Léteznek-e még „rendes” csajok? (beszélgetős fórum)

Azért a kettőtök meglátásában mégis van valami közös: nevezetesen túlontúl sokat is megtettem érte, még sokkalta többet is, mint amennyit kellett volna. Úgy tűnik tehát, hogy ez volt a legnagyobb hibám...

A kommunikáció az úgy nagyjából működött, bár most, hogy mondod, azért itt is voltak gondok. Tény és való, hogy az első hónapokat leszámítva eléggé megritkultak a hosszú, mély beszélgetések, és bár szerintem mindketten igyekeztünk a problémákat a másikkal megbeszélni, ezek igazából csak a napi aktualitások, pletykák stb. szintjén maradtak. Persze ehhez nem árt azt sem tudni, hogy én alapvetően egy csendes, halgatag típus vagyok - de ezt ő is pontosan tudta a legelejétől kezdve, mindig is ő beszélt inkább többet. Az viszont jogos, hogy általában nem is igyekeztem ezen változtatni, mondván, hogy szavak helyett beszéljenek inkább a tettek, az úgyis jobban megy. Büszke is voltam rá mindig, hogy gyakran sikerült valamit kitalálnom, amivel újra és újra elcsábíthattam, levehettem őt a lábáról.

Ezeket figyelembe véve szerintem egyáltalán nem az volt a helyes megoldás, hogy akkor lelép valakivel, akit alig két hete ismer - úgy érzem, nem ezt érdemeltem, és ha szerinte is valóban túlzásba vittem a ragaszkodást, törődést, kényeztetést, legalább leültethetett volna megbeszélni mindezt ahelyett, hogy azt tette, amit tett.

Nekem tűnik csak így, vagy ami történt, az valóban "a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve" esete?

értem, ez egy valóban érdekes elmélet-általánosságban nem osztom...én inkább annak a lónak a másik oldalát látom, ami a túlzott ragaszkodással és figyelemmel kiöli azt, hogy felnézünk a párunkra, hogy törődjünk vele-nagyon el lehet kényelmesedni egy olyan kapcsolatban ahol minden a seggünk alá van rakva, és egy idő után megcsömörlünk tőle.

Ha te kizárod (nem tudom így történt-e) őt az életedből olyan szempontból, hogy nem osztod meg vele a problémáid, ha nem együttműködve oldottok meg feladatokat az életre nézve-abból az okból, hogy neki ne legyen kényelmetlen, egy idő után nem értékeled a másikat, hisz mindig ott van mindig rendes veled, neked annyi a dolgod, hogy ott legyél vele mint egy jól karbantartott bábu.

És ez elég hálátlan és unalmas szerep.

Pontosan azt szeretném én is, amit mondasz. Egyrészt ugyanis kettőn áll a vásár, tehát abban, hogy mindez így alakult, teljesen bizonyos, hogy én is nagyban felelős vagyok - viszont nem tudom, hogy hol és miként rontottam el, és amíg ezen rágódom, valószínű nem is fogok tudni túllépni rajta, csak gyötröm és gyötröm magam, hogy mégis miért... :(

Másrészt az ő szemszögét fontolóra venni egymagam elég nehezen megy, mivel én is férfiból vagyok, tehát eleve másképp fogok fel és értékelek bizonyos dolgokat. Ráadásképp még itt is ragadtam egymagam a hegy tetején, barátok, ismerősök, és mostmár a kedvesem nélkül, szóval nem egy idilli állapot.

Egyébként ezzel kapcsolatban, sikerült egy (nő) ismerősöm nemrég msn-en elkapni, és kiöntöttem neki is a lelkem. Ő nem ismerte a volt menyasszonyom, így aztán független és objektív, na meg elég furcsa következtetésre jutott. Végigkérdezte a kapcsolatunk mikéntjét, és megállapította, hogy túl sokat kapott tőlem; ez alatt értve a szeretetet, a törődést, a közös programokat, virágot, ajándékokat, a rengeteg segítséget a házimunkában (ha pl. úgy jött ki, hogy a munkából én jöttem meg előbb, szó nélkül megcsináltam mindent, így aztán neki estére már csak a nyugodt pihenés maradt; de úgy általában egyébként a mosást, vasalást leszámítva egyébként is kivettem a részem tisztességgel mindenből). Emiatt pedig úgy érezhette, hogy én túlságosan is önálló vagyok, ezért nincs is igazán rá szükségem. Ezért aztán, amikor feltűnt a harmadik fél, nem is igazán az ő kiléte volt a fontos, semmint a története, amit előadott (a beteg anyuka, hűtlen barátnő stb), mert úgy érezhette, végre van valaki, akinek szüksége van rá, akinek támasza és segítsége lehet - mindebből pedig nekem az jött le, hogy lelépett az első szembejövővel annak ellenére, hogy velem tervezte összekötni az életét.

Ez egy meglehetősen érdekes elmélet, főleg így férfifejjel felfogni nehéz. Az egész történetnek szerinte annyi a lényege, hogy minél jobban akartam, és minél többet igyekeztem megtenni érte, hogy úgy érezze (ahogy valóban éreztem iránta), csak ő kell nekem, mert ő a világon a leges-legfontosabb, és hogy büszke és boldog legyen, amiért a kifogta a világ legjobb fickóját. Magyarán minden egyes törekvésem, hogy boldogok legyünk együtt, paradox módon a visszájára sült el...

Szia!

Érthető a dühöd, és a csalódottságod, általánosításra viszont nem adnak okot az események (férfiak esetében sem), röviden és tömören nem a női vagy férfi privilégiumnak kell kezelni a tiszteletlenséget, az önzőséget és kommunikáció hiányát-ezek ettől teljesen független dolgok.

Egyrészt, ahogyan olvaslak, látom, hogy nyitott vagy arra is, hogy a dühön túl a saját szerepedet és viselkedésedet is megkérdőjelezd, ami pozitív.

Konkrét esetben az, hogy a kapcsolatod 1 hét alatt ment tönkre mélyebb okokat sejted, mint azt, hogy a volt mennyasszonyod felületes lenne, vajon Ő is úgy írná le, mint jól működő kapcsolat?

Félreértés ne essék, se nem védeni, se nem megitélni nem akarok senkit és semmit, de lehet hogy közelebb lennél a megoldáshoz, ha az Ő szemszögét is fontolóra vennéd.

Maximálisan egyetértek Veled. Nő létemre a nőkről sokkal rosszabb a véleményem, mint a pasikról.

Biztos vannak rendes csajok, de hogy rátaláljanak a rendes férfiak ahhoz egy jó adag szerencse is kell.

Én drukkolok Neked!!!!!

A topik mottóját néhány meglehetősen érdekes történet hozta fel bennem – közülük is talán legfőképp a sajátom. Az elmúlt kb. másfél évben több férfi ismerősömet is elég csúnyán lapátra rakta a párja, némelyiknek elég „bizarr” lett vége. Akkoriban persze még nem gondoltam volna, hogy ez valaha velem is megtörténhet, aztán mégis úgy alakult, hogy kicsit több mint egy hónapja az én párom is faképnél hagyott. Némelyik hölgyek némelyike már menyasszony volt (például az enyém is), a többiek pedig hosszabb-rövidebb ideje éltek együtt a másikkal. A dolgok pikantériáját nem is igazán az adja meg, hogy mi történt, hanem hogy hogyan. Az egyik hölgy pl. az IWIW-en megismert (!!!) fiúval találkozott első ízben, s ebből a másik fél csupán annyit észlelt, hogy amíg ő a munka után a kedvenc sörözője teraszán kortyolgatta a Guinesse-t, a barátnője kéz a kézben, csókolózva elsétál előtte egy vadidegennel. Egy másik esetben a hölgy azzal a főnökével került hónapokon át „közelebbi” kapcsolatba, aki akár az öregapja is lehetne. A vőlegénye ugyan gyanakodott, és több alkalommal is megpróbálta vele ezt értelmesen tisztázni, ő csupán a „féltékeny dög vagy”, és a „miért nem lehet bennem megbízni?” közhelyeket hangoztatta. Végül a hölgy e-mail fiókjának megnyitásával került a pont az i-re - ami ugyan cseppet sem helyénvaló cselekedet, de amire ezáltal fény derült, szerintem sokkal kevésbé az. Ugyancsak egy ismerősöm barátnője a fiú közvetlen kollégájával „járt” össze, és minden tisztázó kezdeményezés ellenére egy hónapig a képébe hazudott, míg végül a harmadik fél bűntudatot nem érzett, és mindent be nem vallott. Velem pedig annyi történt, hogy a szomszéd szálloda bárjában (külföldön, egy síparadicsomban dolgozunk) megismerkedtünk az ottani (úgyszintén magyar) bárossal, aki elsírta nekünk minden baját: nagyon beteg az édesanyja, a volt barátnője fél évig a legjobb haverjával lépett félre, meghalt az egyik ismerőse, az otthoni üzlet befuccsolt és így tovább, mire a „kedves” kis ex-menyasszonyom szó szerint a nyakába ugrott, és felrúgott mindent, lényegében alig több, mint egy hét leforgása alatt. (Azóta sem bírtam felfogni, mégis miért?) Ami furcsa, hogy a hölgyek mindegyike húszas évei közepén járó, tehát elvileg érett lány (illetve már inkább nő), díszpéldányai azoknak, akikre az ember azt mondaná „ő biztos nem olyan”, aztán bekattan valami, és jószerivel már rájuk sem lehet ismerni, hisz úgy viselkednek, akár egy tizenéves csitri. És kiderül, hogy tényleg nem voltak „olyanok” – nem, még rosszabbak…

Az elmúlt néhány hétben a felsorolt „áldozatokkal” értekeztem e-mailben, msn-en, ők is ledöbbenve vették tudomásul a történteket. Lényeg a lényeg, nekiálltunk kicsit boncolgatni a női lélek rejtelmeit, illetve hogy mi is kell egy nőnek, meg hogy hol is ronthattuk el. Nagyjából arra jutottunk, hogy ha a férfi egy tahó, minden este sörözni jár a haverokkal, a házimunka pedig kimerül az éppen aktuális focimeccs megnézésében, az nem jó. Ha viszont a férfi emberszámba veszi a nőt, tisztelettel bánik vele és társának tekinti (mint a fent említett áldozatok mindegyike), kényezteti, segít a házimunkában, akkor valami oknál fogva az a paradox helyzet áll elő, hogy a nők ez esetben is meghülyülnek, és egész egyszerűen lelépnek egy olyan, a fenti példában említett bunkóval, aki fele annyira sem tudja őket szeretni, értékelni – és képesek mindezt egy-két nap, esetleg hét leforgása alatt úgy, hogy a harmadik félnek igazából a kisujját sem kell értük megmozdítani. Eközben pedig azt hangoztatják, hogy „azok a mocskos férfiak”, „minden férfi egyforma”, „csak a szex kell nekik”, és így tovább. (Kicsit ironikus mellékgondolat, hogy ha valóban így tartják, akkor mégis minek válogatnak…?) Pedig ez egyáltalán nem így van, sőt! Sokan vagyunk, akiknek egy nő nem csak egy „lyukat” jelent, hanem egy társat is, akiért harcolunk, hogy úgy érezze, csak ő kell, ő a világon a leges-legfontosabb, és hogy boldog legyen, amiért kifogta a világ legjobb férfiját. Ezt figyelembe véve eléggé elgondolkodtató (főleg miután személyesen is átéltem), hogy ha egy nő kifog egy ilyen férfit, mégis mi készteti őt arra, hogy mint derült égből a villámcsapás, lelépjen valami tahóval?

Igazából most nekem is ez a legnagyobb problémám – azaz hogy nem tudom, mégis mit és hol rontottam el, így aztán nem is nagyon tudok még túllépni az elvesztett kapcsolatomon. Valahogy soha nem hittem volna, hogy siránkozással nőt lehet szerezni (pláne nem egy olyat, aki elvileg valakit már szeret, és valakinek elkötelezte magát). És mégis, hiába küzdöttem, tettem meg mindent azért, akit szerettem (illetve szeretek még mindig, bár haragszom is rá, gyűlölöm azért, amit tett; majd szétvet ez a skizofrén érzés), ő ennek ellenére mégis odavetette magát egy utolsó semmirekellőnek.

A gondolatokat egybeszedve merült fel aztán az a gondolat, hogy amit a nők olyan gyakran hangoztatnak (tudniillik „azok a mocskos férfiak”), azt lassan ideje lenne megfordítani, és azt mondani „azok a mocskos nők”. Tény és való, hogy mi, férfiak is tudunk igen aljas dolgokat elkövetni, az utóbbi időszak velem és körülöttem történt eseményei mégis ezt tetszenek igazolni, hisz tisztességes, szerető párjukkal aljasul és csúnyán bántak el azok, akikre az „ő biztos nem olyan”-t szokás mondani. Azon is elgondolkoztam már, vajon tényleg lehet abban valami, amikor a régiek azt mondják: „kurvából lesz a legjobb feleség”…?

De hogy miért is írtam le mindezt? Csak azért, mert talán akad néhány több tapasztalattal rendelkező nő vagy férfi, aki segít nekem megérteni a helyzetet, hogy továbbléphessek. És hogy tudjam, legközelebb mégis hogyan kell (avagy nem kell) a választott nővel bánni, hogy tényleg úgy érezze, a világ legjobb fickója az övé. Meg hogy megtudjam, mégis mi késztet(het) egy nőt arra, hogy a figyelmes és szerető párjukkal így bánjanak el, ha alapvetően egészen jól működik a kapcsolat?