Kikészít a családom! (beszélgetős fórum)

:D Vicces, pont a stílusod volt az, ami egy kicsit felháborított... :D

És köszi, velem minden OK.

Segíteni kell annak, aki segítséget kér, valamilyen megoldást kereni, nem kioktatni. Szerintem. De sokszor az is elég lehet valakinek, ha kipanaszkodhatja magát.

Örömmel látom, hogy az eredeti hsz-edből hiányzó empátiát sikerült pótolni... ;)

Amit leírtál, abban az szerepel, hogy alig bírod a sokat dolgozó beteges férjed és a három gyereked meg a háztartás mellett elviselni a szülőd állapotát is idegileg. "Kikészít" és szenvedsz tőle.

Irreális elvárásokat támasztasz, mint: "szedje össze magát" egy depressziós az unokái látványától, mert "semmi baja" szerinted.

Ebben a formában ez nem segít sem a családodon, sem az anyukád állapotán, sem a gyerekeiden, sem a te kikészült idegeiden.

Apukáddal sem lehetett könnyű akkor. Sajnálom. Rendbe jött teljesen?

A kimozdulás az hiányzik nagyon. Most szinte csak annyi, hogy reggel elviszem őket, délután meg hazahozom.

A férjemmel viszonylag jól megvagyunk. Volt már sok munkahelye, sajnos sokat kell dolgozni neki kevés pénzért.

Ott rontod el, hogy egyfelől ez nem ápolás, hogy elviseled a tüneteit és idegbeteg vagy miatta. Másfelől három gyerek mellett ez a fajta fölösleges tehernek sok hátulütője van, láthatod.

Azt kellene eldöntenetek a férjeddel, hogy van-e ennek ebben a formában bárkire nézve bármi haszna. Ha nincs, akkor változtatni kell.

De, pont azt tetted: "beszóltál".

A te idegrendszeredről igen sokat mond, hogy egy kérdésre csak ebben a cizellálatlan stílusban tudsz reagálni.

Figyu, nem akarok beleszólni, de nem hiszem, hogy egy segítségkérőnek egy ilyen stílusú hozzászólás/kioktatás segítség lenne...

Igen, segíteni akart, igen, lehet, hogy nem tájékozódott előre, lehet, hogy nem volt tisztában azzal, hogy ez mivel jár... De mit tehetett volna? Neked van valamilyen javaslatod, hogy a már meglévő helyzeten hogyan lehetne segíteni?

Ha vállaltad egy depressziós beteggel az együttélést, akkor tájékozódj a betegségéről!

A betegség egyik lényeges pontja, hogy nem tudja "összeszedni magát". Sem az unokái, sem az angol királynő miatt.

kikészít a családod? A férjeddel mi a bajod? És a gyerekeiddel?

A depresszió valóban komoly betegség. Nem igaz, hogy egy diagnosztizált depressziósnak "semmi baja".

A nagy gyerekekkel már akkor lehet "valamit kezdeni". Szép lassan vegyenek át dolgokat tőled. Tavasszal veszélyeztetett terhes lettem, nem tudtam megoldani, hogy elmenjek a lányomért (8éves volt akkor) a suliba. Itt még járnak a szülők a gyerekekért akkor, még később is. Ő félt is egy kicsit a közlekedéstől, de a család miatt megpróbálta. Én sajnáltam, féltettem, de végül legyőzte a félelmét, azóta is egyedül jár haza, és már élvezi is, hogy nagylány, hogy ügyes, hogy szabadabb.

Szóval egy kis megerőltetés nem árt meg nekik, persze nem a túlterhelésről beszélek. Csak arról, hogy ők is a család részei, és ha nehezebb, akkor mindenkinek nehezebb.

A depresszió komoly betegség. A kívülállóknak dühítő, mert szervileg semmi baj nincs. Ha azt akarod hogy meggyógyuljon, és ismét a család támasza legyen, akkor jó orvos, jó pszichológus és elfogadó környezet kell a számára. Sok évig. Nem egyeszerű. Apámat olyan 42-43 éves kora körül kapta ez el. Hát nem volt egyszerű, volt olyan időszak, hogy naponta jött a mentő, vagy hónapokig kórházban volt. Néha anyám is kivolt, meg nehezen vette ő is, hogy "nem igaz, hogy nem tudod magad összeszedni". De aztán lassan megértette, hogy ez nem így néz ki.. Aztán apám meggyógyult, utána még 20 évet ledolgozott, teljesen el tudta hagyni a gyógyszereket. Néha egy-egy rosszabb hónap még volt utána, de meggyógyult, ma is, nagypapaként is támaszunk..

A gyerekekre amennyire lehet, kérj segítséget. Pl.: Otthon segítünk alapítvány, vagy szomszédok, vagy akit lehetséges.. Meg menjenek szépen intézménybe, oviba, bölcsibe, suliba, stb.. Ha van más bajotok, nehogy belemenj ebbe a "csak akkor vagyok jó anya, ha 24 órát mellettem van a gyerek".

Viszont, azért nehogy úgy érezzék, hogy akkor ők most nem fontosak. Erre nem a sok "együtt szenvedett" idő a jó, hanem az együtt töltött. Legyen 1-2 naponta 1-2 óra, amit csak velük töltesz, sétálsz, és akkor 100%-ig rájuk figyelj. Akkor is, ha nyavajog anyád, nyűgös a férjed, vagy éppen nem lehet mozdulni a koszos edénytől.. Ha kell, akkor menjetek ki a házból, sétálni, leülni valahova, vagy éppen együtt mozogni. A lényeg, hogy ez csak az övék legyen ez az idő.

A férjeddel nem tudom, mi a baj. Nem tudom, hogy lehetséges-e munkahelyváltásban, vagy ilyesmiben gondolkozni.. Viszont próbálj meg ne most elpártolni tőle. Tudom, hogy nem ezt akarod, de nehéz ilyenkor, hogy ne menjenek a dolgok a kapcsolat rovására.

És nem szégyen pszichológusi segítséget kérni, családterápia menni.

Alapvetően segíteni senki sem tud, csak magatokon tudtok segíteni, ha megpróbáljátok másként látni, másként rangsorolni a problémákat.

De teljesen megértelek, ez tényleg nagyon nehéz, nem csoda, hogy kivagy, akárki akármit is fog ide írni..

Anyámnál hasonló volt a helyzet.

3 gyerek, lakáshitel, férj napi 12 órát húzott le hétvégén is és minden anyura maradt. Apu ha hazajött evett, ült és aludt.

Aztán nagymamám és nagypapám is rákos lett és anyu ápolta a papát is (mama a másik lányához ment lakni - nem indokolnám, hogy miért, fura mamám volt).

Hogy hogyan vészelte át azokat az éveket ami kb. 10-15 évig tartott??

Antidepresszánssal. A mai napig is szedi, csak kisebb adagot. A sanax sokszor jól jön - én is szedtem egy rövid ideig a válásom idején.

Sziasztok!

Ismerős a téma. Szerintem nagyon nem tudsz mit tenni, minthogy megpróbálod lazábban venni. Túl kell élni, minden megoldódik valahogy.

Nemtom, de ha valakinek van valami jó ötlete, arra én is vevő vagyok. Szerintem a családok/párkapcsolatok 90%-ánál ez van... Mindig nekünk kell megoldani mindent... És néha bele tud fáradni az ember.

Mostanában már nagyon közel álltam én is a kiboruláshoz, de aztán egyszerűen megráztam magam és mentem tovább. Én csak ezt az egyet tudtam kitalálni.