Kinek mi a tapasztalata: hogyan működik, ha a párjával azonos vallású, vagy egyikőjüknek van, másiknak nincs vallása? (Csak akit érint) (beszélgetős fórum)
Erre én is kiváncsi lennék, h miért sajnos? Miért baj az, h mondjuk én sem és a férjem sem vagyunk megkeresztelve? A fiúnk sincs. És?
Hallottam már olyan mondatokat, hogy jaj, hát attól még nem vagy más... Miért lennék?
És miért van az, h aki nem vallásos, az sokkal jobban tudja tolerálni a vallásosokat, mint fordíva?
Az én gondolataimban ma már nincs létjogosultsága a vallásnak. Pont. És ettől nem gondolom, h kevesebb lennék bárkinél!
Nincs hogy megertsd. Nagyon nehez es faj. Tudod , hogy a masik a vesztebe rohan,ha nem all le.Nem itelkezel, imadkozol es csendbe varsz, kozben pedig magad ellenorizve erosen kel elni azt amit hiszel.
Nem ertted, nincs hogyan.
Ezért tudok nagyon dühös lenni! Egész életében be nem tette a lábát a templomba, de amikor meghal, nagy-nagy papos temetést akarnak produkálni!
Mert az olyan szép :( Akkor már késő :(
A többi már Isten irgalmán múlik.
Nem szeretem mikor valaki felettem ítélkezik, és kinyilvánítja rólam negatív kritikaként, hogy én gyorsan ítélkezek, továbbszövi a gondolataimat, és olyan mondatokat ad a számba, amiket én nem gondolok.
Nem kell erőltetni egyiknek sem a másikra, lehet egymás mellett békésen hitet gyakorolni. Csak duma, hogy a konfliktus kerülése miatt nem megy egyik sem sehová, egyszerűen pihenni akarnak inkább, és nem fontos nekik a templomba járás. Nem, ez sem itélkezés, csak tény megállapítás. Egészségükre, ateistaként cseppet sem zavar, ha két fővel szellősebbek a templomok.
En kereszteny, a parom budhista nezetet val.A lanyom meg eldonti majd mit akar.
Csak a kozseghazan vagyunk osszeadva. Alanyom sem keresztelve sem sehova nincs bevezetve. Magam sem jarok, de nem azert mert nem akarnam gyakorolni. Inkabb mert 3km nem tudnek gyalogolni , kocsi nincs.Vezetni nem fogok soha(nem tudom ki ulne be , mert en kiszallok abbol amit en vezetek)
Vitank a paromal van, de az nem veszkedes. Kicsit meg friss a dollog, mert o is kereszteny volt.Tanuulom igy szeretni.
A férjemet római katolikusnak keresztelték, volt elsőáldozó is (családi nyomásra). Az elsőáldozásra készüléskor ugyanis egy gyerekcsíny miatt irtózatos pofont akasztott le neki a felkészítő pap, mire ő gyermeki öntudattal közölte: "Én ilyen hülye helyre többet nem jövök!" Nagymamája könyörgésének engedve még ugyan elment elsőáldozni, de itt befejezte a római katolikus vallással való viszonyát.
Később megnősült, nem volt egyházi esküvőjük, a volt felesége sem vallástartó katolikus. Gyermekük született akit a nagyszülők kérésére római katolikusnak kereszteltek. Majd úgy hozta a sors, hogy a gyerek református iskolába került, mert az volt/van a legjobb általános iskola a városban. Kb. két év után átkeresztelkedett ő is és az édesanyja is. A férjemet az sem érintette meg, eljárt ha a gyerek fellépett, stb. de nem érdekelte a vallás.
A gyerek felnőtt és pár éve a wiccában találta meg a vallását és a kiteljesedését. Édesapja elinte félve figyelte, csekkolt mindent, hiába múlt már 18 a lánya. Most már elfogadja, meggyőződött, hogy nem árt a gyereknek és látja, hogy boldogabb lett.
A férjemnek egyébként 9 római katolikus keresztgyermeke van. De a mai napig emlegeti, hogy az elsőt volt a legkönnyebb kereszteltetni (titokban, a várostól kilóméterekre, kis falusi templomban, mert az édesapja hivatásos katona volt). Amikor a tizedikre kérték őket a szép rencerváltás utáni időben, akkor már azt is szerette volna a pap, hogy a volt feleségével esküdjenek meg templomban is, itt mondta, hogy ezt a keresztelést már nem vállalja.
Én evangélikus vagyok, mint anyai ágon mindenki a családomban. Édesapám nem vallástartó római katolikus, a szüleim evangélikus templomban esküdtek és egyértelmű volt számukra, hogy ott is kereszteltetnek. Ott is konfirmáltam, egy csodálatos lelkű esperes bácsinál, aki azóta sajnos már nem él.
Soha nem éreztem, azt a mindent elsöprő vallásosságot, de fontos része az életemnek az ima, a bizonyos időközönkénti templomba járás.
Amikor összekerültem a férjemmel, tudta, hogy milyen a viszonyom a vallásomhoz és nem volt számára kérdés, hogy lesz templomi esküvőnk, miattam. Vállalta a jegyesoktatást is, ahol nagyon megkedvelte az esperesünket annyira, hogy még a miséhez is volt kedve néhány alkalommal.
Pechemre, esperesünket érdemei elismeréseként püspökké választották és elhelyezték. Fiatal srác került a helyére, szinte frissen az Evangélikus Hittudományi Egyetemről. Kedves, aranyos, de én sem igazán érzem, hogy a lelki vezetőm, így nem vagyok meglepődve, hogy a férjem újra elszokott a templomból.
Bocs, hogy kicsit hosszú lett.
Tolerancia kérdése. Mélyen érző, vallását gyakorló és megtartó 4 gyermekes anyuka férje református kántor! Elmegy vasárnap az egész család mindkét szertartásra. Természetesen a férj családja nehezményezi, hogy az unokáik nem az édesapjuk vallásában nevelkednek... Tulajdonképpen mindkettőben. Ezzel többek lesznek, nem kevesebbek.
Viszont az ilyen rugalmasság ritka a családokban.
További ajánlott fórumok:
- Ki, hány éves korában költözött össze a párjával? És a többi kérdés:)
- Ki hogyan ismerkedett meg a párjával?
- Zavarna téged, ha a Párod szoros barátságban marad a volt párjával, akivel több éven keresztül együtt élt?
- Szerintetek egy pillantásból kiolvasható, hogy tetszel a másiknak?
- Elmúlhat a szerelem attól, hogy az egyik néha olyat tesz, ami a másiknak nem szimpatikus vagy idegesitő?
- Az igaz lehet, hogy legtöbben nem életük párjával élik le az életüket?