Máté fiam születése

2011. március 11-én kezdődött. Már napközben éreztem, hogy fájdogál a derekam, este viszont már erősebb lett a fájdalom és egyre sűrűbb.

Este fél 9-kor megkértem a páromat, hogy mérjük meg a fájások közt eltelt időt. 10-15-20 percesek voltak. Felhívtam a szülésznőmet, hogy mikor kellene indulnunk, mert akkor már kezdtek eléggé fájni és úgy fél percig tartottak.

Azt mondta, vegyek egy fürdőt és feküdjek le pihenni, mert még nagyon rendszertelenek a fájások, akkor induljunk el ha már folyamatosan 5 perces fájásaim lesznek. Hát lefeküdtem, de mondanom sem kell, hogy így elég nehéz volt aludni, hogy 10 percenként jöttek a fájások.

Nem is tudtam így pihenni, de legalább a párom aludt egyet. Viszont olyan 3 óra körül felkeltettem, hogy szerintem gyakrabban jönnek a fájások, megint mérni kellene. Kimentünk a nappaliba és a telefon stopperével mértük.

Ez ment vagy 6 óráig, mert csak nem akart folyamatosan 5 perces lenni, hol 5 volt, hol, 7, hol, 10.

Összevissza jöttek, viszont egyre erősebbek lettek és már kb. egy percig tartottak, így megint hívtam a szülésznőt. Azt mondta, menjek vegyek egy meleg zuhanyt, igyak egy meleg teát és aztán induljunk befelé. 8-ra érjünk oda, mert akkor lesz a váltás, és aki jön doki, nagyon rendes és mivel fiatal, nagyon nagy odaadással végzi a munkáját. Hát így tettem.

8-ra ott is voltunk. Bementünk a szülészetre jött a szülésznőm is. Ati egyelőre kint maradt, én meg bementem a szülőszobára. Ott nagy nehezen találtak rám egy hálóinget, de csak egy másfajtát, fehéret, nem a zöldet, mint ami a többieken volt. Mondta is a nővérke: De vékonyka kismama!

Utána találkoztam az ügyeletes dokival. Megvizsgált, felvette az adataim. Ekkor már bő két ujjnyira voltam kitágulva és azt mondta, hogy kicsit mintha szivárogna a magzatvíz. Nem sok bizodalmam volt először a dokiban, olyan fiatalka volt. Aztán megint vártam, Ati meg kint, azt sem tudta mi van. Aztán mivel az ottani kismamák közt úgy tűnt, én szülök először megkaptam az 1. szülőszobát, így már az Ati is bejöhetett.

Úgy örültem, hogy végre velem volt, nagyon elesettnek éreztem magam nélküle, hiába volt ott a szülésznőm. Jól állt neki az a kék hacuka. Láttam, hogy kicsit meg volt ő is ijedve, hogy na, most aztán lassan szülünk. A fájások ekkor már 5 percesek voltak, sőt talán már kevesebb, ekkor már nem mértük.

Rátettek az NST-re (megjegyzem, feküdni sokkal rosszabb volt), de aztán egy idő után leszállhattam. A szülésznő ekkor azt mondta, legkésőbb délre meglesz a baba. Hozott nekem egy kis zsákot, amiben fel voltak melegítve meggymagok. Ati ezzel masszírozta a derekam, amikor jöttek a fájások. A közöttünk lévő időben járkáltam fel-alá. A szülésznő hozott még egy kis szőlőcukrot, meg illóolajat, amit a kezemre rakva szagolgattam. Így vártunk, hogy táguljak.

Egy óra múlva már három ujjnyira voltam nyitva. Úgy tűnt nem lesz ezzel semmi baj, hamar megy. Olyan fél egy körül (délre megszülök, mi?) jött a doki, hogy burkot repesztünk. Na, és onnantól kezdve jöttek az igazi fájások. Minden alkalommal amikor jött teljesen tehetetlenül kapaszkodtam a mosdókagyló szélébe, terpeszállásba, behajolva. Ati meg közben csak masszírozott (a labda nekem semmit nem ért). A fájások szüneteiben folyamatosan ittam. Életemben nem ittam ennyit. Na, jött a doki, hogy megnézze, hogy áll a méhszáj. Valami miatt az Istenért nem akart az egyik pereme eltűnni. Tényleg nem sok híja volt, de nem akarta a doki, hogy sérüljön, így körözhettem tovább.

Ekkor már olyan fél 3 körül lehetett. Itt már nagyon fogyott a türelem. Nem tudtam én ordítani, még sírni sem, csak álltam a mosdó mellett és motyogtam magam elé. Ati masszázsa is már csak idegesített, úgyhogy kértem hagyja abba. Már nem szóltam egy szót sem, csak álltam, vagy épp jöttem-mentem. A többi szobából kiszűrődtek a hangok, ahol valószínűleg legalább annyira szenvedtek sorstársaim, ahogy én. De ők már legalább a finisbe voltak. Igaz, miközben szenvedtem arra gondoltam, hogy én odáig el se jutok. Aztán egyszer csak jött a doki és újra megvizsgált és végre azt mondta: szülünk!

Még mindig nem volt teljesen nyitva a méhszáj, de mivel már kezdtem érezni a kakilási ingert, így megkezdtük. Na, ez a fájás nem sokban különbözött a burokrepesztés utánitól, de ez annyiból volt rosszabb, hogy itt már közben kakilási inger is volt és nem mindig lehetett nyomni.

Eleinte csak lassan, mindig csak annyit, amennyit a doki mondott. Amikor a baba feje a méhszájhoz ért, a doki kézzel próbálta lesimítani azt a kis „karimáját” amit eddig nem sikerült eltüntetni. Sikerült, jött kifelé a kis Máté.

A fájásoknál lehetett nyomni, volt, hogy egy fájás alatt vagy háromszor. Itt már a doki is szigorúbb volt kicsit, mindig mondta, hogy még egyet, meg még egyet nyomjunk. Na, igen. Ha az olyan egyszerű lenne…a pici feje én már nem is tudom hány nyomásra jött ki, de vagy 10 biztos volt. Közben szakadt rólam a víz, és úgy éreztem ezt nem tudom végigcsinálni.

Ati ekkor is ott volt mellettem, törölgette az arcom, de már olyan távoli volt minden amit mondott, hogy nem is tudtam odafigyelni, csak nyomtam és nyomtam, ahogy bírtam. Aztán láttam fél szemmel, hogy jön a doki mellém egy injekciós tűvel…átfutott az agyamon, hogy valószínű a gátmetszés következik… Nos, a tűt enyhén éreztem, de a vágást abszolút nem.

Akkor kint volt a Máté feje. Itt én már nem is tudom még hányat nyomhattam (komolyan nem emlékszem) mikor egyszer csak kicsúszott (Ati elmondása szerint, mint a rakéta) a szülésznő kezébe.

A kis Máté megszületett 2011. március 12-én, 15.52 perckor, 3,5 kilóval és 57 cm-rel. Vége, kit van. A fájdalom valóban megszűnt, de iszonyúan remegtem és kicsit égő érzésem volt ott lent. Megkérdezték, hogy apuka elvágja-e a köldökzsinórt, és legnagyobb meglepetésemre Ati igent mondott.

Aztán rátették a kis Mátét a mellkasomra, én meg csak néztem ezt a kis lényt. Meleg volt és kicsit még véres. Ekkor még nem tudtam igazán, mit is érzek, Ati még ekkor is bent volt, pedig úgy beszéltük, hogy a finisbe már nem lesz ott.

Azt mondta nem bánta meg, hogy maradt, nagy élmény volt és nagyon büszke rám, hogy ilyen hősiesen kitartottam. Aztán ugye jött még a méhlepény. Természetesen ez sem ment könnyen, az is elég nagy méretű volt, nem tudtam kinyomni, így kaptam egy szurit, amitől már könnyebb volt. Ott voltam kiterítve, mint a vágóhídon. Mátét közben elvitték, Ati ment vele.

Én meg csak ott feküdtem, remegő lábakkal. Itt már potyogtak a könnyeim. Jött a varrás. Olyan 6 öltéssel varrt össze a doki, meg volt pár belső varrat is. Ettől is nagyon féltem, de nem kellett volna. A szurit igaz éreztem kissé, de nem volt vészes, a varrást pedig egyáltalán nem, kivéve az utolsó öltést, azt viszont kétszer is, mert a dokinak kicsúszott és újra bökött. Ekkor azt mondtam a szülésznőmnek, hogy ez borzasztó volt. Na, erre azt mondták a dokival, hogy hogy mondhatok ilyet, mert ez egy szép, problémamentes szülés volt, és én is nagyon ügyes voltam. Hát…gondoltam, lehet, hogy szakmai szemmel ez szép szülés volt, de nekem egy nagyon fájdalmas élmény. És nem, nem felejtettem el azt a fájdalmat. Most is élénken él bennem. Viszont nagyon jó kis csapat voltunk. A doki is szimpi volt, a szülésznő is mindet megtett, hogy nekem könnyebb legyen és hát nem utolsó sorban Ati is nagyon nagy segítség volt. Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni.

Miután összevarrtak, még maradhattunk a szülőszobán egy ideig, aztán mondta a szülésznő, hogy menjek el wc-re. Úgy kellett kikísérni, mert kicsit szédültem. Meg is állt a bejáratnál a szülésznő, nehogy bent baj legyen. Mivel nagyon sokat ittam a vajúdás alatt, így vagy 3-szor álltam neki, újra meg újra. Mondtam, hogy úgy tűnik még én itt maradok egy ideig. Hi-hi. Aztán kaptam egy tolószéket és úgy vittek ki a szobámba. Itt elbúcsúztam Atitól és holt fáradtan bedőltem az ágyamba. Mértek lázat, volt egy kis hőemelkedésem, de nem vészesen. Láttam a sok sms-t és a nem fogadott hívásokat, de annyi erőm sem volt, hogy visszaírjak, vagy visszahívjak bárkit.

Hát ennyi volt az én kis történetem. Nem szépítettem, úgy írtam le, ahogy megéltem. Napokig a hatása alatt voltam, és a párom is.