Lehet jó szülő az az apa aki elhagyta első szülőtt gyerekét, nem foglalkozott vele évekig?! Akár az elsőszülőttnél, akár másik gyerekénél?! (tudásbázis kérdés)

Köszönöm :) és igen értem miről beszélsz, és sosem tiltottam, sőt volt hogy akkoris láthatta amikor nem kellett volna hagynom. Azt vallom hoyg nem vagyok a gyerekem ellensége, és jót akarok neki, és ha sokat van apukáékkal, akkor jobban hozzájuk szokik, és előbb kiismeri őket, és előbb eldönti hogy mit akar.

Persze ha ő akarja majd ezt a dolgot, elfogadom, meg támogatom.

De már most is tudja hogy én vagyok az aki a biztos pont, és ha sorolja hogy kiket szeret akkor elmond engem, a szüleimet, meg akik napi szinten körül veszik, apukát nagyon ritkán vonja bele ebbe a körbe.

Az a rossz, hogy sok ilyen gyerek van, aki így nő fel, hogy pici korától megtanulja hogy kinél mit ér el, kinél mire számíthat stb.

Azt tudom hogy náluk másként viselkedik mint itthon. Mert ott valszeg meg akar felelni. Itthon tudja hogy lazaság van meg ilyenek. Néha rossz hogy ott tud aludni, viselkedni itthon meg bün rossz, de tudom hogy mert nem tud ott otthon lenni, és felszabadult lenni, hanem meg akar felelni.

És olyan pici még.

Szia!

Hasonló helyzetben vagyok én is.

A fiam 10hónapos volt, amikor ilyen-olyan okok miatt elhagytuk az apját, és azóta eltelt majd' másfél év, de nem találkoztak.

Én azt mondom nem is járt erre, ő az ellenkezőjét állítja.

Mindenki eldönti, hogy kinek hisz, én csak egyet tudok: nem ismerik egymást, és nem hiszem, hogy ez bármelyikük szempontjából is előnyt jelent majd a későbbiekben.

Az, hogy válhat-e jó apa belőle?!

Minden bizonnyal.

Talán egy másik gyereké.

Mert azt a kötődést, melyet az első évek jelentenének, nem lehet pótolni semmivel..

De ez csupán az én véleményem.

Nem ismerve a részleteket, hogy most milyen szinten törődik az első gyermekkel de én mágnes-sel értek egyet. Szerintem lehet!

Bár semmiképp nem szép dolog, hogy pl évekig semmi nem volt, de sok pasiról hallom, hogy pici babával sok pasi nem igen tud mit kezdeni, stb. És hogy még élni akart, és nem úgy érezte még a dolgokat, ahogy egy apának kell,de ennek ellenére is lehetett volna szimplán felelősségteljesebb is, de ma már másképp láthatja szerintem ez simán lehet, és azért tán még nem annyira késő. És most kezd benne motoszkálni.

Az én párom elvált, két gyerkőcöt kellett ott hagynia, nem ő akart válni, bár ő is belátta úgy a jobb... no mindegy, most nem ez a lényeg, csak azt akarom mondani, hogy én kicsit belelátok párom, tehát az apuka érzéseibe... piszok szar tud ám neki is lenni... mikor végre jöhetnek a gyerekek, hirtelen nem tudja, hogy töltsék együtt az időt hasznosan, hisz csak akkor lehetnek együtt, stb, aztán úgy érzi, ha jönnek sokkal szarabbul érzi magát, mert elmennek és nekünk még nincs babánk, és hogy ő alig érzi gyerekeinek őket, mert nem szólhat bele a nevelésbe stb... :(

A kis gyerek, biztosan nehéz neki, de én azt látom párom gyerekein, hogy hihetetlenek ám, hogy a milyen okosak, érzelmileg, míg a hülye felnőtt világ ki nem öli belőlük ezt. viszont nagyon fontos, hogy mindent el kell magyarázni az ő kis szintjükön, és meg fogsz lepődni, én minden alkalommal meglepődöm, hogy ők sokkal jobban tudnak alkalmazkodni a számomra kínos, nehézkes helyzetekhez. Őszintén, beszélgetni kell vele,akár a két igazi szülő, tehát fontos lenne, hogy azért apuka is beszélgessen a kisgyerekkel, még ha nem is mindig, de mikor lehet meg kell ragadni az alkalmat.

Teljes mértékben igazad van... Ha csak felületes a dolog, akkor ki fog bújni a szög a zsákból... És a gyerekeknek félelmetes radarjuk van! :D

Az apuka viselkedése pedig elfogadhatatlan, érthetetlen és megmagyarázhatatlan. Szerintem egyszerüen egy tróger alak. Már bocsánat!

Igen a csalódástól nem tudom megkimélni, csak valahogy könnyíteni szeretnék neki.

Az a mi nagy dillemánk most, hogy ami ott van szobája akkor ő ott fog lakni, és mondom hogy nem csak ha ott lesz apánál akkor majd ott lesz neki kis szobácskája, de attól még itt lakik, ez az ő lakása.

Szeretem az első pillanattól az apja helyett is. És igykeszem érezetetni hogy rám számíthat. De olyan rosszul esik amikor bántó dolgokat mond, hogy ott fog lakni, meg hogy az új feleség lesz az anyukája meg ilyenek. És igen, néha elszáll az agyam és kiakadok, és sajnos rajta töltöm ki a mérgemet, és mondom neki hogy akkor menj oda,lakjál ott, de akkor engem sosem látsz többet, meg ilyenek. És tudom hogy nem kéne kimondanom de nem tudom uralni olyankor magamat. És lelkifurdalásom van persze, hogy bántom pedig ő még kicsi és semmiről nem tehet, és ha megnő ugyis eldönti mit akar, és ugyis meg fogja tudni hogy mi hogy történt stb.

máskor meg természetesen kezelem hogy mi vagyunk ketten, és apuka meg a családja az más. Néha megy néha nem.... emberek vagyunk, érzésekkel

Értelek, nehéz helyzetben vagy.

A múltat nem lehet kitörölni, de talán mégis jót tenne a gyereknek, ha támogatnád ezt a dolgot. A gyerekek hamar leveszik, hogy ki az igazán fontos az életükben, de ha nem hagyod, hogy találkozzanak, később, kamaszkorában talán téged hibáztat majd.

Ha engedsz, bármennyire nehéz is, később mindenképpen te leszel a jó.

Ezt hülyén fogalmaztam, hiszen nem verseny ez, de nem tudom jobban elmagyarázni:)

Nálunk is az új feleség sokat ártott hogy a kapcsolat közöttünk mármint apa-gyerek között olyan legyen amilyen.

Nekem is lefestette az új feleség az idilli családi képet, hármojukról meg az én gyerekemről.

Elképzelésnek szép, csak hogy tudnak a gyerekem szemébe nézni azok után amit műveltek vele már a magzati életében. Hogy nincs lelki furdalásuk ha ránéznek, hogy gondolják hogy a gyerek nem érzi hogy mi van körülötte, hogy őszintén állnak hozzá vagy sem?!

Tudom, hogy nem könnyü szituáció... és ne haragudj, ha ezt mondom, de ha igazad van és csak tényleg felületes az érdeklödés és a kapcsolat az apuka részéröl, akkor a gyermeked még sokat fog csalódni. Ettöl sajnos nem tudod megmenteni. Az a fontos, hogy érezze TE mindig ott vagy neki bármi történjen is, TE mindennél jobban szereted. Nekem ez a biztos tudat mindíg segitett, ha apám volt a téma.

A körülményeket az én anyukám mindig úyg kezelte, mintha halál természetes lenne. Persze tudta, hogy nem az, de így kialakult bennem, hogy az én apukám ilyen és kész. Más apukája más az enyém meg ilyen. De boldog voltam, mert anyu duplán szeretett. :D Szerintem ne próbáld meg megmagyarázni a helyzetet, azt a helyzetet, amit magad se nagyon értesz. Merthogy nem is logikus amit apuka tett... Jobb tényként kezelni és megpróbálni elfogadni, akkor talán a gyermeked is elfogadja.

De ez csak az én véleményem, lehet vittkozni... :)))

Nincs uj apukája. Tudatosan nem akartam, mert nem akartam összezavarni a gyereket. Mert sajnos apuka ugy állt régen a dolgokhoz hogy két anyja meg két apja legyen a gyereknek. És semmi kedvem nem volt azt bogozgatni hogy aki itt lakik az nem az apa, de ő nevel, az apa meg nem lakik itt, másik gyerekét neveli, és ő az igazi apa....

Sajnos én nem tudom elfelejteni az elmúlt éveket amikor letojta a gyerekemet, ezt nem lehet jóvá tenni, hogy nem volt itt amikor beteg volt, amikor megtanult járni, beszélni, az örömöknél, a sírásoknál.

Bocsánat, de ha én az első pillanattól tudtam szülő lenni.

És bocsánat hogy ismerek olyan pasikat, akik élnek- halnak a gyerekükért, és bármit megtennének hogy ne veszítsék el, és a gyerek az első nem a feleség, vagy a saját akarat.

Nekem is jó lenne néha félretenni a gyereket, legyünk öszinték a szülőség kimerítő dolog. De nem tehetem meg. Nem lehetek felelőtlen mint az apja. Néha tényleg jó lenne elmenni egy hétre valahova, vagy bulizni vagy bármi, de nem teszem, mert anya vagyok, szülő vagyok.

Bocsi nem neked szántam a kifakadást :) csak kijött :)

Nálunk ez pont fordítva történt.

Amíg együtt éltünk, jó apa volt, most az új feleség miatt lett felszínes a kapcsolat. Állandóan velük, illetve apával akar lenni, egyedül nem engedi el vele a lányaimat. Csak együtt mehetnek mindenhová, négyesben.

Apuka alkalmatlan ezekre :)

Ő állítja hogy szereti a gyereket, és azért pereskedett mert sok időt akar vele lenni. Ezzel nem is lenne gond.

Szimplán az érdekel, hogy valaki ha elhagyja egy gyerekét másiknál hogy tud olyan szülő lenni mintha mi sem történt volna.

És hogy a következő nő hogy képes gyereket szülni egy ilyennek, hogy gondolja hogy majd ő megfogja a pasit, és hogy az ő gyereke majd más lesz stb. :)

Nálunk jött apuka néha, de inkább a nagyszülőket mozgatta ez a gyerek téma.

Nálunk az új asszony sem tudott beletörödni hogy van ez a gyerek.

Ketten éltek, jártak ide-oda, és tojtak a gyerekre. Volt hogy hónapokat nem láttuk apukát.

3 évesen elvihette magával, bár ritka hogy ketten van a gyerekkel, sokszor vannak a nagyszülőknél, vagy ott van a feleség is. Szóval a apa-gyerek kapcsolat alakulása is felszínes, hisz apukának nem kell melldobással a gyerekre koncentrálni.

Én felszínesnek látom a kapcsolatot, a törödést. Persze a gyerekem még kicsi, és szereti az apját, de ő persze más mércével méri még.

Ha a gyerekről beszélünk olyan mintha semmit nem mondtam volna mert simán megkérdezi legközelebb azt amiről már tud. Szóval felszínes.

Most van ott egy ujabb gyerek. Én nem tudom hogy akarta-e, vagy hogy szereti-e, vagy csak nem meri elhagyni a feleségét ugy mint velünk megtette.

Hogy segítsek a gyerekemnek, hogy ne zavarodjon össze, így is teljesen össze van már zavarodva ettől hogy van egy apja akit néha lát, néha kérdezi hogy hol van. Néha eszébe jut hogy tudja hogy valaha itt lakott az apja. Nem érti hogy a felesége az kicsoda, és hogy az ottani játékaival miért játszik más is, ha azt mondták hogy az az ővé stb.

Lehet, hogy gonosz vagyok, de ezekkel a kérdésekkel apukához küldeném. Elvégre ö tudja a választ...

De ha te akarod megválaszolni, akkor szerintem annyi elég, hogy apa meg anya nem tudtak együtt élni. És ezért nem él apa veletek. A másik kisbabának pedig más az anyukája, ezért él ö a másik anyukával. Vagy valami hasonló...

A második gyerek már akkor született, amikor tényleg kész volt rá. Akkor kezdett el gondolkodni, addig csak élt. Most már biztosan bánja, hogy akkor nem foglalkozott vele és jóvá szeretné tenni.

Én így gondolom, de persze ez korántsem jelenti, hogy igazam van.

A gyereknek azóta van új "apukája"?

Mert, ha igen, akkor talán neki nincs szüksége a "régire".

Kérdezz nyugodtan! :D

Az alaptörténet: nem voltam 2 éves, amikor elváltak a szüleim. Az apám sohasem törödött, soha nem vett tudomást rólam. Csak egy nyüg voltam, aki után gyerektartást kell fizetni. mondjuk engem ö sosem látogatott meg, nem küldött ajándékot, semmi... Azóta új felesége van és gyereke is. Velük együtt él. Engem meg az utcán sem ismer meg.

Terhesség alatt lépett le. 3 éves elmúlt a gyerek mikor elvihette. A szokásos családjogi törvény adta lehetőségek miatt. Na azóta gondolja ugy hogy van gyereke, hoz ajándékot, próbál normális lenni.

Hozzáteszem eddig sem én szemétkedtem meg pereskedtem velük.

Aztán most hogy van másik nem tudom ez miket fog okozni az én babácskámban. Hogy mit válaszolok majd a kérdéseire, mert azok biztos lesznek, hogy az a kisgyerek a testvére-e és ha igen miért nem lakik itt mint a többi gyereknél. Vagy hogy annak miért más az anyja, vagy hogy azzal miért lakik együtt apa, azt miért szereti, vele miért megy orvoshoz, miért van ott a szülinapokon stb.

Elvileg akarta, örült neki, tervezett volt. Aztán ahogy elkezdett látszani rájött hogy ez felelősség és ő élni akar.

És igy is tett. Le volt tojva a gyerek, kerülte, vagy ha jött is kötelességből.

Aztán már elviheti és azóta létezik, azóta fontos, azóta van gyereke.

És most van már neki másik gyereke is.

És tényleg foglalkoztat, hogy mit érezhet ha az elsőre gondol? megfordul-e a fejébe hogy azzal mit tett.

Most már tudja szeretni mert már lehet vele kommunikálni vagy mi van?

És a másik gyereknél meg az első pillanattól érzi hogy ez mivel jár hogy szülőség?!

Szerintem jó szülő az,aki akkor is törődik és foglalkozik a gyerekével,ha a párkapcsolata esetleg tönkrement.

Nem akarta a babát egyáltalán??? Hány év kellett neki,hogy visszatérjen???

Szerintem lehet jó szülő, talán most érett meg erre a szerepre. A férfiaknál, de néhány nőnél is, nem alakul ki első pillanattól a felelősség a gyerek iránt.

Egyébként az első gyereket ő is akarta, vagy csak úgy alakult?

Foglalkoztat a téma, hogy aki elhagyta a gyerekét mert még élni akart, és évekig nem is érdeklte hogy mi van vele vagy bármi. Most is elég felszínes a "törödése". Mégis harcol érte, pereskedik hogy sokat lehessen vele. Tud jó apa lenni, ha az első pár évben nem tudott?

És tud jó apja lenni másik gyerekének?

Létezik ilyen? mert én nem hiszek ebben, valaki vagy az első pillanattól szülő vagy soha. Vagy mindegyik gyerekét szereti vagy egyiket sem tudja igazán.

Szerintem legalábbis

ki tudja...

de miért ne lehetne...