Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
SORSUNK
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
*
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
NEM ÉLEK ÉN TOVÁBB...
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.
Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.
...De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szivem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Na titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének -
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!...
Ady Endre
NEM ADOM VISSZA
Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet.
De nem adom vissza
A szemed.
Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.
Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.
Paul Géraldy: Kétség
Kétség
Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve".
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.
Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva".
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.
Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?
Gyulai Pál: Tanács
Kit szeretsz s akik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj rájok sokáig!
De öntsd ki szíved' s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.
Óh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.
Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlanul jöhet halálunk!
S ha egymástól haraggal válunk:
A sírnál késő a bocsánat.
Joyce:MONDJ BÚCSÚT
Mondj búcsút, búcsút, búcsút,
mondj búcsút lánykorodnak,
lezárul már e bús út,
a boldog Vágy lobog csak -
még derekadra öv simul,
hajadra főkötő borul,
de hallod már a kürtjelet
kerubok ajkán zengeni,
csatold le csöndben övedet,
feltárva lányos kebleid,
és tedd le csöndben főkötőd:
lányságodat a Vágy előtt.
(Gergely Ágnes)
Szabó Ila: Epilóg
Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.
Szabó Ila: A legszebb szó
mint a virág rügyekbe bújva
mint a szó gondolatba hullva
mint a gyöngyszem tenger mélyében
mint a gyermek anyja méhében
rejtőzik mélyen csillag kékjében
ezüst porában álom borában
a tündérnyi fény
az örök remény
a legelső eltitkolt óhaj
a legvégső legszentebb sóhaj
a virágot bontó
a szót kimondó
gyöngykagylót szakasztó
gyermeket fakasztó
legszebb szó
Ez nagyon szép,vittem is magamnak:))
Jót mosolyogtam az olvasása közben mert nekem is volt egy ilyen tapétás élményem:)Nagy nehezen sikerült betapétázni a konyhát egyik évben,jól megis vágtak a munkadijjal és ahogy kész lett rá két napra az akkor 3 éves kislányom jól látható helyre és jó nagyba rajzolt nekem egy nyuszit rá:))))És nézegettük a nyuszit 2 évig,persze nem is nyul volt az csak egy firka mert akkor még rajzolni sem tudott,de beleképzeltem a nyuszit mert ő azt mondta az:)))
Írás a falon
"Egy fáradt mama, mikor visszatért a boltból,
Cipelte csomagját a konyhaajtóból.
Már várta őt aggódva nyolcéves fia,
Kisöccse tettéről mesélt aggódó arca.
,,Amíg én játszottam és apu telefonált,
T.J. krétát fogott, és a falra firkált.
A szobában az új tapétát írása díszíti,
Mondtam, mérges leszel, ha újra megteszi."
Egy sóhajjal ment be, és összevont szemöldökkel.
,,Hol van most az öcséd? Beszélek a kölökkel!"
Csomagját letéve az emeletre sétált,
Majd a gyerekszobához ment, hol kisfia bujkált.
Teljes nevén hívta, ahogy belépett a szobába,
S ő a félelemtől reszketett - tudta mi vár reája.
A további tíz percben anyu csak kiabált:
Hogy ő ilyen drága tapétát még soha nem talált!
Csak siránkozott, hogy miként teszi rendbe, de mindez hiába,
Elítélte a kicsi tettét a törődés hiánya.
Többször leszidta fiát, miközben dühöngött magában,
Mérgesen le s fel járt a gyerekszobában.
Félelemmel telve lépett a dolgozószobába,
S könnyezni kezdett, ahogy a falat meglátta.
Az üzenet nem volt más, mint a gyerek fogadalma,
A ,,szeretlek, anyuci" nagy szívbe foglalva.
A tapéta úgy maradt, ahogyan találta,
Egy üres képkerettel, ami körbezárta.
Emlékezz hát arra, mi szívednek drága,
S ne ítélj elsőre, mindig járj utána!"
/Valerie Cox /
Petőfi Sándor:
A TISZA
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”
Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Nagy Krisztina
Kusza gondolat a lélekről...
Mi a lélek?- az élet fekete doboza,
elmegyünk, rá nem találnak soha.
Bóklászunk, nézzük fentről a világot
földön jár testtelen magányunk,
de itt már, helyünk nem találjuk.
Mindent elrejt duzzadó lelkünk
elmúlt meséket, régi szerelmünk
Fájdalmaink, csokorba font örömök,
melyek elrejtőznek a kínok között.
Győrött, elhasznált testünk, eltemették,
Lelkünk?- örökké élni fog ha szerették!
Vass Albert
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
Az Örök Petőfi Sándor
Szeretlek én, szeretlek téged...
Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.
Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én mikép oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?
Születtem volna gazdag úrnak:
Bizonyságtételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.
Ha királynak születtem volna:
Letenném koronám
Egy kis virágkoszorúért, mit
Kezecskéd fűzne rám.
Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Szinjeimet elfogadd,
És festess bennük szalagot, mely
Övezze derekad.
Ha volnék a világlátó nap:
Ott hagynám az eget,
S a nagyvilág helyett nem néznék
Mást, mint szemeidet!
És most, hogy nincs tovább, hogy eljött már a búcsú perce,
Itt állsz, és nézek rád, azt mondom csak: na persze, persze.
A könny, a fájó könny titokban hull az emlékek dombján,
De én szerettelek a magam módján.
Szép volt az első szó, az első csók, az első percek.
Szép volt a randevú, az izgalom, a színes tervek.
Szép volt a napsugár, a harmatcsepp, a nyíló rózsák,
Míg én szerettelek a magam módján.
Miért kerget szét a gonosz sors?
Miért száll a perc, miért olyan gyors?
Ha nincsen tűz, ha nincsen láz, üres a szív, üres a ház,
A csend remeg, s én szenvedek a magam módján.
Ha nincsen tűz, ha nincsen láz, üres a szív, üres a ház,
Fordul a kulcs, kattan a zár,
Hát nincs tovább, hát vége már,
A csend remeg, s én szenvedek a magam módján
"Sose haragudj meg arra,
Ki durva szóval megsebez.
Tudom jól, hogy fáj a sértés,
Valld be, a fontos mégsem ez.
Hidd el nekem, senki nem rossz,
Hidd el, jók az emberek,
Valakiért mindenki harcol,
Valakit mindenki szeret."
/Victor Hugo/
Egy mondat a szeretetről
Batta György
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak a Bibliában rögzült
Isten szavában,
Nemcsak jó anyák mosolyában
Megannyi mozdulatában
Lelkük minden zugában
Ott szeretet van
Nemcsak bölcs vének tanácsában
Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget -
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban
Másokért dobban a költő-szív szakadatlan
Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak
S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban
Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
S fönnmarad holtodiglan
Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából
Marad csak roskadt sátor az idő viharától
S már nem az ujjak - dermedt pillantások
Simulnak enyésző testmezőkre
Mik eltűnnek örökre
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak az estben aláhulló pehelyben
E máris tökéletesben, mert arányaiban
Jövendő világok váza - és remekben,
Mert simulásában, arcodra hullásában,
Ahogyan gyöngéden megérint az éjben -
Abban szeretet van
S hol szeretet van, puska nem dörren,
Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem
Váratlan, edényeit a vér nem hagyja el a testben,
Kering erekben, nem buzog sebekben,
Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Szamócafej a vércsepp - igézve nézed
Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,
Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat
Hol szeretet van,
Nem baj, hogy más vagy
Más a honod, a templomod, s nyelvedben,
Lélek-emelte versedben másként
Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok
Hogy mongolos az arcod - szabad
Hogy a szavak hozzád vonuljanak
Mint hegyből a nyáj
És senkinek se fáj, hogy bennük még
Véreid rakta, Szent István -látta
Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,
Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak -
Ott nem félsz
Élsz csillagfénnyel a szemedben
Nem gyűlöletben, hisz tudják:
Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,
Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek
S lám, arcodon is közös a bélyeg
A halál-sütötte enyészet
Nézheted, mint állat bőrén a jelet
Hol szeretet van,
Elpusztíthatatlan,
Űri áradatból, az időfolyamból
Arany szemcséit kimoshatod,
S a világot belőlük összerakod,
Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok
Ember s táj előragyog
Megláthatod minden keservek könnyét
Fájdalmak fekete gyöngyét mert
Minden mi kín, a lélek-fény útjain
Hozzád is átszáll,
Veled is munkál - fáj
Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok
Szemükből a kiáltás roncsoló sugárzás
Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben
Zengő kövekből hallik
Vizeken halál iramlik
Rémülten hordod kozmikus sorsod
Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam
Sodorja hullt falevélen -
Nincs menekvés földön-égen?
Kérded esetten, félelem-sebzetten,
Idő-szegekkel verten a létkereszten
Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen
S ekkor fénylik fel Isten
Lelkedben, minden sejtedben
Általa emberré épülsz,
Már csak a jóra készülsz,
Röpít a kegyelem
Gyorsan, aranyló hit-burokban,
Virágzó, békét sugárzó,
S mint betlehemi fényözön
Elönti bensődet az öröm
Hogy benned szeretet van - kiapadhatatlan
Látod, hogy növi be a világot
Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya
Halál nem rettent, serkent: a jóra
Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,
Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed
Akár egy cinege madárkát, a Földet
Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,
Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,
Simítod, ne remegjen,
Gyógyuljon, ne ernyedjen
Űri fán fényesedjen
Csak arról énekeljen:
Ahol szeretet van, remény és jövő van.
Hit ez a dal is
Ez a hű
Ez az érted is szóló mű
Mely majd ott áll a sírodnál
Megmondja, ki voltál
Porod is neki szolgál
Nagy László:
KI VISZI ÁT A SZERELMET
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket
ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
szia!
Szerintem kölcsönveheted nyugodtan őket.:)
Én már nagyon rég olvaslak benneteket....
Nagyon szépek...sőt ...csodálatosak a versek.
Kölcsönvehetem a naplómba amelyik vers tetszik ? ..természetesen a forrás megnevezésével.
IX. Sohaj
Első szerelmem idejében,
Mikor láttam, hogy szíved értem
Megszünt dobogni, kérkedém:
Majd lennél egykor még enyém!
Ha dalaim hir-szárnyra kelnek,
S mint költőt szerte ünnepelnek:
A kék ruhás lány, fogadok,
Megbánja még, hogy elhagyott!
Bohó ifjúság! Férfi lettem;
Sohajtozám dicsért rimekben.
Kiváncsi is tudom, de hány:
Ki volt a kék ruhás leány?
Csupán tehozzád száll hiába
A csengő-bongó rímek árja.
Sok szép dalom nem érdekel,
Viszhangra nálad egy se lel.
S én vallom: szép versek mit érnek,
Ha az imádott nő szivének
Többé annyit se mondanak,
Mint léha bókoló szavak?
Volnék inkább a régi senki,
Kinek nevét csak szájad ejti,
S ne papiron, de kebleden
Lelném meg rémed', szerelem!