Ki mit szeret a versekben? (beszélgetős fórum)
ANAKREÓN: GYŰLÖLÖM
Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván, háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.
Ha téli estéd sok lesz gyere el!
Ha némaság küld egy percet se várj!
Ha rád parancsol régi kézfogásom,
rögtön gyere, egy percet se várj!
De ha gondolod, már hozzon el az ősz is,
a hangot fogó avarlapulás.
Hozzon erdő nyirkos veszedelme,
lépteidtől hangos éjszakák!
Ezt ismeritek??? Ki az író???
Be nagyszerű annak a sorsa,
Akit táplál nagyúri kéz!
Nem küzd a létért! Kényelemben
Hallgatja, hogy' sír künn a vész!
Puhán vetett, jó, meleg ágyban
A takaró füléig ér!...
Utálatos szabadság! Távozz!
Nekem livrée kell és kenyér!
Hideglelősként dideregjek?
Éhezzem, mint erdei vad?
Csupán azért, hogy elmondhassák;
"Nézzétek! Független! Szabad!?"
Nem! A kegyetlen koplalásnál
A kegy falatja többet ér!...
Utálatos szabadság! Távozz!
Nekem livrée kell és kenyér!
Mily kellemes, könnyű mulatság
Szolgálni a nagy urakat!
Egy kis hajlongás, kis hizelgés,
S a jutalom csak úgy szakad!
Mit árt az, hogyha rosz kedvükben
Megrúgnak néha? Csigavér!
Utálatos szabadság! Távozz!
Nekem livrée kell és kenyér!
Csak egyszer él az ember! És ezt
Koplalva, fázva, élje le?
Rossz társaság a büszkeség, ha
Koldustarisznya jár vele.
Ej! a busás borravalónál
Nincs finomabb, szebb pályabér!
Utálatos szabadság! Távozz!
Nekem livrée kell és kenyér!
Vígan hörpintem uraságom'
Borával töltött nagy kupám!
Éljen a függés! A szabadság
Zsiványoknak való csupán!
Koplaljon a bölcs és a költő,
Az én szám enni, inni kér!
Utálatos szabadság! Távozz!
Nekem livrée kell és kenyér!
Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!
És megvirradt és este lett
és jöttek őszök, tavaszok
és még mindig tartottalak
és már harmadszor havazott
és még mindig tartottalak
és súgtam lázas szavakat
és az öt ujjam majd letört
és a ruhád szakadt, szakadt.
Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom... nem is tudom...
Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
S hatalmas hévvel többé nem teremt!
Elhűlt az élet édes forrósága,
Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
S mint a halottnak nincs lélegzete:
Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
A bús rögöt örök fagy vonja be.
De bár kiégve, bár megfagyva régen:
A szomorú gömb ott bolyong az égen,
Más, boldog, élő csillagok sorában,
Mint egykoron, a hév s erő korában!
Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
Amit hő napja hullájára hint.
Forog, forog... Csak gördűl, csak kering,
A mindenség élő-halottjaként!...
Ó hány ember van, akiből kilobbant
Mindaz, mi egykor alkotó elem,
Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
Vágy és öröm... édes megindulás,
Szent érzések túláradtán a könny,
Szemünknek gyöngye!... S nincsen benne más,
Csak változatlan, fásult, bús közöny,
Unott, rideg kopárság, rémes űr!...
És mégis él, mégis szünetlenűl
Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
Rád néz s nem csap meg a halál szele.
A pezsgő létben - meg van fagyva bár -
Mint önmagának temetője jár.
Kivűl ragyog... belől örök setét.
Hurcolja folyvást meghalt életét!
Válasz idézettel
Oly szép, mikor bús, hosszu éjszakára
A láthatárt új hajnal fogja át.
Pirúl az ég s az ébredő, setét föld
Boldog sejtésben sírja harmatát.
Mikor rám néztél, mélyen elpirultál,
Míg szép fejed szelíden meghajolt.
Ó kedvesem! E bűbájos pirosság
Kezdődő üdvöm hajnalpírja volt!
Ha gondolok rá, nedvesűl az arcom.
Halk permetegként hull a könny oda.
Ne félj! E könny itt hajnalodni kezdő
Boldogságomnak csendes harmata.
Sziasztok! Rég jártam erre, bocsi! :(
De küldök most valamit, mit szóltok hozzá?
21 évem leteszem kezedbe
Ahogy még senkiébe soha
Parádés, vad, ostoba
21 évem leteszem kezedbe
Megvágott szívem belopom szívedbe
Oda, ahol várták évek óta
Anélkül hogy tudtak volna róla...
Megvágott szívem belopom szívedbe
Fáradó tudatom lehajtom öledbe
És békésen alszom ott, mint a gyermek
Akit a múlt szépséges nimfái neveltek
Fáradó tudatom lehajtom öledbe
Gyönyörű lényedet bevésem lelkembe
Minden napot, amit még nekem ad az Élet
Én már Veled élek
Gyönyörű lényedet bevéstem lelkembe
A KERESZT-TÖRDELŐ.
I.
Előbb suttogták. Majd ordítni kezdték:
Hah! Pusztítják a Megváltó keresztjét!
Egy uj Herosztrát, egy cudar pogány,
Vagy a pokolnak egy démonja tán,
Kedvét a legborzasztóbban leli:
Abban, hogy a keresztet tördeli!
Keresztet csonkít! S rettentő, hogy éppen
Szent csarnokokban, kastély belsejében!
De még rettentőbb, hogy bármint vigyáznak
Fogdmegjei e sok szép, cifra háznak:
A szörnynek, aki rémes ostromát
Titokban végzi, nem lelik nyomát.
Ügyes gazember! Hipp-hopp, ott terem
Ahol nincs senki. Tör, zúz s hirtelen
Tovább oson, mint a fekete pára,
Mely ráborúl a téli éjszakára.
Rejtélyes és botrányos a dolog!
Az ájtatos hatóság háborog,
S ahány drabantja és szolgája van:
Mind lesbe áll, mind szaglász, mind rohan,
Hogy megkerítse a merész vadat.
Pezsegve, zúgva, mint az áradat,
Vagy mint a falka, mely farkast keres,
Tolong a sok virrasztó fegyveres.
No végre megvan! Ott megy! Rajta most!
Fogjátok el, hű őrök, a gonoszt!
Markolja meg húsz és harminc kötözze,
S ha ellenáll, hát vagdaljátok össze
Jézus nevében! Lám, nem is szalad,
Bár tetten kaptuk! Lépésben halad.
Ni! Most a templom grádicsára lépett.
Megállj, bitang!... Ördög, mutasd a képed!
Megfordul. És egy fejjel magasabb
Üzőinél. S mint villám, ha lecsap,
Olyan pillantást vet csodás szeme.
Zsibbadtan roskad valamennyi le.
Fehér ruhája izzó fénnyel ég.
Feje körűl sugárzó lesz a lég.
Néz rájuk. Aztán szólni kezd. S e hang
Fönséges és bús. Zúg, mint a harang.
"Igen! Hazug, rossz, tettető világ!
E kéz az, mely keresztjeidre vág!
Jelvényem csak parádés dísz neked,
Tehát szétzúzom a kereszteket!
Kereszténység az, mely romokba dönt
Országokat? Mely vér- és könny-özönt
Fakaszt a földön? Mely gyilkolva tombol
Kincsszomjas kedvből, gőgös hatalomból?
Ahol meleg, dús paloták körül
Sok száz éhen vész, vagy halálra hűl;
Ahol a véres, hóditó bibor
Alattvalók százezrein tipor;
Ahol harc, párbaj napról napra öl;
Ahol mindenki mindenkit gyülöl;
Ahol csak festett, hitvány cég vagyok:
Az én keresztem ott minek ragyog?
Utálatos faj! Bánom, hogy születtem,
S ilyen világnak megváltója lettem!
Ó Golgotám! Semhogy megváltsalak
Egymásra éhes, bősz ember-salak:
Inkább az ács az ujszülött fejét
Nehéz bárdjával vágta volna szét,
Vagy szűz anyám hadd verte volna átkos
Isten-fiát az istálló falához!
Nem szeretet kell nektek, hanem ostor!
Kegyosztó zsarnok, nem szegény apostol,
Nem a szelídség áldott ereje!
Keresztemnek nincs köztetek helye!
Ha ünnepeltek, az csúfság nekem,
Mert Jézus itt csak kósza idegen.
Mert szívetek keményebb, mint a kő!
Megmondtam!"
A KERESZT-TÖRDELŐ.
I.
Előbb suttogták. Majd ordítni kezdték:
Hah! Pusztítják a Megváltó keresztjét!
Egy uj Herosztrát, egy cudar pogány,
Vagy a pokolnak egy démonja tán,
Kedvét a legborzasztóbban leli:
Abban, hogy a keresztet tördeli!
Keresztet csonkít! S rettentő, hogy éppen
Szent csarnokokban, kastély belsejében!
De még rettentőbb, hogy bármint vigyáznak
Fogdmegjei e sok szép, cifra háznak:
A szörnynek, aki rémes ostromát
Titokban végzi, nem lelik nyomát.
Ügyes gazember! Hipp-hopp, ott terem
Ahol nincs senki. Tör, zúz s hirtelen
Tovább oson, mint a fekete pára,
Mely ráborúl a téli éjszakára.
Rejtélyes és botrányos a dolog!
Az ájtatos hatóság háborog,
S ahány drabantja és szolgája van:
Mind lesbe áll, mind szaglász, mind rohan,
Hogy megkerítse a merész vadat.
Pezsegve, zúgva, mint az áradat,
Vagy mint a falka, mely farkast keres,
Tolong a sok virrasztó fegyveres.
No végre megvan! Ott megy! Rajta most!
Fogjátok el, hű őrök, a gonoszt!
Markolja meg húsz és harminc kötözze,
S ha ellenáll, hát vagdaljátok össze
Jézus nevében! Lám, nem is szalad,
Bár tetten kaptuk! Lépésben halad.
Ni! Most a templom grádicsára lépett.
Megállj, bitang!... Ördög, mutasd a képed!
Megfordul. És egy fejjel magasabb
Üzőinél. S mint villám, ha lecsap,
Olyan pillantást vet csodás szeme.
Zsibbadtan roskad valamennyi le.
Fehér ruhája izzó fénnyel ég.
Feje körűl sugárzó lesz a lég.
Néz rájuk. Aztán szólni kezd. S e hang
Fönséges és bús. Zúg, mint a harang.
"Igen! Hazug, rossz, tettető világ!
E kéz az, mely keresztjeidre vág!
Jelvényem csak parádés dísz neked,
Tehát szétzúzom a kereszteket!
Kereszténység az, mely romokba dönt
Országokat? Mely vér- és könny-özönt
Fakaszt a földön? Mely gyilkolva tombol
Kincsszomjas kedvből, gőgös hatalomból?
Ahol meleg, dús paloták körül
Sok száz éhen vész, vagy halálra hűl;
Ahol a véres, hóditó bibor
Alattvalók százezrein tipor;
Ahol harc, párbaj napról napra öl;
Ahol mindenki mindenkit gyülöl;
Ahol csak festett, hitvány cég vagyok:
Az én keresztem ott minek ragyog?
Utálatos faj! Bánom, hogy születtem,
S ilyen világnak megváltója lettem!
Ó Golgotám! Semhogy megváltsalak
Egymásra éhes, bősz ember-salak:
Inkább az ács az ujszülött fejét
Nehéz bárdjával vágta volna szét,
Vagy szűz anyám hadd verte volna átkos
Isten-fiát az istálló falához!
Nem szeretet kell nektek, hanem ostor!
Kegyosztó zsarnok, nem szegény apostol,
Nem a szelídség áldott ereje!
Keresztemnek nincs köztetek helye!
Ha ünnepeltek, az csúfság nekem,
Mert Jézus itt csak kósza idegen.
Mert szívetek keményebb, mint a kő!
Megmondtam!"
Két világ közt
Kettévágott a fájdalom,
Mint éjfél az éjszakát,
Félig még itt vagyok,
Félig már odaát.
A szenvedés köztudott
Lelket emel,
Szabadulás annak,
Ki a test börtönében hever.
Szárnyam már próbálnám,
De a kínból még nem volt elég,
Az ember megedződik,
Vagy végleg elég.
Hogy mi lesz sorsom,
Szinte nem is érdekel,
Egyre vágyok már csak,
hogy a félútról el, el, el…
Tánczos, elmés, emberséges,
Törvénytudó, mesterséges,
Jámbor, józan, mértékletes,
Mesterséges, kellemetes;
Csilingelő sóhajok
Csilingelő sóhajok
óvatos éberséggel
altatják el a józan észt.
Ha nem engedsz vágyaidnak
a bent mardosó tűz
mindent elemészt.
Néhány cseppel több van
az ösztön poharában,
mint ami belefér.
Akarod és megteszed
amit magad sem értesz,
és nem számít mennyit érsz.
Hálóban vergődsz,
de nem szabadulhatsz,
szenvedsz magadért.
Ha vége máris újra jönnél
hangtalan esdekelsz
azokért az édes kínokért.
Kegyelmet nem vársz
mit is kaphatnál
gyönyörű testedért!
Minden csók és szenvedés
megtisztít, felemel,
megvált ami testet ért.
Egy hosszu házra, gyermekkel tele,
Az van fölirva: Árvák menhelye.
És közepett' a félénk, méla hadnak
Mosolygó dámák versenyt osztogatnak
Ételt, ruhát, száz apró cifraságot.
Ezek közé már-már betérni vágyott...
De mégse!... Fájó pillantást vetett
A szép vásárra s ment tovább: "Szivükben
A hiúság több, mint a szeretet!"
OTTHON.
- 1886. -
Ó ne hidd, hogy vágyom a világba ki!
Vég-istenhozzádot mondtam én neki!
Az egész világnál drágább vagy nekem,
S kebleden bimbózó két kis gyermekem!
Bár varázsa kábít, bűvösen ragyog,
Benne én csak vándor, idegen vagyok!
Otthonom nálad van s mindig ott marad,
Mert csak fészke vonzza a hű madarat!
Ott, hol jóság, szépség bájjal fog kezet,
Nem érdem a hűség, hanem élvezet.
Mért menjek világgá? Mind bűnös bolond,
Aki édenéből önként elbolyong!
Mit nekem e körszín, hol küzdő vadak
Vagy bohócok koncért s hírért játszanak.
Mit nekem a gyémánt? Pompás, drága jég,
Mely mellett csak fáztam s nyomorult valék!
Ismerem a lépcsőt, melyen a világ
Sok üres kegyence mind-magasbra hág;
Ismerem a gőgöt, mely nyomort lenéz,
S a dicső becsvágyat, mely rabolni kész!
Láttam zsebmetszőknél fejedelmi fényt,
Láttam hencegő bűnt s kolduló erényt;
Ismerem a tapsot, mely sikert fogad,
És a gúnyt, mely űzi a bukottakat!
Megtanultam én is - volt időm elég -
Hogy csak az boldog, ki tőlük félre lép;
És egy Óceánnál több a kis sziget,
Hol békénk mosolygó képe integet.
Engedj itt maradnom! Én nem vágyom el!
Könnyét multam is csak titkon sírja fel;
Fejemet válladra hajtom kedvesem,
S oly lassan sirok, hogy nem hallod te sem!
Aztán fölocsúdva, mint a tengerész,
Aki halk imát súg, elmulván a vész:
Viharom elmultát forrón köszönöm...
Ajkamra könyörgés, buzgó hála jön.
Megtanítom rá, hogy nyiljék mennybe út,
Angyalok pajtását, a kicsiny fiút;
S míg téged a csepp száj mosolyogni készt,
Hallgatom mély hittel e szent gyügyögést!
hmm....:)
mély tartalom!
Szomorú világ
Már nem látok rongyos szétszakadt bolondot,
s már nem látok sugárzó őrömöt mely áthatja a világot.
Meghal egy fejlődő csillag, porbahull vágya
mielőtt tündökölt volna a csodálatraméltó álma.
Helyette belehalt a múltba és a szomorú mába
gondolatai beleolvadtak az aligélő világba.
A harmadik
Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.
KERESEM AZ ISTENT.
- 1888. -
Különös zarándok állott meg előttem,
Az esti homályban, az alkonyi ködben.
Hosszú haja kuszán omlott a szemébe,
Kínos barázdákkal volt fölszántva képe
És egész alakján valami nagy bánat
Árnyéka borongott, mely szivemre támadt
S a részvét forrását megnyitotta bennem.
Oda lépett hozzám: "Engedj megpihennem!"
Nyájas szemmel néztem a sötét emberre:
""Ülj le mellém, vándor s mondd el, hova, merre?
Merre visz az útad és mióta járod
Nyugtalan léptekkel a messze világot?""
Megvillant a szeme és vonagló szája
Ily szavakra nyílott: "Hosszú volt a pálya
Amit én bejártam - de az örök álom
Addig nem jöhet rám, míg föl nem találom,
Addig nincs nyugalmam, míg meg nem kerestem!
Mert tudd meg, mi történt: - elveszett az Isten!"
Zavar a szemében, zavar a szavában, -
Boldogtalan ember, tudtam, hányadán van!
Úgy sajnáltam szegényt. Szótlanul merengve
Üldögélt mellettem s az alkonyi csendbe
Mély, nehéz sohajja szakadozva szállott.
Megragadta botját, azután fölállott.
Maradásra kértem, szóltam hozzá lágyan:
"Jó vándor, maradj itt, meg van vetve ágyam,
Hajnal-hasadásig szunnyadozzál benne.
Bárki légy, ha szenvedsz, írt adok sebedre,
Hogy megenyhithessem, hogy meggyógyíthassam!"
""Keresem az Istent!"" szólt s tovább ment lassan.
----------------------------------------------------------
És elröppent egy év, mint könnyű lehellet.
Egyszer, amint este, csillagfénye mellett
Békés, boldog szívvel álmaimat szőttem -:
A szomoru vándor csak megállt előttem.
"Nos" - szólottam hozzá, - "üdvözöllek, testvér!
Megvan-e az Isten, akit úgy kerestél?"
Oda roskadt mellém s mint a sebes zápor
Összegyült keserve omlott ajakából.
""Mentem először is a nagy palotákba,
Színarannyal festve, márványkőből vágva.
Elbolyongtam, ó föld, félisteneidhez,
Suttogván magamban: Itt kell lenni, itt lesz,
A hatalmasok közt, kiknél minden óra
Gyönyör és boldogság; - akik egy fél-szóra
Milliók nyugalmát, jólétét teszik föl,
S múló vágyaikból, kis szeszélyeikből
Századokra szabják nemzetek törvényét.
Kik a földi élet minden báját, fényét
Csecsemő-kezekkel játszva elkapdossák:
Itt, ezeknél lappang az isteni jóság,
Irgalom, bölcsesség, erkölcsök tökélye,
Az igazság csúcsa és a szellem mélye!
S mit találtam náluk? Hitvány, semmi elmét,
A gőg butaságát s a kéjvágy förtelmét!
Hol van hát az Isten? Ah! a templomokban,
Zárdák menedékén - ott rejtőzik, ott van,
A tömjénes oltár, a szék közelében,
Hol mindennap róla prédikálnak szépen!
Mentem a papokhoz, sorra jártam őket...
És találtam - ó ég! - szent kereskedőket,
Akik az Istenből üzletet csináltak!
Néma megvetéssel forditottam hátat.
Mentem a tudóshoz, mentem a művészhez.
Náluk van bizonnyal! Istenileg érez
A magasztos költő; lénye csupa eszmény,
Szüntelen a szépet, a nagyot keresvén.
S mit találtam náluk? Önző, irigy lelket
És egy darab koncot, mely fölött pereltek.
Mutogatták vígan egymás szennyét, foltját,
Boldog kárörömmel egymást megcsufolták
Rátapostak durván gyöngébb társaikra,
Hogy kihúnyjon bennök az isteni szikra,
Szidták, tépték egymást, mint az utonállók -
Nem! Amit kerestem, nem találtam nálok!
Hova menjek? Lábam ingadozva lépett
A nyomor lakába... És láttam a népet!
Láttam sorvadt munkást, iszonyú csontvázat,
Aki bősz haraggal sorsa ellen lázadt
S meghalt, mint veszett eb, agyonütve félig.
Láttam a börtönök sápadt csemetéit,
A hat éves tolvajt, a tiz éves zsiványt,
S megcsömörlött lelkem halni, halni kivánt!
Láttam az anyát is, az anyát, ki ölbe
Hordott csecsemőjét gonoszúl megölte.
Láttam az apát is, könnyemen keresztűl,
A komor családfőt, aki gyökerestűl
Irtotta ki fázó, éhező családját,
Mint ahogy kertészek a dudvát gyomlálják.
El, csak el! Borzadva hagytam ott a népet, -
Nincs ott Isten, ahol ilyenek történnek!""
Lehajtotta fejét, tenyerébe fogta.
Úgy maradt sokáig, csöndesen zokogva.
Azután felszökkent, őrült lázban égve,
S kezdett futni, futni, be a messzeségbe.
Harsány, búgó hangja visszacsengett fájón:
"Elveszett az Isten! De meg kell találnom!"
Köszönöm szépen, ezek nagyon szépek, és hangulatuk most pont olyan, mint az enyém.
Mégegyszer köszi, ari tőled! :)