Miért olyan közömbös, néha már-már embertelen néhány nővér? Természetesen mélységes tisztelet a kivételnek!!! (beszélgetős fórum)

Érdekes.. Nekem még a dokim is segít, pedig nem is szerencsétlenkedtem, de a kórházban segített feladni a köntösöm minden alkalommal.. Az osztályvezető főorvos. A nővérek meg ölelgettek a folyosón, meg bejöttek beszélgetni. :) Ez az egyik kórház.

Egy másik kórházban .. hát azt le sem írom, hogy az egyik nővér hogy beszélt velem az intenzíven.. Biztos azt gondolta, hogy úgyse fogok rá emlékezni, vagy én nem tudom, de megnézném, akkor mekkora lenne a szája, hogy nem vagyok magatehetetlen. Senkivel nem beszélek így, nemhogy ... áá, szóval tényleg vannak olyanok, akik pályát választottak.

Sajnos ez van.

Engem császár után jó, hogy nem fenékbe rúgtak. Sity-suty magamnak kellett leszállnom és felállnom az ágyról műtét után 5 órával. Iszonyat fájdalmakkal és ott állt mellettem és nem segített volna. Csak pattogott.

3 napig voltunk bennt, de egy rémálom volt.

Úgy, hogy én is egészségügyis vagyok ráadásul..

Ez a magyar egészségügy és a JÓ magyar mentalitás :(

Sajnálom, hogy ezt kelett átéljed :(

Pár héttel ezelőtt egy rossz lépésnél izomszakadást szenvedtem a bal lábamban. A vádlimban szakadt el az izom. Eddig soha semmilyen komolyabb sérülésem nem volt szerencsére. Soha nem tudtam mennyire kiszolgáltatott tud lenni az ember ilyenkor. Fekvő-pihentető gipszet kaptam, amit úgy tettek rám, hogy le volt hajtva sipiccbe a lábfejem, és a lábújjaim elejétől a térdemig ért a gipsz. Abszolút nem tudtam rálépni a lábamra. Persze két mankót is kaptam "társnak" a kórházba. Nagyon rossz volt ez a pár hét, és amikor mentem a dokihoz (azt már a kerületileg illetékes helyre) a rendelőben ült a doki, egy nővér a számítógép előtt, és még két nővér ült bent, karbatett kézzel. Amikor bementem közölték, hogy üljek fel a vizsgálóasztalra. Magas asztal, előtte két lépcsős fellépő. Hova tegyem a mankómat? Hogy szálljak fel teljes gipszben, stb. Gondoltam segíteni fognak, de nem. Csak nézték ahogy szerencsétlenkedek. Leszedték a lábamról a gipszet, ami a pár hét után mintha nem is az én lábam lett volna. Teljesen elernyedt, fekete véraláfutásos volt, és arra mozdult amerre ő akart. Majd közölték, hogy mehetek. Nem tudtam leszállni, nem értem el a mankót, stb. Nagy nehezen kászálódok, illetve inkább szerencsétlenkedek lefelé, amikor az egyik nővér azt mondja: ha a popsijával kicsit előrébb csúszik úgy könnyebb a leszállás.

Nahát - gondoltam, és igen csak megkérdőjeleztem magamban ezeknek a Hölgyeknek az "emberségét"!!!!!

Tudniillik én az utcán egy vad idegennek is segítek, ha látom, hogy rá van szorulva. De kérdezném: akinek ez a munkája (!!!!!) aki hivatásaként választotta ezt, az hogyan tudja rezzenéstelenül mindezt végignézni?

Ismételten hozzáteszem, nem általánosítok, és igenis mélységes tiszteletem azoknak a nővéreknek, akik szívvel lélekkel végzik a munkájukat, és tesznek nagyon sokat a beteg, és néha bizony reménytelenül gyógyíthatatlan emberekért!