Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

/Fedák sára/

Had menjek Istenem

" Had menjek Istenem mindig Feléd

Ábrándok útjain mindig feléd

Nem lesz hol nyughatom kő lesz a vánkosom

De álomszárnyakon szállok feléd

Álomlátás után hajnal ha kél

Kínos kővánkosom megáldom én

Templommá szentelem hogy fájdalmas szivem Uram .... hozzád vigyem mindig feléd

Szívemtől trónodig míly szent csoda

Mennyei grádicsok fényes sora

A szent angyalsereg mind nékem integet

Ó Uram had megyek mindig mindig feléd

Csillag világokat elhagyva már

Elfáradt lelkem is hazatalál

Hozzád ha eljutok lábadhoz roskadok

Ottan megnyughatok örökre én"

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom ...

=================================

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Bocsi, most olvastam vissza. Ezt már valaki más címmel leírta.

Ez a változat Képes Géza fordítása.

Johann Wolfgang Goethe: A Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

'Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám,"

'Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám csendben maradj,-ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon,-

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

'Hát nem látod...ott-nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám.-'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves füzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

'Édesapám, ne hagyj...ne- megállj:

megragad- elvisz a Tündérkirály...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

"Oriah Hegyi

Álmodó

öreg indián verse

Nem érdekel,hogy miből élsz.

Azt akarom tudni,hogy mire vágysz,

és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával.

Nem érdekel,hogy hány éves vagy.

Azt akarom tudni,megkockáztatod-e,hogy bolondnak néznek a szerelmed miatt,

az álmaidért,vagy azért a kalandért,hogy igazán élj.

Nem érdekel,hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.

Azt akarom tudni megérintetted-e már szomorúságod középpontját,

hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,és hogy további fájdalmaktól való félelmedben,visszahúzódtál-e már.

Azt akarom tudni,hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,az enyémmel vagy a tiéddel,hogy vadul tudsz-e táncolni,és hagyni ,hogy az eksztázis megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül,hogy óvatosságra intenél,vagy arra,hogy legyünk realisták és emlékezzünk az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel,hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.

Az akarom tudni,hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,hogy igaz legyél önmagadhoz,

hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért,hogy ne áruld el a saját lelkedet.

Azt akarom tudni,hogy látod-e a szépet,még akkor is,ha az nem mindennap szép,és hogy isten jelenlétéből ered-e az életed.

Azt akarom tudni,hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,az enyémmel vagy a tiéddel,

és mégis megállni a tó partján és azt kiáltani az ezüst holdnak,hogy : "Igen"!

Nem érdekel,hogy hol élsz vagy hogy mennyit keresel.

Azt akarom tudni fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel ki vagy és hogy jutottál ide.

Azt akarom tudni,hogy állsz -e velem a tűz középpontjában anélkül ,hogy visszariadnál.

Nem érdekel,hogy hol,mit és kivel tanúltál.

Azt akarom tudni ,mi tart meg belülről amikor minden egyéb már összeomlott.

Azt akarom tudni,hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni

az üres pillanatokban

Beleolvastam a fórumba, igenis nekem is teszenek Weöres Sándor versei, a lányomék most tanulják éppen a Galagonya c. versét (ez csak szép, nem magasztos), ami szerintem egy nagyon szép kis vers. Verset így írni csak ő tud.

Ezen kívül még tetszik pl. József Attila Ódája (ez magasztos is), ez a legszebb része:

"Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak."

Szabó Lőrinc

(1900-1957)

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

kedvenc!!(ez nem a címe):)

Egy álmatlan éjszakán, nézem az eget,

Arra gondolok, hogy talán szeret.

Ha szeret is, és ha rám gondol,

Én mégis másra gondolok a régmúltból.

Egy álmatlan éjszakán nézem a csillagot,

Várom, hogy talán az egyik rám ragyog.

Egy ragyogó csillag mindent megmutat,

És talán megmutatja feléd is az utat.

Bolyongok, keresem feléd az utat,

Amit a ragyogó csillag talán megmutat.

A ragyogó csillag eltünt a sötétben,

És Én félek, hogy vissza sem jön, talán sohasem.

Bolyongok tovább, de sehol nem talállak,

Vendége leszek Én ma a halálnak.

Mert ha te nem lehetsz enyém, én inkább meghalok,

Mert a szívem érted fáj, csak te érted sajog.

Aztán bolyongok tovább, és mit látok?

A ragyogó csillag, ismét rám ragyog.

Szikrázó fényével mutatja nekem az utat,

Aztán látok egy ajtót, amire rá mutat.

Remegő lábakkal lépem át a küszöböt,

Reménykedő szívvel, hogy Te állsz az ajtó mögött.

Mikor beléptem az ajtón, könnybe lábadt szemem,

Mert holtan találtam azt, kit a legjobban szerettem.

Most a harangok érted szólnak, érted akit annyira szerettem,

Visznek utolsó utadra, a könny elborítja mindkét szemem.

Holnap a harangok, majd értem csendűlnek,

Mert az én helyem ott van melletted.

Csak azt kérem a jó Istentől, hogy melléd tegyenek,

Hogy a síron túl is, senki másé, csak a Tied lehessek.

Pilinszky János:

Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek

mindíg talál a kavicsok közt egyre,

mely mindöröktől fogva az övé,

és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!

Egész szive a tenyerében lüktet,

oly egyetlen egy kezében a kő,

és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.

A víznek fordul, s messze elhajítja.

Hangot sem ad a néma szakitás,

egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Csak azért, mert nekem is egyik kedvencem, s gondoltam, mások is szívesen olvasnák:

Kosztolányi : Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán téát inni véled,

rubin-téát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

"Folytatásaként" ezt találtam a neten:

Akarok játszani, főleg kisgyermekest,

szelíden szerető, bölcs kistermetest,

akarok örülni, mosolyogni, mert az tetszik,

akkor is,ha mindez a semmi tárgyán leledzik

akarok hunyni, akarok bújni

akarok titkokat kisfüledbe súgni

akarok szaladni

szabadon haladni

nem érteni a világot

csakis a sajátom

akarok élni

akarok meghalni

akarok szeretni

közben tőle szenvedni

akarom a színeket, a szókat

akarom olvasni a rímeket, mit róttak

a magyarok, a németek, a szászok

akkor is ha ők nem jó barátok

akarok figyelni, akarok látni

akarok fáradtan, a réten fűben hálni

akarom, hogy legyél

akarom, hogy velem eggyütt éljél

s egyszer, hogy, mikor meghalok

te ne sirass, ne ravatalozz

egyszer úgyis utánam szöksz

ha akarod, ha nem, a világból eljössz.

Pogány Zoltán

Várhatok

Ablakomba lepke ült.

Nyúltam felé, felrepült...

elrepült!

Hûlt helyére árnyam ült.

Ó, gondolat, hogy

messzi már,

fájásnak is oly sivár...

Szárnyáról még por se hullt!

*

Csak ültem ott, árnyam-én,

elszállt lepke hûlt helyén.

S gyûlt felém,

emléktáram szép felén,

egy bölcselet: hogy

várhatok,

jönnek fényes, más napok...

S hûlt árnyamra lepke ül.

Sok szép vers van. Ma ezt osztom meg veletek.

Igazad van... Nekem most pl. ez tetszik:

ÚTMUTATÓ

Kaptál egy arcot

apád anyád arca

kaptál egy nevet

hordozd becsülettel

kaptál egy kezet

ne ereszd el, ne ereszd el

kaptál egy szívet

igazíts rajta ha tudsz

kaptál egy világot

javíts rajta ha tudsz

kaptál egy életet

viseld el ha tudod

kaptál egy napot

még mindent jóvátehetsz.

(Tyche)

Amúgy nem lehetne végre egy topik, ahol szurkálódás nélkül írná le mindenki a neki legjobban tetsző verset?

A többiek meg tudomásul vennék, hogy neki az a legszebb. Megjegyzés nélkül.

Csak kérdezem...

Álmodj szépeket

Valahol, távol a való világon,

Messzi túl a Képzelet-Határon,

Van egy egészen piciny ország.

A hely, ahol az álmokat írják.

Az éj képeit zsákokba varrják,

S aztán kis manók mind széjjelhordják.

Elviszik a világ minden részére,

S belehintik az éberek szemébe.

Egy álommanó lám hozzád is elért.

Leteszi zsákját, beledugja kezét

És belemarkol a tündérporba,

Hogy a csillámot szemedbe szórja.

Csipetnyi manó, vajon hol lehet?

Nem látod ot, de hallod, hogy nevet.

Óvatosan homlokodra lépked,

S arcod simogatja. Ugye érzed?

Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,

S az álomport szemeidbe szórja.

Mosolyogva nézi, amint lehunyod oket,

És füledbe súgja: Álmodj szépeket!

tudom és ez fel is háborít....

nekem szép emagdi által beírt vers is,csak sajnos ti a magasztost keresitek...akkor kérlek,írasd át a címet majd Hoxával.....

William Shakespeare: XVI. szonett

Nem igaz: - hű lelkek násza nem ismer

Akadályt! Szerelem a szerelem,

Amely hőfokot más hőfok szerint nyer

Vagy ár-apályt játszik készségesen?

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,

Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

Minden vándor hajók csillaga ő,

Magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az Idő bolondja,

Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,

Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,

Ítéletnapig szilárdan kitart.

Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,

Sose írtam s szív sose szeretett.

Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

két pár lábnyom a parti homokon,

ahogy Ő mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma

látszott, éppen ahol az életem

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

"Amikor életem kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

minden nap ott leszel velem.

S most visszanézve, a legnehezebb

úton, legkínosabb napokon át

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma

látszik ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:

"Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért látod csak egy pár láb nyomát,

mert a legsúlyosabb próbák alatt

téged vállamon hordoztalak!"

ismeretlen szerzõtõl

Túrmezei Erzsébet fordítása

Egyik kedvenc:

József Attila: Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen.

Mama

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig

meg _megállva

Nyikorgó kosárral ölében ment a padlásra ment serényen

Én még őszinte ember voltam ordítottam, toporzékoltam

hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment, és teregetett némán nem szidott, nem is nézett énrám

S a ruhák fényesen suhogva keringve szálltak a magosba

Nem nyafognék de most már késő, most látom milyen óriás Ő

Szürke haja lebben az égen

Kékítőt old az ég vizében

/József Attila/

És felnőve ez az egyik kedves:

Reményik Sándor: Magunkba le

Vedd a lámpát, magunkba szállunk –

Nincs ezen kívül más szállásunk.

Magunkba szállunk: ez most minden,

A külvilágban semmi sincsen.

A külvilág rémek világa.

Te is árva vagy, én is árva.

A külvilágban kockázat van

A legártatlanabb szavakban.

A külvilágban kémek lesnek –

Lélegzetünkre is fülelnek.

Vedd a lámpát, magunkba térünk –

Nagy a vétkünk: az emberségünk.

Magunkba még mélyebbre szállunk:

Nagy a bűnünk: a magyarságunk.

Nyáj néppé nem akarunk lenni.

Iszonyú mélyre kell hát menni.

Idegenné nem tudunk válni, –

Hát minden tárnát fel kell tárni,

Ahol még érc van: emberi, s magyar,

Hová le nem hat semmi zivatar.

Lassan megszűnünk írni, sírni,

Segítségül bárkit is hívni.

Nemzet-forgácsot, csillag-töredéket:

Minket ugyan kicsoda ért meg?

Vagyunk kétféle értetlenség

Menyegzőkön külhoni vendég.

Ki nem elégít semmi ország,

Egyedül ez a mély mennyország.

Vedd a lámpát, magunkba térünk.

Nincs külvilágban menedékünk.

Érzed? Réteg réteg után szakad,

Omlik be tétova léptünk alatt.

Ez még mind rögös, érzéki világ,

De mi megyünk, mind mélyebbre tovább.

Ahol már csak a Lélek lelkesít –

Megyünk, meg nem állunk az Istenig.

Magdi!

Szeretném megköszönni neked ezt a verset. Ovis éveim egyik meghatározó versemléke, és a gyerekeim is nagyon szeretik!!

a "szép" egy meglehetősen szubjektív kategória, ugye tudod?:)))

szerintem a topik címében a szép helyett "lélekemelő" vagy valami hasonlót kellett volna írnod, amilyen verseket szeretnél itt gyűjteni.

mert a szép kategória ennél tágabb, és sajnálom, hogy nem vagy hozzá elég nyitott (de nem is vártam amúgy:)).