Meghalt Cseh Tamás (beszélgetős fórum)

In memoriam Cseh Tamás

Szabad Föld

"Cseh Tamás: „A halált méltóan kell fogadni”

Búcsú nemzedéke bálványától

2009. augusztus 08. | szombat

Hatvanhat esztendős korában elhagyott bennünket Cseh Tamás énekes-gitáros, nemzedékének bálványa. Tudtuk, hogy évek óta tartó súlyos betegségéből szinte lehetelen kigyógyulnia, mégis reménykedtünk. Küzdelmeiről szól Borzák Tibor korábbi írása – ezzel búcsúzunk az előadóművésztől.

Megmondani, az a legszörnyűbb. Az orvosok kitérő válaszai, távolba néző tekintetei jelzik, hogy nagy a baj. Mégsem olyan könnyű valakinek a szemébe nézni és közölni a tragédiát. Pedig ezen túl kell esni. Úgyis a betegnek nehezebb. Az őt körülvevő gyászos hangulatból hamar rájön, hogy titkolnak előtte valamit. Annak meg sok értelme nincs. Akkor már inkább tudja. Az elején persze borzasztó, a beletörődés után kicsit elviselhetőbb. Kicsit.

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? (Budapest)

Cseh Tamás előadóművész 2006-ban, egy nyári napon tudta meg, hogy rákos. „Veszprémben voltam kórházban. Kijöttem a cétéről, és az orvos azonnal mondta: sajnos, ez daganat. Én bizony nem gondoltam semmire. A szemem sem rebbent.” Tüdőrák. Sosem kímélte a tüdejét, középiskolásan már cigarettázott, nem tudta letenni, nem ismerte a mértékletességet. Később magyarázat is lett: jól oldja az előadóművészettel járó őrületes stresszt. Színpadra lépés előtt rituálisan rágyújtott, még akkor is, ha már nem tudta végigszívni, mert mennie kellett. Énekelt, teli tüdőből. „A tüdőmre mindig nagyon büszke voltam…” Nem is biztos, hogy köze van a füstnek a bajhoz.

„Apám is rákban halt meg, bőrrákban. Várakozás, kínlódás, fájdalom, áttétek sokasága, hol otthon, hol különböző kórházakban feküdt két évig. Azt tudtuk, hogy abban a besötétített szobában fekszik egy félhalott, meg-megcsapott onnan a furcsa, gyógyszeres, izzadságos illat… a francba, én nem ezt akarom. Ha az derül ki, hogy reménytelen, na akkor kell keménynek lenni. Főnök voltam, a halált is ehhez méltóan kell fogadni.”

„Mi van, mi van, mi van, mi van, mi van, mi van, mi van?!” (Keresztben jégeső)

– Tudnod kell, hogy rákos vagyok, meg fogok halni. Nem biztos, hogy akarok erről beszélni, de ha te nem kérdezed meg, nem vagy jó újságíró – mondja kíméletlen őszinteséggel Cseh Tamás a telefonba, amikor interjút kérek tőle. Nem könnyű megszólalni, bármilyen válasz hülyén hangzik. „Igen, hallottam, de mégis próbáljuk meg…” – elég gyönge érvelés, ugye. Még hogy nekem nem könnyű? Neki nem könnyű.

Megbeszélünk egy időpontot. Egy órával előtte belázasodik, elmarad a találkozónk. Kezelések jönnek, bajok távoznak, de az interjú nem jön létre. Majd akkor, ha erősebbnek érzi magát, és tud összpontosítani. Azt javasolja Éva, a felesége, várjunk egy kicsit. Várunk...

Amikor kiderült a betegsége, felmerült egy könyv ötlete. Az író-testvér Bérczes László heteken, hónapokon át kísérte az előadóművész-testvér Cseh Tamást. A kötetben nemcsak egy háromévtizedes pálya fontos állomásai villannak fel, hanem a rákkal való küzdelem mozzanatai is, hangulatváltozások, állapotváltozások. És legfőképpen életszeretet árad a szavakból, felülírja az összes „fekete kedvet”. Kibeszélős könyv lett, fontos könyv. Példát, tartást ad, mindannyiunknak, sorstársaknak (is). „Akarjál gyógyulni, Tamás!” – így a barátok. „Harcos vagy, küzdj!” – mondják a lakota indiánnak, merthogy ő indián is, véresen komolyan, nem játszásiból, a bakonybéli táborban, nyaranta.

„Azt hittem, minden csoda három napig tart, jól van, beteg a Tamás, rákos és passz, megunják. De érdekes módon, nem fogynak az aggodalmak. Vagy egyre szarabbul nézek ki, vagy az emberek jók – igaz, sosem feltételeztem, hogy rosszak. De azért jó néha egyedül lenni a betegséggel.”

„Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen” (Ten Years After)

Mindig a dal volt a legfontosabb. Már az elején is, a hetvenes években. De hát megmondta ezt a legjobb barát, a szövegek írója, Bereményi Géza is: „Tamás, nem te vagy a fontos, hanem a dal.” És ez így is volt. A gitáros fiú énekmondó lett. Gondolataik, történeteik a mieink lettek. Ám a két műfajteremtő közt nem volt mindig felhőtlen a viszony, amikor elmúlt a varázs – „már nem vagyunk angyalok” – egy időre szakítottak. Aztán persze megint összehozták őket a dalok.

„Testvér, mi lesz majd az Úr előtt? „Csak az egészet mutathatom, amit csináltam harmincvalahány év alatt, csak azt mutathatom. A dalok összességét, a magatartásomat, ahogy próbáltam fölnőni hozzájuk, ahogy néha meghaladtam önmagam. De ott én már nem mutogatni akarom magamat, hanem köszönetet mondani.”

És a dalok idelenn majd felértékelődnek. Azok is szeretni fogják, akik eddig nem. Énekesüket is megszeretik.

– Nem akarsz kínozni, ugye? – mondja Cseh Tamás a telefonba, amikor megint hívom, és beszélgetésre kérem. Újabb és újabb megpróbáltatásokon kell átevickélnie. Mikor lesz vége a kezelések után menetrendszerűen érkező gyűlöletes rosszulléteknek? Rövid távra tervez, a következő órára. Várja a jobbat, hátha az utcára is kimerészkedhet. Hosszú távon pedig életben akar maradni. Csak kevés múlik rajta. Vagy nagyon is sok.

„Egyedül vagyok a bajommal, és lám, nem vagyok egyedül.” A bakonybéli bikaistállóból átalakított házat be kell fejezni. Ott közel lehet a földhöz, mezsgyén, az élet és az elmúlás közt. Egyedül szeretne alkotni, csendben. Figyelni az őzet, ahogy közelít, ülni a lócán és napsütésben nézni egymást. „Meg kell gyógyulnod, testvér!”

Nem lehet az, hogy a vonaton áll valaki, készül valahová, de a vonat nem akar elindulni.

„Jobb lenne élni, ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem…” (Volt egy időszak)

Cseh Tamás letette a gitárt. Úgy rakta el, hogy ne lássa. Le is hangolta. Nincs hozzá kedve. Most nincs. Más dolga van. „Azt nem merem mondani, hogy bölcsebb lettem, inkább csak óvatosabb vagyok. Megcsendesedtem, kevésbé vagyok ártalmas. De hogy ez jó-e, nem tudom. Mindenesetre jobban tisztelem a pillanatot.”

Minden lehetségesre fel kell készülni. Életre, halálra. Arra leginkább, hogy jönniük kell még daloknak.

„Lássa Isten törekvéseinket!” – pontosan tíz éve írta nekem a naplómba. ...Lássa, testvér.

(A Cseh Tamástól idézett gondolatokat Bérczes László beszélgetőkönyvéből kölcsönöztem. Köszönettel tartozom érte, hogy felhasználhattam. – B. T.)"

[link]

Anno ezt a cikket bemásoltam ide, a hoxa szerint túl sok volt benne a politika, és törölte a hozzászólások közül....

Heti válasz, Cseh Tamás egyik utolsó interjúja, részlet:

"

- Ön fél tőle?

- Mitől? A haláltól?

- Igen.

- Nem rettegek. Inkább kíváncsi vagyok, hogyan fog megtörténni. Napról napra gyengülök. Lehet, hogy így, fokozatosan. De nekem megengedte a Jóisten, hogy elrendezzem, amit el kell. Amiről mindenki úgy gondolja, hogy majd egyszer, de van még rá idő, hosszú az élet. Akit hirtelen baleset ér, nincs ideje ilyesmire. Most pedig még ez a furcsa kis felvétel is előkerült, amely tényleg az egyetlen hiányzó láncszem volt: "Jaj, mama, látod, kész ez a vers is" - valahogy így érzem magam.

- Amikor Bakonybél díszpolgárává avatták, úgy látszott, jól van. A Bárka Színházban még énekelt is két hónapja - évek óta először. Reméltük, ezek a gyógyulás jelei.

- Ilyen alkalmakra a sírból is visszajön az ember egy órácskára. A Bárkában egyetlen dalt énekeltem, de a végén már így is az ájulás környékezett - ha csak egy perccel hosszabb, nem bírtam volna. A díszpolgárság óta nem tápászkodtam föl. A kemoterápia csúnya mellékhatásokkal járt: szinte nem is a betegségbe halok bele, hanem a gyógyításba.

- A Jóistenbe vetett hit miatt nem fél?

- Igen. Múlt héten járt nálam egy atya is.

- Meggyónt?

- Csak beszélgettünk. Lesz persze gyónás is meg minden, ami azzal jár, hogy katolikusnak kereszteltek, noha az Úrral valójában sosem az egyházán keresztül tartottam a kapcsolatot. Sőt, az egyház miatt távolodtam el tőle. Aztán 28 évesen egyszer csak befordultam egy templomba, a csöndben pedig rátaláltam egy ösvényre, amelyre lépve úgy éreztem, beszélhetek Vele. Amikor odakúsztam ott a lába elé, megajándékozott egy iránytűvel. Ha nem is sikerült mindig, azóta igyekeztem jó fia lenni.

- Nem haragszik rá, amiért mégis beteg lett?

- Néha úgy érzem, hogy beszélek hozzá, ő meg alszik. De nem. Hálás vagyok neki. Hálás, mert hagyott énekelni. Ha úgy látta volna, rossz ember vagyok, a dalokat sem adta volna nekem. Ez megnyugtat. Ezért nem is félek."

CSEH TAMÁS

1943-ban született Budapesten. Gyerekkorát a Fejér megyei Tordason tölti. • Érettségi után a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az Egri Tanárképzőt végzi el. • 1967 és 1974 között rajzot tanít egy budapesti általános iskolában. • 1970 óta Bereményi Gézával közös dalok szerzője, előadója. Lemezeik az 1976-os, Másik Jánossal közös Levél nővéremnek című óta jelennek meg. • 1961 óta "bakonyi indián", Hadiösvény című regénye 1997-ben, Csillagokkal táncoló Kojot című, indián meséket tartalmazó munkája 2006-ban jelenik meg. • 2001-ben Kossuth-díjjal tüntetik ki. • Nős, a 28 éves András és a 20 éves Bori édesapja.

Nyugodjon bekeben.

Oszinte reszvetem csaladjanak.

:(( nagyon elszomorodtam mikor hallottam.. most már értem,miért volt nemrégen egy egész napos műsorsorozat vele a duna tv-n..

remélem a lelke,kiszabadulva fájó testéből,nyugalomra talált és boldog..

légy boldog a lélekbolygón!!!

Nyugodjék békében!Habár Erdélyben élek,találkozhattam Vele a saját otthonában,ami csodálatos élmény volt számomra.Olyan szemszögből mutatkozott be,ahogyan kevesek ismerték.Csodálatos ember volt minden szinten!

Részvétem a családnak.....