Mennyire segítenek be a nyugdíjas (vagy nem nyugdíjas), de még aktív szüleitek a gyermeke(i)tek mellett elvégzendő háztartási munkákba? (beszélgetős fórum)

Akkor Te nyilván nyugdíjas vagy, ha ennyire tudod... :)

Nem ilyen extrém dolgokra gondolok. De szerintem az embernek élmény, hogy akkor és oda megy, ahova akar, olvashat, kertészkedhet, lehetnek olyan hobbijai, amik előtte nem fértek bele az idejébe a munka miatt, kirándulhat, rengeteg dolgot csinálhat. Én nem mondtam azt, hogy az unoka nem férhet bele, de elvárni nem lehet. Ahol a családi kapcsolat egyébként is jó, ott ilyen kérdések fel sem merülnek, mert adja magát... Ahogy a szüleim gyerek nélkül is vigyáznak a lakásra, ha nem vagyok itthon, vagy segítek én nekik bármilyen formában, ha gyerek lenne, ez ugyanúgy kölcsönösen "gyűrűzne" tovább. Ezért mondtam én dr.no-nek is, hogy ahol rendben van egymással a kapcsolat ott nincsenek ilyen gondok, mert mindenki elégedett a másikkal elvárások nélkül.....

A pihenés nem egyenlő a nyaralással a pihenés a kertészkedés, a felhők bámulása, a kézimunka, az olvasás, a rejtvényfejtés, a befőzés, a séta, a sport stb is a munkához képest.

És persze, hogy bele kell férjen az unoka.

Nem kell mentegetőznöd egyáltalán :)

Csak értsd meg, hogy nem minden nagyszülő akarja elvinni az unokáját sétálni vagy a játszóra :S (amit nem értek hogy miért, de ez van)

Egyébként ha megkéred akkor sem vinné el, vagy még így konkrétan nem mondtad neki?

Ki mondta, hogy nem kell vele foglalkozni?!

Nem érted, nem érted...

Akkor leírom: nem az a helyes szeretet, hogy egy családos ember áldozza be a munkáját és a saját, kiskorú gyerekeit egy idős szülő ápolásának az oltárán. Az a helyes szeretet, hogy a legjobb ellátást biztosítja neki és nagyon, nagyon gyakran látogatja őt.

Az én nagyanyám volt ilyen. Kikövetelte magának sz intézményi ellátást, ugyanis azt mondta: "gyerekek, nektek dolgoznotok kell, gyereket kell nevelni és ez így nem megy." Mi lett az eredmény: minden gyereke és unokája összeadta a pénzt a legjobb intézményre, ami elérhető volt, majd beosztást készítettünk, hogy melyik délutánt ki tölti vele. Minden nap volt látogatója, szeretetből. Annyi törődést kapott, hogy csak na.

És a drága, ő volt az, aki kirúgta a látogatókat egy idő után, hogy menjetek haza, mert vacsorát kell csinálni a gyerekeknek, holnap is jöttök még :)

Ez a szeretet, a kölcsönös, önzetlen szeretet. Én az ő példáján tanultam meg, hogy ezt bizony így kell tenni. Azóta is siratjuk őt.

CSak egy kérdés...a párodtól elvárod, hogy foglalkozzon a Te gyerekeddel? Vagy szokott Vele?

Én biztos hülye és naív vagyok, de az én véleményem még mindig az, hogy kihalt a tisztelet, az alázat családon belül is.

A gyerek nekem született, a háztartás az én gondom. Ma örülök, mert jön anyukám egy kicsit unokázni, bosszankodom, mert biztos megjegyzi, hogy sok a szennyes a fürdőben, örülök, mert hoz sütit...örülök, hogy van családom..nem mutogatok, nem követelőzöm, és letörtén a gyerekem derekát, ha nem tisztelné a nagyszüleit. Azt pedig, hogy szereti-e, azt pedig majd Ők ketten igazgatják.

Én meg hol írtam, hogy ki kell kényszeríteni? Te is idézhetsz.

Nálam biza leszarás, ha valakivel nem foglalkozom. Mindegy, minek nevezzük.

Nem szó szerint értettem :)))

Csak azt szerettem volna megfogalmazni, hogy valószínű nem azért született gyermeked, hogy a nagymama sétálni vigye.

sajnos a ti nagymamátok saját magát megfosztja ettől az élménytől, sajnálatos módon ezáltal a kisfiadat is. Viszont attól, hogy mondjuk nincs nagymamája még lehet 100%-os életes, sőt.

Én úgy érzem te megadod neki azt a szeretet és törődést, amire szüksége van, valószínű ezért is bánt, hogy van nagyi de mégsincs, mert tudod milyen pluszt kaphatna tőle.

De sajnos ezen nem biztos, hogy változtatni tudsz.

Ki mondta, hogy "szarjuk le az időseket és az unokákat"? Kérem idézni, hol írtam ilyet.

Mintha kevernél valakivel.

Nem, nem érted. Arra értettem azt, hogy nem kétféle ember van, leegyszerűsítve, aki olyan mint te és aki olyan, mint a férjed vagy az anyósod.

Napok óta magyarázom pl. én is neked, hogy nálunk óriási, önzetlen szeretet van AMELLETT, hogy elsősorban ez van és csak rendkívüli alkalmakkor van segítség, mert nem erre vagyunk berendezkedve. Valamint nem mászkálunk egymás nyakára, de rengeteg időt töltünk együtt, mindannyian, szeretetből. S te ezt is úgy értelmezed, hogy ez nem szeretet, nem közös program stb.

Vagy aki itt írta, hogy a saját kamaszát nem fogja elhanyagolni 45 évesen egy 31 éves felnőtt nő miatt, erre az volt a riposzt, hogy egyedül marad. Miért maradnak egyedül?!

Oké. Akkor szarjuk le az időseket és az unokákat. Megértettem az álláspontodat, nem hinném, hogy tovább kell ezen vitatkoznuk. Én másképp látom, kérlek, próbáld megbocsátani nekem.

Annyira nem érted, amiket írok. Ettől érthetőbben, értelmesebben fogalmazni nem tudok.

Nem mondom, hogy túlérzékeny vagy :)

Csupán azt gondolom, hogy ez nem mindig ennyire fekete és fehér. Nem biztos, hogy mindenki fel tudja adni úgymond az életét. Egyáltalán nem biztos, hogy annak a nagymamának is jót tett volna az otthoni ápolás, ha mellette anyuka otthon marad és 2 hónap múlva már az aprót számolgatják, a gyerekekről meg leszakad a ruha. (persze ez nagyon sarkos megfogalmazás, de a lényeg érthető)

Másrészt pedig nem mindenki alkalmas arra, hogy végig asszisztálja, amíg egy szerettéből elszáll az élet.

Mi végig csináltuk férjem nagymamájával 1,5 évig és igencsak megterhelő volt mikor már pelenkázni kellett meg etetni..stb. Nyilván nem fizikailag, hanem lelkileg.

Nem biztos, hogy ezt tudnám még egyszer...

Van az a stádium, amikor valóban szakápolásra szorul valaki. Tudok rá példát, hogy egy asszony otthon megoldott a férje ápolását, átalakíttatta a lakást, akadálymentesítette stb. Hát... a szeretet már csak ilyen, bár lehet, hogy kissé túlzásnak hangzik, de ő nem tudta volna beadni a férjét semmilyen intézménybe.

Emberek vagyunk. Törődnünk kellene egymással, amennyit csak lehet, akár túlérzékenységből mondom ezt, akár nem.

Nézd, a kisfiadat magadnak szülted, nem a nagyinak.

Biztos rossz neked, hogy nem kíváncsi rá, de önmagát fosztja meg az unokájától.

Talán tényleg beszélned kéne vele erről és nem csak egy "mi a baj?-semmi" erejéig, hanem elmondhatnád az érzéseidet.

Lehet hogy magyarázatot adna a dologra és valamilyen irányba változna a helyzet. de legalábbis te le tudnád zárni.

Az az igazság, hogy ezek a kapcsolatok nem adok-kapok alapon működnek. Legalábbis nálunk általában önzetlenül jön-megy a segítség ha arról van szó :) Nyilván a szóban forgó nagymamát azért vitték otthonba, mert ez volt a legjobb megoldás, de egyáltalán nem gondolom hogy ez hálátlan dolog lenne, már csak azért sem, mert ott biztosítva van 24 órás felügyelet, orvosi ellátás..stbstb. Tehát inkább felelős gondolkodásra vall, ráadásul a saját családjuk megélhetését sem tették kockára, hiszen nem kellett egyik szülőnek sem kiesnie a munkából, hogy a nagyit ellássa. Sajnálom, hogy ez a nagyszülő így éli meg, de nem vagyunk egyformák.

Még egy példa eszembe jutott, egy ismerősöm mesélte: Volt 2 anyuka. Az egyik az egész életét a gyerekire áldozta, gyakorlatilag alárendelte magát nekik. A másik anyuka képes volt a kapuban befalni a túró rudit, hogy a gyerekei ne is lássák, mert nekik nem vett.

Idős korukra pedig a "mártír" anyuka gyerekei szinte rá sem nyitották az ajtót, a "nemtörődöm" anyukát pedig "ajnározták" a gyerekei-unokái.

Na igen. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az ember soha ne kínozza azzal a gyerekét, hogy feláldozza a családi életét egy beteg ember ápolása oltárán.

Két dolgot adhatunk a gyerekeinknek: gyökereket és szárnyakat. A szárnyak arra valók, hogy el tudjanak repülni, mert el kell repülniük, hogy bejárják a saját útjukat. A gyökerek pedig arra valók, hogy gyakran visszatérjenek, megpihenjenek egy kis időre nálunk, soha nem kötelességből, hanem szeretetből. De aztán repüljenek tovább.