Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

SORSUNK

Van az életben egy-egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül, száll, magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött - sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

*

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szivünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

NEM ÉLEK ÉN TOVÁBB...

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Amíg a szívemből

Felfakad az ének;

Amíg a lelkemet

Sírhatom a dalba,

Amíg lángra gerjeszt

Ihletés hatalma;

Amíg titkos órán

Reám száll a bánat,

Feketén, komoran,

Mintha a világnak

Végzetszerű átkát

Csakis én érezném,

Tépődve annyi bús,

Megfejtetlen eszmén.

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Míg vérező szívvel

Ezernyi kétség közt

Még mindig remélek.

Míg az örök eszmét,

Míg az örök szépet

Keresem, imádom,

Míg egy ábrándvilág

Lesz az én világom,

Melyet én kormányzok,

Melyet én teremtek,

Amelyről dalaim

Annyi szépet zengnek.

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Amíg szerelmemért

Szerelmet remélek;

Amíg mint eszménykép

Ragyog le szívemnek

Szentelt oltárára

A nő, a teremtés

Legszebb koronája.

Nem élek én tovább,

Nem élek csak addig,

Amíg a szívemen

Ezer kínos kérdés

Keresztül nyilallik;

Amíg nyugodalmat

Egy percre se leltem,

Amíg egy világért

Gyötrődik a lelkem.

...De ha az életnek

Piszkos, jeges árja

Magával ragadna

S kialudnék tőle

Szivem régi lángja;

Hogyha örök hitem,

Hogyha minden vágyam

Örökre elszállna

S annyi tépő kétség,

Siratott reménység

Fás közönnyé válna;

Na titkos órákon

Nem szállna szívemből,

Nem zengne ajkamon

Biztatón az ének -

Ne éljek én tovább,

Mit adhat már akkor

Énnekem az élet?!...

Ady Endre

NEM ADOM VISSZA

Visszaadok én mindent,

Ha visszaadni lehet.

De nem adom vissza

A szemed.

Belőlem fognak nézni

Téged és egy kék tavat

S mit e földön nézni

Még szabad.

Visszaadok én mindent,

Ha visszaadni lehet,

De nem adom vissza

A szemed.

Paul Géraldy: Kétség

Kétség

Te ezt mondod: "Egész nap

reád gondoltam epekedve".

De mégse rám gondolsz ezért, csak

a szerelemre.

Ezt mondtad: "Képed keresem,

ha ágyba fekszem, kedvesem,

nyitott szemem sír nedvesen

és fájva".

De te nem ismered a kínt,

lelked gyönyörbe ring.

Inkább gondolsz a csókra, mint

a szájra.

Egyáltalán nem küszködöl.

Tudod, miénk már a gyönyör...

De a szerelem óriásibb.

Mondd, így szeretnél, mondd nekem,

ha nem én lennék én, hanem

egy másik?

Gyulai Pál: Tanács

Kit szeretsz s akik szeretnek,

Ha bántanak, ha megsebeznek:

Ne haragudj rájok sokáig!

De öntsd ki szíved' s ha letörléd

A fájdalom kicsordult könnyét:

Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Óh egymást hányszor félreértjük,

Szeretteinket hányszor sértjük,

Bár szívünk éppen nem akarja.

Mi is talán vérzünk a sebben,

Nekünk is fáj még élesebben,

De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,

Híved legott azzá lesz szinte,

Oszlik gyanú, megenyhül bánat;

Oly váratlanul jöhet halálunk!

S ha egymástól haraggal válunk:

A sírnál késő a bocsánat.

Joyce:MONDJ BÚCSÚT

Mondj búcsút, búcsút, búcsút,

mondj búcsút lánykorodnak,

lezárul már e bús út,

a boldog Vágy lobog csak -

még derekadra öv simul,

hajadra főkötő borul,

de hallod már a kürtjelet

kerubok ajkán zengeni,

csatold le csöndben övedet,

feltárva lányos kebleid,

és tedd le csöndben főkötőd:

lányságodat a Vágy előtt.

(Gergely Ágnes)

Szabó Ila: Epilóg

Már csöndesen szeretlek,

szelíd szavam se szól.

Könnyebb neked, ha vágyam

csak hangtalan dalol.

Nem várlak, nem kereslek,

nem álmodom veled,

feloldom gondod, vétked,

mit én hoztam neked.

S a csöndes könnyek éjén

én áldva áldalak,

köszönnöm kell, hogy voltál

egy boldog pillanat.

Lenyugszik lassan bennem

a lánggal égő láz,

de éltedre titkon

tekintetem vigyáz.

Szabó Ila: A legszebb szó

mint a virág rügyekbe bújva

mint a szó gondolatba hullva

mint a gyöngyszem tenger mélyében

mint a gyermek anyja méhében

rejtőzik mélyen csillag kékjében

ezüst porában álom borában

a tündérnyi fény

az örök remény

a legelső eltitkolt óhaj

a legvégső legszentebb sóhaj

a virágot bontó

a szót kimondó

gyöngykagylót szakasztó

gyermeket fakasztó

legszebb szó

Ez nagyon szép,vittem is magamnak:))

Jót mosolyogtam az olvasása közben mert nekem is volt egy ilyen tapétás élményem:)Nagy nehezen sikerült betapétázni a konyhát egyik évben,jól megis vágtak a munkadijjal és ahogy kész lett rá két napra az akkor 3 éves kislányom jól látható helyre és jó nagyba rajzolt nekem egy nyuszit rá:))))És nézegettük a nyuszit 2 évig,persze nem is nyul volt az csak egy firka mert akkor még rajzolni sem tudott,de beleképzeltem a nyuszit mert ő azt mondta az:)))

Írás a falon

"Egy fáradt mama, mikor visszatért a boltból,

Cipelte csomagját a konyhaajtóból.

Már várta őt aggódva nyolcéves fia,

Kisöccse tettéről mesélt aggódó arca.

,,Amíg én játszottam és apu telefonált,

T.J. krétát fogott, és a falra firkált.

A szobában az új tapétát írása díszíti,

Mondtam, mérges leszel, ha újra megteszi."

Egy sóhajjal ment be, és összevont szemöldökkel.

,,Hol van most az öcséd? Beszélek a kölökkel!"

Csomagját letéve az emeletre sétált,

Majd a gyerekszobához ment, hol kisfia bujkált.

Teljes nevén hívta, ahogy belépett a szobába,

S ő a félelemtől reszketett - tudta mi vár reája.

A további tíz percben anyu csak kiabált:

Hogy ő ilyen drága tapétát még soha nem talált!

Csak siránkozott, hogy miként teszi rendbe, de mindez hiába,

Elítélte a kicsi tettét a törődés hiánya.

Többször leszidta fiát, miközben dühöngött magában,

Mérgesen le s fel járt a gyerekszobában.

Félelemmel telve lépett a dolgozószobába,

S könnyezni kezdett, ahogy a falat meglátta.

Az üzenet nem volt más, mint a gyerek fogadalma,

A ,,szeretlek, anyuci" nagy szívbe foglalva.

A tapéta úgy maradt, ahogyan találta,

Egy üres képkerettel, ami körbezárta.

Emlékezz hát arra, mi szívednek drága,

S ne ítélj elsőre, mindig járj utána!"

/Valerie Cox /

Petőfi Sándor:

A TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarju-rendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő; benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztök egy csak a nyilás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők usztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be.

Nagy távolban a malom zugása

Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját mig telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára

Fris gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

„Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi roszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl

Félrevert harang zugása vert föl.

Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

Nagy Krisztina

Kusza gondolat a lélekről...

Mi a lélek?- az élet fekete doboza,

elmegyünk, rá nem találnak soha.

Bóklászunk, nézzük fentről a világot

földön jár testtelen magányunk,

de itt már, helyünk nem találjuk.

Mindent elrejt duzzadó lelkünk

elmúlt meséket, régi szerelmünk

Fájdalmaink, csokorba font örömök,

melyek elrejtőznek a kínok között.

Győrött, elhasznált testünk, eltemették,

Lelkünk?- örökké élni fog ha szerették!

Vass Albert

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

És én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Az Örök Petőfi Sándor

Szeretlek én, szeretlek téged...

Szeretlek én, szeretlek téged,

Kedves kis angyalom,

Csak az fáj, hogy szerelmemet be

Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,

Ha tetszik, nem hiszed,

És én mikép oszlassam el, ha

Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak:

Bizonyságtételért

Egy-egy gyémántkövet dobnék el

Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna:

Letenném koronám

Egy kis virágkoszorúért, mit

Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy

Szinjeimet elfogadd,

És festess bennük szalagot, mely

Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap:

Ott hagynám az eget,

S a nagyvilág helyett nem néznék

Mást, mint szemeidet!

És most, hogy nincs tovább, hogy eljött már a búcsú perce,

Itt állsz, és nézek rád, azt mondom csak: na persze, persze.

A könny, a fájó könny titokban hull az emlékek dombján,

De én szerettelek a magam módján.

Szép volt az első szó, az első csók, az első percek.

Szép volt a randevú, az izgalom, a színes tervek.

Szép volt a napsugár, a harmatcsepp, a nyíló rózsák,

Míg én szerettelek a magam módján.

Miért kerget szét a gonosz sors?

Miért száll a perc, miért olyan gyors?

Ha nincsen tűz, ha nincsen láz, üres a szív, üres a ház,

A csend remeg, s én szenvedek a magam módján.

Ha nincsen tűz, ha nincsen láz, üres a szív, üres a ház,

Fordul a kulcs, kattan a zár,

Hát nincs tovább, hát vége már,

A csend remeg, s én szenvedek a magam módján

"Sose haragudj meg arra,

Ki durva szóval megsebez.

Tudom jól, hogy fáj a sértés,

Valld be, a fontos mégsem ez.

Hidd el nekem, senki nem rossz,

Hidd el, jók az emberek,

Valakiért mindenki harcol,

Valakit mindenki szeret."

/Victor Hugo/

Egy mondat a szeretetről

Batta György

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Nemcsak a Bibliában rögzült

Isten szavában,

Nemcsak jó anyák mosolyában

Megannyi mozdulatában

Lelkük minden zugában

Ott szeretet van

Nemcsak bölcs vének tanácsában

Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget -

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban

Másokért dobban a költő-szív szakadatlan

Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak

S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban

Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

S fönnmarad holtodiglan

Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából

Marad csak roskadt sátor az idő viharától

S már nem az ujjak - dermedt pillantások

Simulnak enyésző testmezőkre

Mik eltűnnek örökre

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Nemcsak az estben aláhulló pehelyben

E máris tökéletesben, mert arányaiban

Jövendő világok váza - és remekben,

Mert simulásában, arcodra hullásában,

Ahogyan gyöngéden megérint az éjben -

Abban szeretet van

S hol szeretet van, puska nem dörren,

Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem

Váratlan, edényeit a vér nem hagyja el a testben,

Kering erekben, nem buzog sebekben,

Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Szamócafej a vércsepp - igézve nézed

Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,

Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat

Hol szeretet van,

Nem baj, hogy más vagy

Más a honod, a templomod, s nyelvedben,

Lélek-emelte versedben másként

Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok

Hogy mongolos az arcod - szabad

Hogy a szavak hozzád vonuljanak

Mint hegyből a nyáj

És senkinek se fáj, hogy bennük még

Véreid rakta, Szent István -látta

Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,

Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak -

Ott nem félsz

Élsz csillagfénnyel a szemedben

Nem gyűlöletben, hisz tudják:

Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,

Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek

S lám, arcodon is közös a bélyeg

A halál-sütötte enyészet

Nézheted, mint állat bőrén a jelet

Hol szeretet van,

Elpusztíthatatlan,

Űri áradatból, az időfolyamból

Arany szemcséit kimoshatod,

S a világot belőlük összerakod,

Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok

Ember s táj előragyog

Megláthatod minden keservek könnyét

Fájdalmak fekete gyöngyét mert

Minden mi kín, a lélek-fény útjain

Hozzád is átszáll,

Veled is munkál - fáj

Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok

Szemükből a kiáltás roncsoló sugárzás

Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben

Zengő kövekből hallik

Vizeken halál iramlik

Rémülten hordod kozmikus sorsod

Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam

Sodorja hullt falevélen -

Nincs menekvés földön-égen?

Kérded esetten, félelem-sebzetten,

Idő-szegekkel verten a létkereszten

Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen

S ekkor fénylik fel Isten

Lelkedben, minden sejtedben

Általa emberré épülsz,

Már csak a jóra készülsz,

Röpít a kegyelem

Gyorsan, aranyló hit-burokban,

Virágzó, békét sugárzó,

S mint betlehemi fényözön

Elönti bensődet az öröm

Hogy benned szeretet van - kiapadhatatlan

Látod, hogy növi be a világot

Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya

Halál nem rettent, serkent: a jóra

Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,

Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed

Akár egy cinege madárkát, a Földet

Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,

Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,

Simítod, ne remegjen,

Gyógyuljon, ne ernyedjen

Űri fán fényesedjen

Csak arról énekeljen:

Ahol szeretet van, remény és jövő van.

Hit ez a dal is

Ez a hű

Ez az érted is szóló mű

Mely majd ott áll a sírodnál

Megmondja, ki voltál

Porod is neki szolgál

Nagy László:

KI VISZI ÁT A SZERELMET

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket

ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

szia!

Szerintem kölcsönveheted nyugodtan őket.:)

Én már nagyon rég olvaslak benneteket....

Nagyon szépek...sőt ...csodálatosak a versek.

Kölcsönvehetem a naplómba amelyik vers tetszik ? ..természetesen a forrás megnevezésével.

IX. Sohaj

Első szerelmem idejében,

Mikor láttam, hogy szíved értem

Megszünt dobogni, kérkedém:

Majd lennél egykor még enyém!

Ha dalaim hir-szárnyra kelnek,

S mint költőt szerte ünnepelnek:

A kék ruhás lány, fogadok,

Megbánja még, hogy elhagyott!

Bohó ifjúság! Férfi lettem;

Sohajtozám dicsért rimekben.

Kiváncsi is tudom, de hány:

Ki volt a kék ruhás leány?

Csupán tehozzád száll hiába

A csengő-bongó rímek árja.

Sok szép dalom nem érdekel,

Viszhangra nálad egy se lel.

S én vallom: szép versek mit érnek,

Ha az imádott nő szivének

Többé annyit se mondanak,

Mint léha bókoló szavak?

Volnék inkább a régi senki,

Kinek nevét csak szájad ejti,

S ne papiron, de kebleden

Lelném meg rémed', szerelem!