt egy gyermeke, lett egy új férje, egy ólat tettek rendbe, amiben éltek.

Gyarapodtak, lett egy gyönyörű közös gyermekük. Nem udvariasság a gyönyörű.

Amikor már a lakás megoldódott, beteg lett a kicsi, egyre betegebb. Elhunyt. A férje autóbalesetben hunyt el, az első gyermeke egy tetőről esett le, lebénult, félszemére vak lett.

Évekig írta a naplót, és egy tündéri kedves nő maradt, aki olyan volt, mint a keljfeljancsi.

Többen megkeseredtek volna, írigyek lettek volna a másikra, de Ő csak adott így is.

Emberségből JELES!

Néha önsajnálatba merültem, "de elcseszték a gyerekkoromat.

Aztán sok könyvet olvastam, de az I-re a pontot a Senki fia regény tette fel. Ez megtörtént. És bizony azt mondtam magamnak, túl élte, egy tanár segítsége kellett hozzá,de nagy ember lett belőle. Ez én problémám semmi hozzá, vagy olvastam a Tízezer könnycseppet. Már 7 évesen a Fehér rabszolgát, az Árvamadarat...mindig tudtam ezekből erőt meríteni.

És itt a Hoxán is sok embertől tanultam,sokakra felnézek, de vannak olyanok akikre rohadtul nem szeretnék hasonlítani. Ez utóbbi is példa, csak negatív, hogy nehogy ilyen legyek!! :)

Köszönöm.

Érdekes egyébként, mert engem nem motivál, ha más nehézségekkel való megküzdését olvasom, vagy látom.

Igazából az motivál, hogy látom, miket értetek el.

Olyan vagyok, mint a szamár, ami elé belógatnak egy sárgarépát. 😀

Ilyenkor látszik igazán, hogy mindenki más, és mindannyian máshogy éljük meg a saját nehézségeinket.

Amikor 2008-ban ide kerültem a Hoxára, nagyon padlón voltam. Egyszer elkezdtem olvasni egy naplót, ajánlották, és közben valahogy elszégyelltem magam. Tényleg, mi is az én bajom? Élnek a gyerekeim, egészségesek, és már ha nem élnék lassan megállnák a helyüket az életben.

Számomra sokat ad, amikor önéletrajzi könyveket olvasok, vagy megismerem mások nehéz életét. Nem azért, hogy kisebbítsem a saját érzéseimet, hanem mert segít más nézőpontból látni a világot – és hálát érezni azért, amim van.

Örülök, hogy jobban vagy a hólyagoddal, a másikhoz meg sok erőt kívánok! Bízz benne, hátha jön agyógymód is majd.

Minden jót!

Köszönöm!

Teljesen igazad van, mikor épp baromi rossz, akkor lehet másnak barmilyen baja, nem tudjuk figyelembe venni és együttérezni, mert lekötött a saját bajunk.

Nekem a lelki györtrelem most már lecsengett, már nem rettegek és szorongok, visszajott az enyhén gunyoros nyugodt derűs hangulat. 😃

Neked is minden jót!

Ne törődj vele, semmi baj!

Én amikor először megláttam az utcán egy háromkerekű kis elektromos rokkantkocsit a városban, első gondolatom az volt boldogan, "ó, de jó lenne nekem is egy ilyen"! Ekkor megláttam hogy egyik lába hiányzik a nőnek, és púpos a háta. Következő pillanatom az volt hogy Jézusom! Csak a rokkantaknak van ilyen, nehogy nekem is szükségem legyen rá. Végigfutott az agyamon hogy hogy élhet az a nő, és hirtelen hálás lettem azért ahogyan természetszerűen érezhetem magam.

Részben azért mert ismerem sokak nyomorúságos életét, részben mert bideregtem már a sír szélén, ismereteim szerint minden létezőt megteszek hogy minél tovább megőrizzem mozgásképességemet és egészségemet.

Hogy ezt leírta Fi., korántsem biztos, hogy nem segít.

Új vagy, nem tudod milyen piti hülyeségek jelentenek embereknek problémát, vagy régi új, akkor tudod gondolom, olyan óriási problémákra gondolt, hogy 12 cm a farka, pörsenés lett a fenekén és hasonló gondok.

Probléma ez is, meg az is. Viszont fórumindító igazi nehézségre próbált rávetíteni az olvasatomban, de lehet csak én érzem ezt a témát komolyabbnak, mint itt többen látják.

De nem is csodálkozom nagyon, amikor egy utcán rosszul lett emberen átlépnek. 😢

Ha ez a gondolat kezd bántani, akkor célszerű körülnézni, hogy van-e valaki, akinek nyomorúságát enyhíti a te segítségnyújtásod!

Közben biztos találsz olyan személyt is, aki javíthatja a te életérzésedet.

Értem, amit írsz, és abban igazad van, hogy senkinek a problémáját nem szabad elbagatellizálni,mindenkinek a saját terhe a legnehezebb.

Én viszont beteg gyerekek között dolgozom, és nap mint nap látok olyan fiatalokat, akiknek elképesztően nehéz sors jutott. Van, aki 18 évesen 23 kg, pontosan tudja, hogy nem él sokáig, mégis tanul, küzd, és emberileg sokszor példát mutat.

És igen, egy végtaghiányos embernek sem "csak" az a nehézsége lehet, ugyanúgy lehet beteg, lehetnek fájdalmai, félelmei, mint bárki másnak.

Én hálás vagyok azért, hogy ép testben születtem, még ha nem is tökéletes egészséggel. Nem azért, hogy mások szenvedését kisebbítsem, hanem mert látom, milyen erővel élnek és küzdenek azok, akiknek sokkal kevesebb adatott.

Egy SMA-s vagy súlyosan beteg gyermek előtt szerintem mindannyian megemelhetjük a kalapunkat. Az ő kitartásuk nem relativizálja mások fájdalmát, inkább emlékeztet arra, mennyi erő van az emberben.

Legyünk boldogok, hogy születésünktől nem ilyen sorsot szabott ránkaz élet!

Hát nem. Sőt, amikor az egekbe felnagyítódva érezzük a saját problémánkat, a másé lehet bármekkora, a mi szemünkben eltörpül a mienk mellett, mert ezt érezzük.

Én sajnálom nagyon és őszintén hogy neked ennyire kijutott. De ki kell hoznunk minden helyzetből a lehető legjobbat amíg csak tudjuk.

Nekem is megvannak a bajaim, sőt ülök egy időzített bombán is, ami szereti generálni bennem a feszültséget, de nem akarom hagyni neki. Az a mozgás amit végzek (csikung) nagyon jót tesz testnek-léleknek, segít megőrizni a derűmet. Most meg hogy ránk tört😉 a tavasz is, hát a nap minden percét élvezem, főleg ha kint vagyok a kertben.

A te életedbe is sok derűt kívánok! Ebben biztos segítségedre vannak a cicáid is. Imádnivalók! És hát szép vagy te is!😉🌻

A panaszkodás sokszor segélykiáltást jelent.

A gond akkor lesz hatalmas, ha segítségre lenne szükség és nincs. Évtizedek óta mutogatnak kéz és láb nélküli embereket, a leglehetetlenebb módon összenőtt sziámi ikreket. Ettől még nem lesz jobb, nem vigasztalódik az aki a saját problémáját éli meg. A kéz és láb nélküliek mind kapnak segítséget. Másképp nem hogy képtelenek lennének boldogok lenni, de még életben sem. Ezzel nem azt mondom hogy ezért teljes az életük és kisebb a problémájuk mint annak akinek tegyük fel "csak" becsípődött a dereka. Bár van keze lába, csak éppen mozdulni nem tud, és sorolhatnám.

Problémája mindenkinek akad, és mindennek van fele. Tehát mindennél van rosszabb és ezt tudjuk is. Hogy a bajok mellett mennyi boldogság van a lelkünkben, nagyrészt felfogás kérdése.

Aztán látsz egy ilyen videót, hogyan lehet kezek és lábak nélkül hajat mosni...

Hát minden relatív.

[link]