Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » "Lelkigyakorlat" cikk

"Lelkigyakorlat"


Templomlátogatásaim révén sokféle lelki épülést szolgáló „inger” ér.

A plébános szívhez szóló prédikációi, lelkigyakorlatos misék az ünnepi előkészületekben, alkalmankénti beszélgetések a templomba járó testvérekkel…

Idén már második alkalommal került sor a plébániánkon lelkigyakorlatos szemináriumra, amelyen én (különböző „külső és belső” okok miatt) nem tudtam részt venni. Nagyon sajnáltam, de így hozta az élet...

Szociális munkásként, sok elesett, segítségre szoruló emberrel találkozom.

Egyik ilyen a falu „Icukája”. Nagyon röviden: ez az értelmi fogyatékos, pszichiátriai beteg, nagyon barátságos asszonyka a mozgáskorlátozott édesanyjával él egy lepusztult viskóban, egyre romló körülmények között. Az édesanyát már sikerült elhelyezni egy idősek otthonába, de Icuka státuszában lévő embereket fogadó intézmények telve vannak. A várakozási lista nagyon hosszú.

Icuka állapota - az édesanyja távozása óta - pedig rohamosan romlik. Már szinte semmit nem végez el maga körül, egyre nagyobb a kosz, rendetlenség körülötte.

Környezetében élő asszonyok (jómaguk a mindennapokban sokat tesznek érte), pedig egyre gyakrabban jeleznek. Segítsünk, csináljak valamit, Icukát már „megeszik” az egerek. Telefonálgatok, próbálom sürgetni az ügyet, de nincs mit tenni, várni kell. Ki tudja meddig…

Majd megszületik az ötlet. Amíg várunk az elhelyezésre, kicsit rendbe szedjük az otthonát. Az asszonyok készségesek segíteni.

Összedugjuk a fejünket. Legjobb, ha a lomtalanítás idejére időzítjük a takarítást, hogy a rengeteg tönkre ment dolgot ki tudjuk dobni.

A „Jó Isten” is velünk van, mert egy nappal a munka előtt, kapunk egy felajánlást – valahol egy ruhás szekrény vált feleslegessé, ki is tudják hozni…

Már csak egy ágyra lenne szükség, hogy a régit kidobhassuk. Lesz az is!


A takarítás napján összeáll a brigád: én, két nyugdíjas korú asszony - Teri néni és Erzsi néni - az önkormányzat által kiküldött két „férfiember” és a velük tartó közhasznú munkás – Ilonka.

Amikor szemrevételezem Icuka birodalmát, el sem tudom képzelni, hogyan lesz itt egyszer „rend”, és hogy egyáltalán miként kellene hozzálátni a munkához, hogy a takarítás ne váljék kaotikussá, ne legyünk egymásnak útban…

Aztán minden „stratégiai terv” nélkül, mindenki szó nélkül nekilát és teszi a dolgát.

Kilapátoljuk az egerek által összehordott nedves földkupacokat, kiválogatjuk belőle az Icuka és egerek által összegyűjtött (és az utóbbiak által összerágott) cipőket, ruhákat és ruhafoszlányokat, rozsdás evőeszközöket, papírfecniket, műanyagzacskókat, ételmaradékokat… Zsákokba gyűjtjük. Kipakoljuk a szekrényeket, amelyeket a férfiak kicipelnek az utcára. Hypózunk, ecetezünk, mosunk, mosogatunk, falat söprünk, padlót súrolunk (már ahol van padló)…

…És kihordunk a szemétbe, egy élet által összegyűjtögetett temérdek használt és haszontalan kelléket.

Amikor végzünk, különös érzés kerít hatalmába. Nem vagyok fáradt! Vagyis az vagyok, de mégis, mintha valami nagyon „üdítőleg” hatna rám. Pedig nagyon sokat dolgoztunk. Talán „elkábított” a hypó és az ecet?

Miért vannak ilyen különös érzéseim?

Érthetetlen módon, csak egyetlen szó virgonckodik az agyamban: lelkigyakorlat!

Hát persze!

Csak most, a munka elvégeztével tudatosul bennem a délelőtt békés, szeretetteljes hangulata. És bevillannak a közös munka „filmkockái”… Ahogy Teri néni, a fájós lábával a lavór fölé hajolva mossa az „egérpisis” ruhákat, sikálja a padlót, rendezi az „új” szekrény tetején a virágos vázát… És türelmesen válaszolgat Icuka körbe-karikába mondott mondókájára, aki szinte végig valakinek az „útjában” van, mégsem senki goromba, vagy türelmetlen vele.

Ahogy Erzsike válogatja a büdös ruhákat, rongyokat, söpri a falakat, pakol… És végtelen szeretettel dorgálja Icukát a „hanyagságáért”, próbálja „okítani” miként pakoljon és tisztálkodjon…

Ahogy a férfiak, egy szó és fintor nélkül, cipelik ki a szétrohadt bútorokat, összerágott ágyakat, zsákokat, szerelik az „új” szekrényt.

Ahogy a „közhasznú” Ilonka (aki végképp csak véletlen csöppent közénk) kérdés nélkül beáll a munka folyamatába, és meglátja, amit tenni kell.

Mindez - minden túlzást mellőzve - jó kedvvel, mosolyogva.

Hát ez az! Ez a délelőtt tulajdonképpen olyan volt, mint egy „lelkigyakorlat”. Ahogy ballagok hazafelé, telve a különös, mosolygós érzéseimmel, ezek a következő gondolatfoszlányokkal egészülnek ki: „jóságos és szerető türelem”, „hétköznapi élet kicsinyke szentjei”, ”Isten szeretetének megvalósulása”.

És hogy ezt össze kell rakni valami értelmes formába. Tovább adni. Miért? Hisz ez akár dicsekvésnek is tűnhet?

De talán az olvasó rájön, hogy ebben a történetben nem az a fontos, hogy valaki valahol dolgozott, segített, és hogy ezért meg kell „ünnepeltetni” magát.

Hanem a csoda a fontos, ami ott „belül” és köztünk honolt.

Hazaérve, kicsit pihentetve sajgó lábaimat (mégiscsak nagyon elfáradtam!), kinyitottam egy kis könyvecskét. Pontosan a következő történetnél:

Volt egyszer egy vallásos, jámbor asszony, akit eltöltött az Isten iránti szeretet. Minden reggel templomba ment. Az úton a gyermekek köszöntötték, koldusok csatlakoztak hozzá, de annyira elmerült áhítatosságában, hogy csak észre sem vette őket. Egy nap hasonlóképpen haladt az utcán, és éppen az istentisztelet idejében ért a templomhoz. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Ismét és erősebben nyomta, de az ajtó be volt zárva. Elkeseredve a gondolattól, hogy évek óta először elmulasztja az istentiszteletet, és nem tudván, hogy mit csináljon, felnézett. És akkor ott, pontosan az orra előtt, megpillantott egy kis cédulát az ajtóra szegezve. Ez állt rajta:

- Itt vagyok kint.

Azt hiszem, a különös érzéseket annak köszönhetem, hogy ma délelőtt, megélhettük azt a csodát, hogy „itt kint voltunk vele”…

Nem egy „felekezethez” tartozó emberek gyűltünk össze, valószínűleg különböző az életfelfogásunk és a hitünk is. A következő gondolat, amely még ezzel kapcsolatban eszembe jut, az hogy: „a fontos vallási megkülönböztetés nem azok között van, akik imádkoznak, és akik nem, hanem azok közt, akik szeretnek, és akik nem”.




Írta: 60dc903c1a, 2008. december 24. 11:03
Fórumozz a témáról: "Lelkigyakorlat" fórum (eddig 7 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook