Mennyi szomorú lélek:-( (beszélgetés)
Nem kifejezetten neked írtam, csak úgy bele a nagy általánosságba, de persze szólhatott ez akár rólad is.
Örülök, hogy sikerült letenni a batyut, mindent le kell tenni ami nehéz, akadályoz a mozgásban. :-)
Nem azt jelenti ez hogy el is felejtjük, de "az" már nem határozza meg a dolgokhoz való hozzáállásunkat.
Majdcsak odajutnak a hugaid is.
Nem lehetsz ám csak otthon.
Én sem gyakran mozdulok ki, de azért megteszem. Jegyet venni meg lehet, ha a bérlet esetleg nem is éri meg.
Nekem is mentett az egyik ebzetem, de ettől még nem babusgatom. Szeretem, és jó látni, ahogy a kezdeti hónapok tartózkodása után egyre nyílik a lelke, és egyre jobban alkalmazkodik, de mindkettőnknek elég, ha tudjuk, hogy a másik itt van a közelben. (Ő most a munkaasztalom alatt, a lábamnál.) De nem babusgatom.
Én nem tudnék már férjem nélkül egy egész napra sem külön. E.ü. más téma.
Érdekes, neki nincs igénye elmenni egyedül, ha megy is, boltba.(kopp-kopp-kopp)
Én néha sétálok 1-2 órát egyedül, de ennyi.
Nem is tudom,hogy isten igazából és tiszta lélekből ,hogy lehet elengedni a sérelmeket?
Azt mondja valaki,hogy ,,ááá én már nem is gondolok ilyesmire"!Perszeee, igaz lehet?Komolyan nem gondol vagy csak mondja?
Sokat vannak egyedül!
De a kislány annyira anyás és annyira örül,ha ott vagyok!Ő egy mentett kutya és szeretem babusgatni!Oly kevéske életük van és abból a felét nyomorban töltötte iszonyatos körülmények között,megérdemli a szeretetet!Soha ilyen kedves és szerető kutyám még nem volt!
De mint írtam egész jól viseltem a napot végül!
Elmenni meg nem nagyon tudok,mert nincs se bérletem se jegyem!Nagyon sok akadálya van még annak,hogy miért döntöttem az otthon maradás mellett!
Te Galangocska, tényleg ki kellene mozdulnod.
Néha az ebek is elvannak egyedül.
Anyu halála óta többet beszélgetünk a húgaimmal, akik féltestvéreim.
Ők még mindig a múlton jajgatnak, Anyut hibáztatják, miért így csinálta, miért nem úgy. Talán ez mostanában kezd lazulni bennük, nem tudom.
Pedig mindkettőnek megvan a saját családja, ezeket a gyerekkori-kamaszkori sérelmeket már le kellett volna tudni. Mégis, én is "dédelgettem" pár ilyen dolgot, amióta kiderült két éve és nekem is hirtelen felismerés volt, hogy hiszen már teljesen mindegy. Mikor volt már az?!?
És mégis, az ember még sajnálgatja egy kicsit saját magát, teljesen feleslegesen. És rontja a saját hangulatát. Nálam ez két évet elvett a hatékonyságomból. A saját blokkom rám magamra is visszahatott.
Gondoltam rá,hogy elmegyek hajókázni,de nem volt szívem otthon hagyni az ebeket:-(
Bűntudatom lett volna!
Ezért dühömbe sütöttem neki kedvenc sütijét!NÓÓÓrmálismargit?
Össze kéne neked is cuccolni időnként 1-1 napra.
Vagy egy egész hétvégére.
És jól érezni magad.
Na ugye! :)
Mindenkinek kell egy kis egyedüllét, amikor rendezi a gondolatait, tervez stb.
Más dolog egyedül lenni, ha a párunk csak saját hobbija miatt van távol. Megint más, ha pl.kórházba kerül. Ez utóbbi a rosszabb, de ezzel is meg kell birkóznunk, mert lelket is kell öntenünk belé.
Kedvezőbb helyzetben vagy, maradjon is így. Addig jó, amíg pl.agyaggalamb lövészetre jár. :D
Szerintem vannak vicces fórumok,ahol lehet nevetgélni!
Itt ezt tudjuk,kiírjuk magunkból van aki tanácsot ad van aki segít!Van olyan ember aki itt írja le a panaszát és igen egy kicsit sajnáltatja magát!
Van,hogy elindul valamiféle beszélgetés!
Nekem is segítettek tegnap és nem is voltam olyan szarul!
Köszönöm is Mindenkinek!
Neki ez társasjáték lehet :-)))
Kifigyeli, hogy mikor nem figyelsz és uccu! :-)))
Akkor írjuk ki, hogy az első pont az, hogy a lelkileg erős ember nem veszteget időt az önsajnálatra, tudja hogy az élet nem mindig fair, túllendül a megpróbáltatásokon és örül a szerzett tapasztalatoknak.
Szerintem valóban nem jó örökösen háborogni az elszenvedett hányattatások miatt, panaszkodni a körülményekre, az amiben most él, azt egy felnőttember már jórészt magának teremtette. Valahogy benne volt, de ha objektíve alakultak negatívan a dolgok, akkor meg pláne minek a síránkozás.
Arról nemigen tehet senki, visszamenőleg nem lehet semmit sem megoldani.
Az a lényeg, hogy tovább kell lépni, ha lehet akkor nem összetört lélekkel, hanem nyugodtan, derűsen, a tapasztalatokat levonva és bízva a jövőbeni jobb életben.
Nade akkor feleannyi lenne itt a fórum. :-)
Az 1.pont nálam nem olyan nagyon régen sikerült először igazán. Illetve apróbb dolgokban már persze felismertem, hogy akár jajgatok, akár nem, a malőr megtörtént,ideje vagy helyrehozni (ha lehet), vagy ha az adott dolog nem visszavonható, akkor okuljunk belőle.
Nemrég viszont egy nagyobb lelki terhet is sikerült elengednem.
Ti többiek, hogy vagytok ezzel?
Igaz.
De nem kellene minden ponttal egyszerre foglalkozni. Már az is nagy előrelépés, ha az elsővel megbirkózunk és képesek lennénk nem panaszkodni, nem sajnáltatni magunkat.
Lehet, ezzel még barátokat is szereznénk.
Sok ember nem szereti (persze udvariasságból meghallgatja) a folyton panaszkodó, keserű embereket.
Tudom, nem lehet egész nap vigyorogni sem csak azért, hogy tessen másoknak. De nehezebben veszik majd észre, ha tényleg bántja valami, ha mindég csak a panasz, az elégedetlenkedés, az önsajnálat árad belőle.
A kutyáktól egy kicsit eltávolodva:), azt hiszem ez a néhány jó tanács, viselkedési szokás sokaknak segítene itt, látva milyen sok mentális problémával kapcsolatos fórumot nyitogatnak az emberek.
Ez bizony ha jól meggondolom, szabálytalan magatartás volt a kutyatartó részéről.
Vannak viszont az utcán ilyen-olyan szaladgáló kutyák, egyedül. Sikerült esetleg elszabadulniuk, valahogy kiszökniük, némelyik még a pórázt is huzgálja maga után. Na ezek viszont eléggé ártalmatlanok. Még a Guruljka utcán nézdegélő komondora is. :-)
Bizony, csakis pórázon.
Ezt azok is tudhatnák, akik az apró termetű kutyát "sétáltatják" póráz nélkül. Az meg, amilyen természetű általában, direkt cukkolja a komondort.
Na egyszer jusson az ki ilyenkor... nem lenne bocsánatkérő mosolyos vállvonogatás!