Jó anya, rossz anya

Vajon van-e jó és rossz anya? Persze tudom, hogy vannak rossz anyák (vegyük az enyémet), de most általánosságról beszélek.

Tanulható-e az anyaság?

Én anyakép hiányában tulajdonképen az ösztöneim, érzéseim alapján nevelem a gyermekemet. 12 hetes pocaklakó kora óta vagyok vele egyedül. Hajlamos vagyok a legkisebb rosszat is hatalmas kudarcként megélni, őrlődni magamban, hogy hol rontottam el, mit tettem rosszul, stb..

A visszajelzések az mondják, más sem tudná jobban csinálni. Persze kapok olyat is, hogy én a gyerekemmel ezt így csinálom és ez a tuti, mert az én anyám is így csinálta és nézd meg, milyen nagy ember lettem... De vajon az a módszer az én gyerekemnél is beválik-e?

Sokat gondolkoztam, vajon az ember a génjeivel mennyi mindent hoz magával, ami hatással van a neveltetésre.

Jogom van kioktatni a másikat, hogy hogyan csinálja?

Persze, azt gondolom, ha nagyon durva dolgot tapasztalok a másiknál, azt valahogyan jelezni kellene, de kioktatni szerintem nem. Tanácsokat lehet adni, de kioktatni nem.

Amilyen az anya, olyan a lánya?

Biztosan a lány is úgy fogja nevelni a gyermekét, ahogyan azt az anyjától látta? Ezt szeretném megcáfolni. Tudom, mert éreztem, tapasztaltam és átéltem, hogy mi a nem jó. Lehet, hogy elkövetek valamit, amit anyám is tett, de mivel tudom a következményét, hamar korrigálni tudom.

Mindennapi küzdelmem az, hogy rossz anya vagyok és elrontottam és mit csinálhatnék másképpen, de ezt kinek van joga felül bírálni?

Persze, ha egy anya olyat tesz, akkor a gyámügy vagy a családsegítő, tanár, óvónő közbelép, de ha nincsen olyan gond, s magamban mégis őrlődöm?

A kedves kis rajzok, a napi ezer puszi és ölelés mindent elmond, de mikor kicsit más a gyermeked, a külvilág megbélyegez. Miért jó ez?

Kíváncsian várom a véleményeket.