Lehet hogy velem van a baj? Mindenki azt mondja elhunyt szerettünk lelke velünk marad... (beszélgetős fórum)

egyébként ezt a gyászt és fájdalmat természetesnek tartom. még az állatok!! is gyászolnak. főleg ha kicsinyüket vagy közeli rokonukat vesztik el.. elefántok, oroszlánok, főemlősök sőt a kutyák és macskák.. mély szomorúság és kedvetlenség lesz úrrá rajtuk egy ideig... akkor ez is természetellenes és rossz dolog? hiszen az állatok ösztön lények főként állítólag..

az embernél bizonyos népek ünneplik a halált de ez a legtöbb helyen inkább negatív szerepet kap vallási tekintet nélkül...

nem baj ha így látod és így gondolkozol. Sőt! jó hogy megtaláltad azt a szellemi megnyugvást hozó dolgot, gondolkodásmódot ami neked segít.

Én a gyászban búcsúzom el és az emlékekben hordozom tovább a személy létét. szerintem ez nem olyan tragikus ha sírunk és siratunk valakit egy ideig.

és ez igen sajnálatos tény. Tabunak számítana a létezés? gondolj csak bele, innentől kezdve milyen borzalmas normákat nevel a társadalom az emberekbe?

ennyi erővel csoda, hogy a születés, nem számít tabunak. Ezek felesleges dogmák. amik ez emberi kishitűségből, és félelemből táplálkoznak.

hát nem tudom. te vagy az első aki így reagálja le a témát.. akkor a normális is relatív :))) nekem az a normális ami az általánosan jellemző.. tehát ez.. nekem az a fura ahogy te reagálod le.

pedig nagyon tisztában vagyok vele hogy a természetes folyamatai mik, (a testé) mindezek ellenére.

nem éreztem volna normálisnak ha hahotázva ugráltam volna a nagyanyám teste mellett... (kissé túloztam de érted gondolom)

Te Deum: Hálaadás, Istendícséret;

Salve Regina: Mária himnusz.

Ez "jó"... Ha valaki nem tapasztal dolgokat, akkor hülyének nézi szó szerint a másikat aki igen...tisztelet a kivételnek!!!

Nem mindenki képes érzékelni ezeket, mert vagy nem nyitott vagy görcsösen akarja...stb... Ennyi az egész...

van köze, de értelme semmi. innentől kezdve az ember hisz azt, hogy köze van a bűntudatnak a halálhoz.

tagadhatatlan, sok ember természetes reakciója ez. de az nem jelenti azt, hogy ez egészséges, vagy normális lenne.

nagyon is sok köze van a bűntudatnak.. van aki abba hal bele és van aki bűntudatot érez hogy talán tehetett volna valamit, ha hamarabb ér oda.. miért nem láthatta még utoljára.. lehet hogy kicsit az önzés is benne van de szerintem normális emberi reakciók.

nekem nagyapám 5 éve ment el és máig bűntudatom van hogy azon a hétvégén a föiskola miatt távol maradtam és nem vele voltam.. vagy mamám.. miért nem mentem hamarabb hozzá.. még megmenthették volna.. ilyenek.. és szörnyű érzés.. semmi csodálatos nincs benne...

ugyan, miért lenne bűntudatom? miért eröltessek magamba olyat, amit nem érzek? a temetésén boldog voltam, és nyugodt, mert tudtam, mamám olyan helyen van, ahol jó neki. Nem értem, a halálnak, és a bűntudatnak miféle köze van egymáshoz? a halál egy csodálatos dolog. ugyanolyan gyönyörűséges, mint a születés.

baj az, ah ezt valaki bűntudatnak éli meg.

miért lenen bűntudatom elehető legtisztább, és legszebb legőszintébb érzés miatt?

ez által én soha senkit nem engedtem még el.. soha nem fogok örülni hogy más helyen van.. a neki megfelelő hely mellettünk a CSALÁDJA mellett volt noha az életnek tudom hogy ez a rendje...

mindenki másképp dolgozza fel.. én nem viselem jól...

És ezt nem lehet simán annak a számlájára írni, hogy bűntudatod volt, mert nem éreztél gyászt az elvesztésekor?

Elég kézenfekvőnek tűnik pedig az írásod alapján ez a magyarázat, .

Az Ő jelenlétével végülis mintha feloldottad volna ezen a szinten mgad.

Én a nagymamámat 1 éve vesztettem el. A viszonyom vele, nagyon rossz volt. szerettem őt, és bár nem illik ilyet mondani kiállhatatlan természetű volt. Mikor meghalt,egyáltalán nem voltam szomorú, még csak megdöbbent sem. nem sírtam a temetésén sem, pedig napi szinten viszonyba voltunk.

Egyszerűen nem érzetem a halálát, és egy kicsit sem érintett meg, annak ellenére, hogy viszonyunk ellenére, szerettem.

Halála napján egyedül csak anyukámon látszott a gyász,de ő sem sírt. Megviselte ugyan, de amikor beszélgetünk róla, akkor is csak az a megalázottság jut eszünkbe, amit a nagymamám tett velünk. És nem tudunk jó dolgokat mondani róla, pedig szerettük.

Egyedül én voltam az, aki a családban, bár én álltam tőle a legtávolabb, tapasztaltam jelenségeket.

Halálának napján, eset, mikor lefeküdtem, és még nem aludtam, azt éreztem, hogy a nagymamám ott van mellettem, és üt, szid, mint a való életbe tette.És láttam is őt. Nem hagyott aludni, pedig teljesen nyugodt voltam.

Elkövetkezendő hónapokban többször is álmodtam vele, ezek kellemes álmok voltak, de lehet érezni, hogy nem szimplán álom, hanem még ott van köztünk. Én álltam tőle a legtávolabb, engem gyűlölt a nagymamám leginkább, egyszer sem sirattam meg, de mégis én tapasztalom őt meg ilyen szinten, és semmi gyász nem volt bennem.

Pár hónappal később ez a jelenség megszűnt.

Halála után a lélek nem távozik egyből, egy ideig velünk marad, van aki szenzitív és érzékeli, van aki nem.A léleknek 2-szer van lehetősége dimenziónkból átlépni a fényhazába. Ennek meghatározott ideje van. Ha másodjára sem sikerül neki, itt maradt. Azt hiszem, a halála utáni második év az, amikor már képtelen haza menni.

Személytől függő, ki érzékeli a lelkeket, és ki nem. Nem kívánság műsor. Van aki érzékeny rá, van aki nem. De el lehet érni, hogy a spirituális szemünkkel ezt érzékeljük. Ez szellemi, spirituális fejlettségünktől függ.

Azért mondom és állítom ezt tényként, mert én foglalkozom mélyebben ezzel a témával, nem kevés megtapasztalásom volt, és egy időben fotóztam a lelkeket, amik egyértelműen láthatóak a fényképeken.

Szerintem a nem elkezdett gyászmunka okozhat súlyos pszichés zavarokat, amik hallucinációt okozhatnak.

De értem miről írsz, csak más a véleményem erről.

Aki nem tapasztalta, miért írja, hogy nincs ilyen??

Ez nagyjából olyan mintha valaki még nem evett volna almát és teljes bizonysággal állítja, hogy sós íze van.

Amit nem tapasztaltunk az nincs????

Sziasztok!

Nekem édesapukám már 12 éve lesz, hogy meghalt...és, igazán manapság érzem azt, hogy itt van velünk, segít nekünk/nekem!!! És, megmondom őszintén jó érzéssel tölt el, nem félek tőle!!! Sőőőt, örülök neki.

Nemrégiben megpusziltam az utolsó közös fényképünket, és azon az éjjel vele álmodtam...méghozzá azt, hogy egy fényképen keresztül életre kelt, és beszélgettem vele!!! Lehet hülyén hangzik, de örülök, hogy így tartjuk a "kapcsolatot"

"Emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit szerettünk, azt nem feledjük el!"

Szia :)

Ugyanígy voltam én is. 99-ben halt meg az apukám, és több családtagom is álmodott vele, érezte őt halála után. Nagyjából mindenki csak én nem. Rettenetesen ki voltam borulva emiatt. Én is vártam jelet, álmot akármit, de semmi, évekig. aztán álmodtam vele, és utána megnyugodtam, megmutatta álmomban hol van most :) Majd ha itt lesz az ideje nálad is jelentkezni fog, lehet pont azzal gátolod, mert túlságosan akaros hogy megtörténken.

Sziasztok!

Nekem december 1-jén halt meg az anyukám.

Egy ideig szinte mindennap álmodtam vele. Mindig élt álmomban és mindig azt álmodtam, mintha az életünk folytatása lenne - úgy értem, nem volt senki se idősebb, se fiatalabb, mint a valóságban. Ilyenkor reggel mindig annyira kiborulva ébredtem fel, hogy azt ki sem tudom fejezni.

Egy érdekes dolgot tapasztaltam. Nagyon szerette a Dr. House-t, mindig megnézte.

Elég sokáig, amikor ezt a sorozatot néztem, annyira rázott a hideg, hogy pulcsiban, takaró alatt is dideregtem, pedig a férjem egy szál pólóban ült mellettem. Először azt gondoltam, megbetegedtem, de nem volt lázam egyszer sem. Aztán megfigyeltem, hogy csak akkor fordul ez elő, amikor azt a sorozatot néztem. Nem tudom azóta sem eldönteni, hogy Ő látogatott -e meg, vagy ha nem nem tudom...minden esetre egy ideje már megszűnt ez. Imádtam anyukámat, mégsem pozitív élményként éltem meg - inkább ijesztő volt.