Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ

Magány


"Köszönöm, hogy vakon is láthatok, süketen is hallhatom szavad. Így aztán… Tudom… az emberi lényem is tudja: Emberként… emberek közt kell élnem… beilleszkednem. Itt, ahol mindenki mindenkit bánt…(?) …én is. Hisz mindezzel bántom mindazokat, akik nem képesek mindarra, amire én igen… vagy éppen képesek, amire én nem. Mindegy nekik… Így aztán… bántja őket. Ó, mi minden!… Felsorolni is nehéz lesz majd, ha egyszer szükség lesz rá.

Tehát… én is…"

Magány

Magány


- Nem tehetem… De miért nem?… Már megint csak nem… Ez meddig lesz még így? Nem gond… szívesen engedelmeskedem. Azért mégis… rossz, hogy nem tudhatnak róla...

- „Nem értenék.”

- Elfogadom.

- „Imádnának.”

- Utálnám.

- „Félnének, és harag gyúlna szívükben.”

- Sajnálnám… Jó. Akkor inkább így… lopva… a hátuk mögött, hogy ne is tudjanak róla, ha nem tehetem előttük nyilvánvalóvá képességeim. Elfogadom hát. Teszem, amit tennem kell… ha így jobb, ha így jó nekik, mindannyiszor, ha ez a Te szent parancsod… és csak így segíthetek. Tudom… hisz az asszony már leírta… parancsod szerint…


Tennem kell …

Hallani… tudni…

Nem tarthatom magam távol.

Harc… Kardom a tudás,

vértem a türelem… erőm a bizalom…

…győzelmem a szeretet!

…mely megbékélt lelkükben születik.


…a feladat pedig feladat… Ámen.


Az ajtó nyitva… Kívánom néha: Bár sose nyílt volna ki. Máskor imádkozom: Be ne záruljon. Rajta keresztül látom a sok bajt… az értetlenséget, fájdalmat… küszöbét átlépnem mégsem szabad… hogy felemeljem az elesettet. Tudom hol a segítség… mit lehet tenni… ám csak parányi lámpásommal, mely néha ragyog… néha fénylik… néha csak pislákol, villanthatok oda, hogy akinek van szeme, lássa. És ismét csak imádkozok: Csak ki ne hunyjon.

Segíteni érkeztem. Még új ez a feladat… jól akarom csinálni… meg fogom tanulni. Taníts, ó. jó Uram!


Még emelkedem kicsit…

… Ó… ha szárnyaim láthatnák… fényes nappal megdobálnának, éjjel meg… jótéteményért könyörögnének hozzám, míg riasztó, fanatikus imádatukkal el nem űznének a remete-éj mélységes sötétjébe, sötétjének védelmébe. De hisz… éppen innen kukucskálok…

- Te félsz!… félsz!… félsz…

- Hm…?… Hogy én?…Ó, igen, az ember… az emberi lényünk valóban fél, de sem te, Partner, sem én nem félünk… nem félhetünk… nincs okunk. Én mind efelett állok, Te pedig mellettem, így neked sem tiszted. Csak mi együtt… emberi mivoltunkat betöltve. Ó, igen! Emberként valóban félünk.

Magányom oldani igyekszem nap, mint nap.

Testembe zárva, időnként jajongani, máskor őrjöngeni volna kedvem… Csak ritkán teszem. Nehéz. Szállni szeretnék… testestől… hazatérni… és… megadatik.


Megint…


érzem ki vagyok…

hova tartozok.

Kértem, s megadatott.

Már nem lebegek.

Kikötök.

Egy kissé… itt…

elidőzök…

de tovább…

hajt tovább a mámor…

a hullám máris elkapott.

Visz egy új…

egy ismeretlen világ felé…

mint a szél… sebesen.

S vele… tudom, még nem végleg…

de újból haza érkezem.


Már szokom e létet, mely számomra még új. Próbálok a feladatra koncentrálni…

- Miféle elbizakodottság ez már megint? – szól hetykén ismét az Állandó Vitapartner. – Még hogy szárnyaid… Nagylelkűség, segítség… tőled?

- Ó, nem! Valóban nem tőlem. Csak igyekszem jó csatorna lenni… betölteni hivatásom, mint ahogy Te is, Partner, a tiédet. Ó, és a szárnyaim… néha… emberként magam is kételkedem létezésükben… - pillantott vidám könnyedséggel, gyermeki szájbiggyesztéssel egyik előre húzott válla mögé. - Ám… mégis örvend a lélek, mert teheti… előbb-utóbb mindig elvégezheti a dolgát. Ezért aztán valójában mindig él bennem a remény, hogy mégis az vagyok, akinek időnként tudhatom magam.

- „Ereszkedj kissé!” – zeng szeretettel az Imádott Hangzat.

- Legalább abban biztos szeretnék lenni már végre, ki is vagyok?… Ó, a Kétely! Igen. A Kétely persze sokat segít. Segítsége által tán mégsem leszek elbizakodott… legfeljebb magányos. Hm. Pedig én még csak nem is panaszkodhatok. Vannak, kikkel nem cserélnék emberi önzésem mámorító, magával ragadó, szorongató ölelése okán. Megadtad, - Ó, Örökkévaló! - az én méltó emberi párom itt a földön, akihez aztán én igyekezhetek… alig győzök méltónak mutatkozni, s így aztán van kivel megbeszélnem az eseményeket, megosztani kételyeim, örömeim, bánataim… Más vagyok… vele együtt… ebben a világban. Nagyon más.

Megelégeltem már, hogy folyton igazam van, hogy előre látom a sok lépést, mi a jó, mi a rossz. Így teszek meg, belátottan, rossz irányú lépéseket is, ha látom(?)… inkább biztonsággal érzem: Nem baj, hisz e mögött sokkal jobb lehetőség következik, vagy éppen több is sorakozik. Máskor karmikus adósságot segítek fizetni, ha nagyon muszáj. Bár tévedhetnék időnként! Láthatnék csak az orromig…

Szeretném néha a téves gondolataim is rájuk sugározni, de nem megy. Így emberi tudatom számára kétséges gondolataim helyességét ellenőrizni elég, ha megpróbálom valamely formáját átsugározni… már tisztán láthatom mi a helyes. A helytelent nem tudom sugározni… nem adhatom tovább. Tehát az ellentéte a helyes.

Én tehetem a rossz irányú lépéseim. Feladatom csupán megmutatni a jót és ráhagyni a döntést. A döntés az övé kell, maradjon. Ez az isteni parancs… Természetes és roppantul egyszerű.

Hallgatnom… ó, elhallgatni is oly nehéz a sok kikívánkozó gondolat közül… csak néha sikerül egyet-egyet. – Ó, Égi Társak! - Ki kell mondanom! De… bár ne kellene olyan megfontoltan csak a tőletek kapott helyes infókat hangoztatnom! Persze, hogy kilóg a lóláb. Rögtön sejtik, ki vagyok. Más… nagyon más… Pontosan nem tudják, de ennyi is bőven elég nekik… elég ahhoz, hogy messiásként bánjanak velem.

Meg az a sok különcség!…

- Legalább szemetelni képes volnék! – sóhajtottam néha. De én azt se. Nem tudom megtenni felnőttként sem. Nem kellene ennyire kilógni a sorból.

Mi az, hogy nekem semmit sem akaródzik a kötelező időpontban, az etikett, az éppen aktuális trend, vagy egy ostoba, idejét múlt tradíció szerint megünnepelnem? Mi az, hogy nem pártoskodom, és nem gyülekezek?… semmi módon. Hisz… Tudom… nem tehetem.

Nem nézhetem, hallgathatom a hírműsorokat, nem olvashatom az ilyen tartalmú lapokat. Mindig távol tartottam magam a horror, vagy a szerencsejátékok minden fajától. Ugyanúgy, mint a reklámoktól, a versengéstől.

És… miért furcsa számukra, hogy én nem szeretek velük együtt, bulikra… „party”-kra járni? Ugyanis hitemmel tudom: Nem kell nekem ott össze-vissza falnom, innom, füstöt, drogot szívnom, „jópofiznom”, másokat félrészegen a hátuk mögött kibeszélnem, flörtölnöm, csalnom, hazudoznom, mindenféle értéktelen cifraságot hajszolva beszereznem, nem törődve azzal, hogy hogyan, és mekkora ára van? Unalmas egy alak vagyok, ugye?

És mi az, hogy nem istenítem magát a pénzt, hogy nem adom érte a vérem… a becsületem?

Bár meg tudnám tenni! Tán szűnne ez a magány… de nem tehetem… Azonnal megbetegszem, ha próbálkozok. Nehéz. Nincs egyensúly… Nem lehetek rossz is, jó is, mint az emberek általában? Csak különc…

Még félkegyelműnek sem tartanak. Sajnos tisztelnek… csillogó, néha fátyolos tekintettel figyelnek… aztán meg - Ó, Uram, meg ne add! - imádnak, de egyszer csak félni kezdenek tőlem. Félelmük aztán megszüli haragjukat, én meg újból veszélyben vagyok. Igen, a messiásokkal szoktak így bánni… Tán… mert hogy… saját maguk nem oldják meg gondjaikat… nem kérnek… Vagy tán nem is tudják, hogyan tegyék? Emiatt aztán rögtön könyörögni kezdenek, ha megszimatolják valaki képességeit. Majd kicsikarják a segítséget, mámorosan suttogják: Csoda… csoda! Aztán imádják érte, majd megint csak félni kezdenek. Örülhet a szerencsétlen, ha nem feszítik keresztre.

Mindezt teszik csupán azért, mert nem tudják… nincs bennük elegendő csend… ott… bent… ahhoz, hogy tudják: Minderre ők maguk ugyanúgy képesek.

- Hogy ez milyen unalmas! Ó, jó Uram! Hogy ezt már menyire unom…!

- „ … „

- Hálám is az én szívem melegíti, amit a Te végtelen jóságod és türelmed miatt érzek. Még ezt is visszasugárzod rám, hogy még a hálám is engem éltessen? Köszönet érte. Köszönöm, hogy vakon is láthatok, süketen is hallhatom szavad. Így aztán… Tudom… az emberi lényem is tudja: Emberként… emberek közt kell élnem… beilleszkednem. Itt, ahol mindenki mindenkit bánt… (?) …én is. Hisz mindezzel bántom mindazokat, akik nem képesek mindarra, amire én igen… vagy éppen képesek, amire én nem. Mindegy nekik… Így aztán… bántja őket. Ó, mi minden!… Felsorolni is nehéz lesz majd, ha egyszer szükség lesz rá.

Tehát… én is… Így, eközben aztán folyamatosan szennyeződöm. És mert nem elég az igyekezetem… néha még dobálnak… sároznak is, hogy közéjük tartozzak. Azt gondolják, ha olyan leszek, mint ők, már nem kell félniük? De hiszen egymástól is félnek… Én meg még ki is lógok… még mindig… Meddig? Talán… az érkezésemet követően úgy… öt év múltáig?… mint ahogy a felnövekvő gyermekek, akiknek szintén körülbelül ennyi idő múltán halványul el a kapcsolata a „csillaghazával”, válnak egyre inkább igazi, gyarló emberré? Nem. A feladatom miatt továbbra is kapcsolatban kell, hogy maradjak az én örök hazámmal, de legalábbis sűrűn fel kell újra és újra vennem vele a kapcsolatot. Mert hogy időnként kényszerűen eltávolodom tőle, hogy teljesíthessem küldetésem… az emberi lét alsóbb dimenzióiba merülhessek.


Szárnyaim végét a porban, a sárban húzom. Még jó, hogy nem látják. Ez volna csak számukra a felháborító, ijesztő, megszerezni való.

Megértem, ó Uram! Elfogadom… főhajtással tudomásul veszem: Nem használhatom őket és meg sem mutathatom… mint ahogy igaz valóm se. Ez fáj, és magányossá tesz. … Csak ez?…

Bárcsak félnék… bárcsak tudnék félni… legalább egy kicsit és velük bújhatnék össze suttogva, reménykedve. De nem. Én nem, én aztán nem! Szerintük… bátor vagyok. Szerintem szintén. Emberként állítom: Igen, bátor vagyok. Ó, ez… egyáltalán nem csoda… hisz még… oly közel az Ég.


Ó… haza!


Lélekbolygóm, mely

ezüstben-kékben,

s égi fehérben

egyben gomolyog,

engedett engem

próbám új színpadára lépni.


Ritmusa, mely

haragban-békében,

szenvedő szépségben

szívemben ott dobog,

tanít engem… s én

próbálok újból szeretetben élni.


Örökhazám, hej…

Szégyenben-dicsfényben,

a legszentebb kételyben

lelkem hol lobog.

Hívj engem… kérlek,

engedj egyszer végleg hazatérnem.


Alá kell merülnöm… mindinkább alá…

- Megtapasztalni a teljes emberi létformát… Meg tud ez valósulni tisztán, ahogy látva láthatom? Ó, Partner! Te tudsz segíteni nekem. Kérlek, légy sokkal erőteljesebb… vitatkozz, kelts bennem kételyeket… sűrűn, minél sűrűbben!

- Biztosan ezt akarod? Biztos vagy abban, hogy én segíthetek?… Hogyha mégis megteszem, amit vársz tőlem, jó lesz úgy? Jó. Néha én győzök – én győzlek meg téged… Néha így sikerül megélned az emberi lét alsóbb dimenzióinak tartalmát. Talán még a szereped is betöltöd oly mértékben, mint amit most elképzelsz… Mi történhet…? Ám kérdés… igen komoly kérdés, hogy mi a pontos elképzelés…

- Hm… azt nem tudhatjuk emberként, együtt, de tudnod kell: Az elképzelést én hordozom… én hoztam magammal… Tőle. Tudom a szerepem.

- Vajon elégedettek leszünk?

- Itt is polaritás van. Jó helyen vagyok, ha feladatom megtapasztalni a teljes emberi létformát. Változnom kell. Csak akkor lehetek ember, ha rosszat is teszek. Csak a jót tudni, csak azt tenni… nem emberi. Nekem pedig most emberként kell szolgálatot tennem. Megkaptalak, mert nélküled ez nem valósulhat meg. Ő tudja, mit tesz. Ezért adott mellém. Látnunk kell, hogy a sárdobálás, még az igyekezetemmel együtt sem elég. A védelmem még oly erős, hogy nem, vagy alig tör át rajta a rossz. Tehát… Kívülről ezért nem érhet annyi hatás. Ezért… Igen…! Tedd hát, amit tenned kell. Kérlek! Ez azóta kívánságom, mióta e szókkal elbocsátott… mióta rám osztotta e szerepet az Ég.


Szállj!


Már nem akarom,

hogy tökéletes légy.

Inkább ettől mentelek,

hogy sikerüljön

karmád teljesítened.


…Rosszalkodnom kell. Ó, ez… ez még nehezebb.




Írta: Lhara, 2010. szeptember 20. 10:08
Fórumozz a témáról: Magány fórum (eddig 17 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook