Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Fórumok » Lélek & Szerelem fórumok » Isten szeret teged! fórum

Isten szeret teged! (beszélgetős fórum)


❮❮ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 ... ❯❯
1219. ac1096844d (válaszként erre: 1211. - 3e02cfe4a5)
2008. dec. 9. 10:56
:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
1218. c4f059c04b (válaszként erre: 1210. - 3e02cfe4a5)
2008. dec. 8. 18:43

Nagymamám egyik ismerőse papnak tanullt. A végén ezen a kérdésen csúszott el.

-Hiszi ön, hogy van Isten?

Válasz:

-Hát már, hogy az Istenbe ne lenne Isten!

Na repült is a papi pályáról.

Pedig ez csak vicc volt.

2008. dec. 8. 17:51
de ne linkelj be egy egesz konyvet mee nem tok olvasni mond elszepen...
2008. dec. 8. 17:50
nem is a kerdes az h miota?
2008. dec. 8. 17:46
Na felre a repat tenyleg miert?
2008. dec. 8. 17:46
Szrobcsek Te miert vagy kereszteny es ha nem vagy az miert tagadod???
2008. dec. 8. 17:43

A nagy tudasu Mestert sokaig hiaba unszoltak az emberek tartson egy elo adast ossza meg a tudasat veluk.Egyszer aztan kotelnek allt.Hatalmas tomeg gyult ossze.Varakozassal telve.

Egyszer a Mester megjelent.Mindenki feszulten figyelt es vartak mit fog mondani O aki mindent tud.

Ezt kerdezte:

-Tudjatok mirol fog szolni az eloadas?

Mindenki azt felelte:-Nem

- Akkor mi a fenet vartok tolem ha azt sem tudjatok mirol fog szolni a mai eloadas de hogy beszelek en nektek semmirol

Es otthagyta oket

Masnap ujjabb unszolasra a Mester ujbol megjelent.

Es ugyanazt a kerdest tette fel mint elozo nap.

-Tdujatok mirol fog szolni a mai eloadas?

De az emberek okosodva a tegnapin azt feleltek :

-Igen tudjuk

A mester erre ezt felelte

-Na ha tudjatok akkor akkor en nem is kellek ide

Es elment

Nagy vonakodva a Mester harmadnap is kiallt a tomeg ele es ujbol ugyanezt a kerdest feltette.

-Tudjatok mirol fog szolni a mai eloadas?

Az emberek biztosak voltak benne ma a jo valaszt fogjak mondani es a tomeg fele azt mondta:-Igen a masik fele azt:-Nem

Erre a mester:-Na az a fele amelyik tudja az mondja el annak a felenek aki nem tudja

Es otthagyta oket

1212. ildiko0914 (válaszként erre: 1211. - 3e02cfe4a5)
2008. dec. 8. 17:25
Ez tetszett:)))
2008. dec. 8. 17:22

Egy szep tanmese:

Egyszer a falut elontotte az aradat ,a falu plebanosa h meg ne fulladjon a toronyba menekult es vadul imadkozni kezdett.

A falu nepe csonakon menekult es egyszer csak valakinek az eszebe jutott a szenteletu tisztelendo.Gyorsan a templomhoz eveztek es kertek a papot szaljon be a csonakba.Erre az atya azt mondta h nem majd Isten megsegiti.

A viz egyre emelkedett .az atyanak egyere feljebb kellet mennie.a csonakosok ujbol megjelentek h az atyat felvegyek erre O megint csak azt mondta nem majd Isten megsegit.

A templom totonybol mar alig latszott valami es az atya is a keresztbe kapaszkodott amikor a csonakosok megegyszer megjelentek es rimankodtak neki szaljon be.De az atya csak kototte az ebet a karohoz h nem ...Isten biztosan megsegiti.Hat nem segitett az atya megfulladt es a menyorszagba kerult rogton megkereste Istent h felelossegre vonja:

-Egesz eletemben hozzad imadkoztam az eletem neked szenteltem soha semmi bunt nem kovettem el es Te nem segitettel abban a nehez pillanatban..

Erre Isten ezt felelte:

-Baszki...haromszor is kuldtem erted csonakot...

2008. dec. 8. 05:42

Igen Isten szereti a szokeket is es a hosszu hajuakat is meg a kopaszokat is...

Tudom...legjobban a nevetest...imadja a vicceket.

Ez is egy vicc h itt emberek vitatkoznak azon h egyaltalan letezik...a hasat fogja...

1209. ac1096844d (válaszként erre: 1208. - 3e02cfe4a5)
2008. dec. 7. 19:54

:)


Hajszín? :)

2008. dec. 7. 19:46

Annyira elkanyarodtunk a forum cimetol...

At kene irni...Isten szeret Teged vallasi faji borszined es gondolkodasod ellenere!!!!!

2008. dec. 7. 19:20
Egy könyvben ezt olvastam : "Isten megtette a maga csodáját; Ő akkor is van, ha nincs."
1206. c4f059c04b (válaszként erre: 1202. - Vénboszi)
2008. dec. 7. 19:15
Tyűha! Ez jó hosszú! A 6. sor körül feladtam, de megpróbálom elolvasni.
1205. ac1096844d (válaszként erre: 1204. - Vénboszi)
2008. dec. 7. 19:00

Nem, nem elírás:)

A kereszténységgel kapcsolatos érvekről és gondolatokról volt szó. Így jelent meg a színen Lewis, vagy éppen Bertrand Russell.


Szükség nem volna Lewis gondolataira, hisz a Biblia önmagában megáll, de mindenképp hasznosak, és gondolatébresztőek.

1204. vénboszi (válaszként erre: 1203. - Ac1096844d)
2008. dec. 7. 18:46
Ha C.S.Lewis helyett Jézust írtad volna.Vagy talán C.S.L gondolataira és érveire is szükseged van a Biblia mellett?
2008. dec. 7. 17:53

Én miért vagyok keresztény?


Hozzám talán C.S.Lewis gondolatai, és érvei állnak legközelebb a kereszténységgel kapcsolatban(nem idézem, csak linkelem):


[link]


Másik nagy kedvencem, Josh McDowell apologetikai könyve, a "Bizonyítékok a keresztény hit mellett"

1202. vénboszi
2008. dec. 7. 17:08

Miért nem vagyok keresztény?


Bertrand Russell-hez hasonló megfontolásokból.

Megjegyzem nem vitát akarok inditani,de ez itt elgondolkodtató.


Megjegyzés: Russell 1927. március 6-án tartotta meg ezt az elõadást a Nemzeti Szekuláris Társaság elõtt, a Battersea-i városházán. Ugyanebben az évben megjelent pamfletként is, majd a Paul Edwards kiadásában megjelent esszégyûjtemény (Why I Am Not a Christian and Other Essays; Miért nem vagyok keresztény és más tanulmányok, 1957) részeként vált híressé.



Mint az Elnök Úr bejelentette, ma este arról fogok beszélni Önöknek, hogy "miért nem vagyok keresztény". Talán az lenne a legjobb, ha elõször is megpróbálnánk tisztázni, mit is jelent a "keresztény" szó. Manapság sok ember igen tág értelemben használja ezt a szót. Egyesek csupán olyan embert értenek alatta, aki arra törekszik, hogy jó életet éljen. Ebben az értelemben, azt hiszem, minden szektában, felekezetben vannak keresztények; de nem hinném, hogy ez a szó megfelelõ értelmezése, mert azt sugallja, hogy azok az emberek, akik nem keresztények -- a buddhisták, a konfuciánusok, a mohamedánok, stb. -- nem törekszenek jó életre. Keresztény alatt nem egyszerûen olyan embert értek, aki rendesen, saját vezérelvei szerint próbál élni. Úgy vélem, hogy ahhoz, hogy valaki kereszténynek nevezhesse magát, bizonyos mértékig rendelkeznie kell egy bizonyos típusú határozott meggyõzõdéssel. Ma már nincs a szónak olyan erõs, tiszta jelentése, mint amilyen Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás idejében volt. Akkoriban, ha valaki azt mondta, hogy õ keresztény, mindenki tudta, mit ért ezalatt. Az illetõ hittételek egész sorát fogadta el, amelyeket nagy pontossággal fogalmaztak meg, s e hittételek minden egyes szavát a hívõ teljes meggyõzõdéssel vallotta.


Ki keresztény?


Ma már ez nincs egészen így. A kereszténység meghatározásakor valamivel enyhébb feltételeket kell állítanunk. Úgy gondolom azonban, hogy van két alapvetõ dolog, amely mindenki számára lényeges, aki kereszténynek nevezi magát. Az elsõ feltétel dogmatikus természetû: hinni kell Istenben és a halhatatlanságban. Ha ebben a két dologban nem hisz valaki, akkor nem hiszem, hogy jogosan nevezheti magát kereszténynek. Továbbá, mint a névbõl adódik, lennie kell valamiféle meggyõzõdésének Krisztussal kapcsolatban. A mohamedánok például szintén hisznek Istenben és a halhatatlanságban, mégsem nevezik kereszténynek magukat. Szerintem legalább abban kell hinnie egy kereszténynek, hogy Jézus, ha netán nem is volt isteni természetû, mindenesetre a legjobb, legbölcsebb ember volt, aki valaha is élt. Ha valaki még ennyit sem hisz el Jézusról, akkor szerintem nincs joga kereszténynek nevezni magát. Természetesen van a keresztény szónak egy további jelentése is, amellyel a Whitaker-féle almanachban és a földrajzkönyvekben találkozhatunk: ezekben a világ lakossága fel van osztva keresztényekre, mohamedánokra, buddhistákra, fétisimádókra és másokra; s ebben az értelemben mi mindannyian keresztények vagyunk. A földrajzkönyvek mindannyiunkat kereszténynek tekintenek, de csupán tisztán földrajzi értelemben, így azt hiszem, ezt a jelentést figyelmen kívül hagyhatjuk. Végsõ soron tehát, amikor elmondom Önöknek, miért is nem vagyok keresztény, akkor két dolgot kell elmondanom: elõször is, hogy miért nem hiszek Istenben és a halhatatlanságban; másodszor pedig, hogy miért nem tartom Krisztust a valaha is élt legjobb és legbölcsebb embernek, noha készséggel elismerem, hogy igen magas erkölcsi szinten állt.


A régi idõk hitetlenjeinek sikeres próbálkozásait figyelembe véve azonban nem érhetném be a kereszténységnek ilyen rugalmas meghatározásával. Mint említettem, régebben a keresztény szónak sokkal teljesebb, tisztább értelme volt. Magában foglalta például a pokolba vetett hitet. Az örök pokoltûzbe vetett hit egészen a legutóbbi idõkig a keresztény hitvallás szerves része volt. Országunkban, mint tudjuk, a Királyi Államtanács döntése óta ez már nem szerves tartozéka a keresztény hitnek, s a döntés hatására a Canterbury-i és a yorki érsekség kivált a nemzeti egyházból; de mivel országunkban vallási kérdésekben a Parlament jogosult dönteni, a Királyi Államtanács döntésének nagyobb súlya volt, mint e méltóságok szavának, s így a pokolra ma már nincs szükség a keresztény hithez. Ezért nem kötöm ki, hogy egy kereszténynek a pokolban is hinnie kell.


Isten létezése


Ami Isten létezésének kérdését illeti: kétségtelen, hogy ez nagy és komoly kérdés, és ha a teljesség igényével óhajtanék foglalkozni ezzel a kérdéssel, akkor Önöknek ítéletnapig itt kellene ülniük; nézzék el tehát nekem, ha inkább csak összefoglaló jelleggel foglalkozom a problémával. Bizonyára tudják, hogy a katolikus egyház dogmaként fektette le azt a tételt, miszerint Isten létezését be lehet bizonyítani kizárólag észérvek alapján. Ez kissé furcsa tétel, mégis az õ dogmáik egyike. Azért kellett ezt a tételt felállítaniuk, mert egy idõben a szabadgondolkodók olyasmiket kezdtek el mondogatni, hogy ezek és ezek a tiszta észérvek szólnak Isten létezése ellen, de õk természetesen hitükbõl fakadóan tudják, hogy Isten mégis létezik. Az észérveket, indokokat hosszasan fejtegették, s a katolikus egyház úgy érezte, hogy ennek véget kell vetni. Ezért kijelentették, hogy Isten létezését puszta észérvek alapján be lehet bizonyítani, és felsorolták azokat az érveket, amelyek szerintük a bizonyítást lehetõvé teszik. Természetesen számos ilyen érv van, de ezek közül csak néhánnyal foglalkozom.


Az Elsõ Ok érve


Talán a legegyszerûbb és legkönnyebben megérthetõ érv az Elsõ Ok érve. (Belátható, hogy mindennek, amit a világban látunk, oka van, és ahogyan hátrább és hátrább haladunk az okok láncolatában, egyszercsak el kell jutnunk a legelsõ okhoz -- ez az Elsõ Ok --, s ennek az Isten nevet adjuk.) Ennek az érvnek, azt hiszem, manapság nincs igazán nagy súlya, mert elõször is az "ok" ma már nem az, ami hajdan volt. A filozófusok és a tudomány emberei behatóan foglalkoztak a dolgok okaival, s ma már a fogalom egyáltalán nem hordoz olyasfajta életszerûséget, mint régen. Azonkívül könnyû látni, hogy az az érvelés, mely szerint lennie kell egy Elsõ Oknak, nem lehet érvényes. Kamaszkoromban, amikor igen komolyan töprengtem ezeken a kérdéseken, sokáig magam is elfogadtam az Elsõ Ok érvét, mígnem egy napon John Stuart Mill önéletrajzát olvasva a következõ mondatra bukkantam: "Apám azt tanította nekem, hogy arra a kérdésre: 'Ki teremtett engem?', nem lehet válaszolni, mert azonnal újabb kérdés következik belõle: 'Ki teremtette Istent?'". Ez az egészen egyszerû mondat egy csapásra világossá tette elõttem az Elsõ Mozgató érvének hamisságát. Ha mindennek oka kell legyen, akkor Istennek is oka kell legyen. Ha létezhet bármi, aminek nincs oka, az a valami éppúgy lehet a világ, mint Isten, az érvelés tehát nem lehet érvényes. Valójában ugyanolyan természetû, mint az a hindu nézet, mely szerint a világ egy elefánton áll, az elefánt pedig egy teknõsbékán; s amikor megkérdezik a hindut: "És min áll a teknõsbéka?", azt feleli: "Inkább váltsunk témát." Az Elsõ Ok érve sem ér többet. Nincs rá ok, hogy a világ ne jöhetett volna létre ok nélkül; másfelõl arra sincsen ok, hogy miért ne létezhetne öröktõl fogva. Nincs rá ok, hogy feltételezzük, hogy a világnak egyáltalán volt kezdete. Az az elképzelés, hogy minden dolognak kezdete kell legyen, valójában képzelõerõnk szegénységérõl tanúskodik. Ezért talán nem is vesztegetek több idõt az Elsõ Ok érvére.


A természeti törvények érve


Ott van aztán a természeti törvények érve. Ez igen népszerû érv volt a XVIII. században, különösen Sir Isaac Newton és kozmogóniája idején. Az emberek megfigyelték, hogy a bolygók a gravitáció törvénye szerint keringenek a Nap körül, s úgy gondolták, hogy Isten parancsára mozognak a bolygók pontosan ezen a módon. Ez természetesen kényelmes és egyszerû magyarázat volt, amely megkímélte az embereket attól a fáradságtól, hogy a gravitáció törvényének magyarázatát is megpróbálják megkeresni. Ma a gravitáció törvényét némiképp bonyolult módon, Einstein elméletével magyarázzuk. A gravitáció törvényérõl most nem kívánok elõadást tartani, mert az is jó ideig eltartana; de annyit azért elmondok, hogy ma már nincs olyan típusú természeti törvényünk, mint amilyenekbõl Newton rendszere felépült; tehát olyan rendszer, amelyben valamilyen, senki által nem értett okból a természet mindenhol azonos módon viselkedett. Ma már tudjuk, hogy számos dolog, amit természeti törvénynek hittünk, valójában az emberek megegyezésébõl fakad. Egy méter például még a csillagközi tér legtávolabbi mélységeiben is 100 centiméterbõl áll. Ez kétségtelenül igen figyelemre méltó tény, de aligha neveznénk természeti törvénynek. Számos dolog, amelyet korábban természeti törvénynek tekintettünk, tulajdonképpen ilyen. Másfelõl ha megnézzük, mit is tudunk az atomok viselkedésérõl, azt találjuk, hogy sokkal kevésbé engedelmeskednek törvényeknek, mint korábban hitték; azok a törvények, amelyek megszabják viselkedésüket, tulajdonképpen olyan statisztikai átlagokra vonatkoznak, amilyeneket véletlen eseményekbõl szokás számolni. Van egy olyan törvény, mint mindannyian tudjuk, hogy ha kétszer dobunk egy dobókockával, akkor nagyjából 36 esetbõl egyszer fogunk két hatost dobni. Ezt mégsem tekintjük bizonyítéknak arra, hogy a kockadobás eredményét poontosan megtervezett törvény szabályozza -- éppen ellenkezõleg, ha minden esetben két hatost kapunk, akkor fogjuk gondolni, hogy az eredmény tudatosan megtervezett. A természeti törvények jelentõs része éppen ilyen jellegû. A véletlen események törvényeibõl eredõ statisztikai átlagokról van szó, így aztán a természeti törvényekkel kapcsolatos érvelés ma már sokkal kevésbé hatásos, mint régebben volt. Természetesen ez csupán a tudomány pillanatnyi állapotának következménye, s ez késõbb megváltozhat. Függetlenül azonban mindettõl, az a gondolat, mely szerint a természeti törvények léte egy törvényhozó létezését teszi szükségessé, voltaképpen a természeti és az emberi törvények fogalmának összekeverésébõl adódik. Az emberi törvények felszólítások, amelyek azt parancsolják, hogy viselkedjünk egy bizonyos módon; de vagy betartjuk õket, vagy nem. A természeti törvények azonban pusztán leírásai annak, ahogyan a dolgok valójában viselkednek, s mivel pusztán a valóságos viselkedés leírásai, nem mondhatjuk azt, hogy kell lennie valakinek, aki erre a viselkedésre utasította õket. Ugyanis ha ezt feltételezzük, akkor azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: "Miért éppen ezeket a természeti törvényeket alkotta Isten, miért nem másokat?" Ha erre azt feleljük, hogy egyszerûen a saját kedve szerint alkotta õket, minden különösebb ok nélkül, akkor azt találjuk, hogy van valami, ami nem engedelmeskedik törvényeknek, így a természeti törvények láncolata megszakad. Ha azt mondjuk, amit némely ortodoxabb teológus mond, hogy Istennek minden törvény esetében megvan az oka arra, hogy éppen azt a törvényt hozza, és nem mást -- az ok természetesen az, hogy a lehetõ legjobb világot teremtse (noha ezt a világ láttán nem gondolnánk) -- ha tehát volt ok az Isten által adott törvényekre, akkor Istennek magának is bizonyos törvényeknek kellett alávetnie magát, s ily módon nem jutottunk elõbbre azzal, hogy bevezettük Istent, mint közvetítõt. Van egy törvényünk, amely az isteni rendelkezéseken kívül áll, azok fölött áll, így Isten nem felel meg céljainknak, hiszen nem õ a végsõ törvényhozó. Röviden, a természeti törvények érvének ma már messze nincs meg az az ereje, ami egykor volt. Megyek tovább az érvek ismertetésében. Az Isten létezését alátámasztó érvek változnak az idõ elõrehaladtával. Eleinte kemény intellektuális érvek voltak, amelyek azonban jól körülhatárolt logikai tévedéseken alapultak. A mai korhoz közeledvén az érvek egyre kevésbé intellektuálisak, s egyre többet találunk bennük valamiféle moralizáló homályosságból.


A megtervezettség érve


A gondolatmenet következõ lépésében a megtervezettség érvéhez jutunk el. Mindannyian ismerjük a megtervezettség érvét: a világon minden úgy van megalkotva, hogy élhessünk ebben a világban, és ha a világ csak egy egészen picit más volna, akkor már nem élhetnénk benne. Ez a megtervezettség érve. Néha igen furcsa alakban tûnik fel; egyesek például azt állítják, hogy a nyulaknak azért van fehér farkuk, hogy könnyebb legyen lelõni õket. Nem tudom, a nyulak vajon mit szólnának ehhez az értelmezéshez. Tény, hogy a megtervezettség érve hálás tárgya a paródiáknak. Mindannyian ismerjük Voltaire megjegyzését, miszerint az orrot nyilvánvalóan arra tervezték, hogy tartsa a szemüveget. Ma már közel sem annyira fontosak az ilyen paródiák, mint a tizennyolcadik században voltak, hiszen Darwin óta sokkal jobban értjük, miért és hogyan alkalmazkodtak az élõlények környezetükhöz. Nem környezetüket alkották olyanná, hogy megfelelõ legyen számukra, hanem õk idomultak környezetükhöz, s ez az adaptáció alapja. Nincs bizonyíték arra, hogy a megtervezettség is szerepet játszana a dologban.


Ha szemügyre vesszük a megtervezettség érvét, igazából bámulatos, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a világ, a benne levõ összes dologgal és minden hibájával együtt, a legjobb, amit évmilliók alatt egy mindenható és mindentudó hatalom megteremthetett. Ezt nem tudom elhinni. Gondolják Önök, hogy ha mindenhatóak és mindentudóak lennének, s évmilliókat kapnának világuk tökéletesítéséhez, semmi jobbal nem tudnának elõállni, mint a Ku Klux Klan és a fasiszták? Továbbá, ha elfogadjuk a tudomány alapvetõ törvényeit, akkor fel kell tételeznünk, hogy az emberi élet, és általában a földi élet szükségképpen ki fog halni; ez a Naprendszer pusztulásának egyik állomása lesz. A Naprendszer életének csak egy bizonyos szakaszában vannak meg azok a hõmérsékleti és egyéb feltételek, amelyek lehetõvé teszik a protoplazma létezését, s voltaképpen az élet csak a Naprendszer fennállásának egy rövid szakaszában létezhet. A Hold mutatja, mivé fog válni egy napon a Föld -- hideg, élettelen kõdarabbá.


Azt mondják, ezek meglehetõsen nyomasztó kilátások, s van, aki úgy nyilatkozik, hogy ha ezt elhinné, nem tudna tovább élni. Ez azonban képtelenség. Senki nem aggódik igazán olyan dolgok miatt, amelyek évmilliók múlva fognak csak bekövetkezni. Még ha úgy érzi is valaki, hogy aggódik emiatt, igazából csak becsapja önmagát. Valami más, sokkal hétköznapibb dolog miatt aggódik, vagy egyszerûen rossz az emésztése; de valójában senki nem válik súlyosan boldogtalanná olyasvalaminek a gondolatától, ami millió és millió év múlva fog megtörténni a világgal. Így hát, noha lehangoló arra gondolni, hogy az élet egyszer majd kihal -- legalábbis szerintem a legtöbben lehangolónak tartják, bár néha, mikor belegondolok, mit csinálnak az emberek az életükkel, szinte vigasztalónak érzem a gondolatot --, ettõl még nem válik nyomorúságossá jelenlegi életünk. Pusztán arra sarkall minket ez a gondolat, hogy inkább más dolgokkal foglalkozzunk.


Morális érvek Isten létezése mellett


Most egy lépéssel tovább megyünk abban a folyamatban, amit a teisták érvelésében megfigyelhetõ intellektuális hanyatlásnak nevezhetnék, s eljutunk az Isten létezése mellett szóló, ún. morális érvekhez. Önök természetesen mindannyian tudják, hogy a régi idõkben három intellektuális érvet használtak Isten létezésének bizonyítására, s Immanuel Kant mindhármat elintézte A tiszta ész kritikájában. Rögtön kitalált azonban egy újabb érvet, melyet igen meggyõzõnek érzett -- ez volt a morális érv. Olyan volt Kant, mint sok más ember: intellektuális kérdésekben szkeptikus volt, erkölcsi ügyekben azonban mélyen hitt azokban az alapelvekben, amelyeket még kicsi gyerekkorában szívott magába. Ez is illusztrálja, amit a pszichoanalitikusok olyannyira hangsúlyoznak újabban: az életünk legkorábbi szakaszaiban szerzett élményeink mérhetetlenül nagyobb hatással vannak ránk, mint a késõbbiek.


Kant tehát feltalált egy új, morális érvet Isten létezése mellett, s ez különbözõ formákban igen népszerû volt a tizenkilencedik században. Többféle formája van. Egyik megfogalmazása szerint a világon nem volna jó és rossz, ha nem lenne Isten. Hadd ne foglalkozzam most azzal, van-e különbség jó és rossz között, vagy nincs -- ez más kérdés. Inkább a következõt vetném fel: Ha biztosak vagyunk benne, hogy van különbség jó és rossz között, akkor rögtön meg kell kérdeznünk: ez a különbség Isten rendelkezésére jött létre, vagy nem? Ha Isten rendelkezésére jött létre, akkor Isten számára nincs különbség jó és rossz között, s ez esetben nincs értelme azt mondani, hogy Isten jó. Ha azt mondjuk, amit a teológusok, hogy Isten jó, akkor ez szükségképpen azt jelenti, hogy a jónak és a rossznak van valamiféle Isten rendelkezésétõl független szerepe is, hiszen Isten rendelkezései jók, nem pedig rosszak; függetlenül attól a ténytõl, hogy minden Isten alkotása. Ez pedig mindenképpen azt jelenti, hogy a jó és a rossz nem csupán Isten által jött létre, hanem lényegük szerint valamiféleképpen megelõzik logikailag Istent. Természetesen mondhatjuk azt is, ha kedvünk tartja, hogy van egy felsõbb istenség, aki parancsokat adott annak az Istennek, aki ezt a világot teremtette; vagy gondolkozhatnánk úgy, ahogyan egyes gnosztikusok (s sokszor éreztem ezt gondolatmenetet igen kézenfekvõnek): hogy ezt a világot tulajdonképpen az ördög teremtette egy olyan pillanatban, amikor Isten éppen nem figyelt oda. Errõl még rengeteget lehetne beszélni, de most nem foglalkozom e nézet megcáfolásával.


Az igazságtalanság ellentételezésének érve


Van a morális érvnek egy másik, igen különös formája is, ami a következõképpen hangzik: Isten létezésére azért van szükség, hogy igazságot hozzon a világba. A Világegyetem általunk ismert részében nagymértékû igazságtalanság áll fenn; a jók gyakorta szenvednek, a gonoszak pedig élnek és virulnak, s sokszor nem is tudjuk, melyik arcpirítóbb. Ha viszont a Világegyetem egésze igazságos, akkor fel kell tételeznünk egy túlvilági életet, amely kárpótol a földi szenvedésekért és helyreállítja az egyensúlyt. Azt mondják tehát az ily módon érvelõk: kell lennie egy istennek, és kell lennie mennyországnak és pokolnak is, hogy hosszú távon igazság legyen. Ez igen különös érvelés. Ha tudományos szempontból néznénk a dolgot, így okoskodnánk: "Végül is csak ezt a világot ismerem. Nem tudok semmit a Világegyetem többi részérõl, de -- már amennyire lehet bármit is mondani valószínûségi alapon -- ez a világ bizonyára jó mintavételnek tekinthetõ, s ha itt igazságtalanság van, akkor minden esély megvan rá, hogy máshol is igazságtalanság van". Ha kapunk egy láda narancsot, s kinyitva a ládát azt látjuk, hogy a felsõ rétegben lévõ narancsok megromlottak, akkor nem azt mondjuk: "Az alatta lévõknek jóknak kell lenniük, hogy helyreálljon az egyensúly", hanem azt: "Valószínûleg az egész láda egy romlott szállítmányból származik"; és ez az, amit egy tudósember is mondana a Világegyetemmel kapcsolatban. Így érvelne: "Ebben a világban nagymértékû igazságtalanságot találunk, s ez kellõ alapot jelent annak feltételezésére, hogy a világot nem az igazság kormányozza; ennek következtében mint morális érv, inkább Isten létezése ellen szól, semmint mellette". Természetesen tudom, hogy az emberekre nem elsõsorban az olyan intellektuális érvek hatnak, mint amilyenekrõl eddig beszéltem. Egyáltalán nem intellektuális érvek késztetik az embereket arra, hogy higgyenek Istenben. A legtöbb ember azért hisz Istenben, mert kisgyermek korától ezt tanították neki, s ez a fõ ok.


A következõ leginkább hathatós ok pedig, azt hiszem, a biztonságra törekvés, annak az érzése, hogy van egy "nagy testvér", aki gondoskodik rólunk. Ez igen lényeges szerepet játszik az emberek azon vágyában, hogy higgyenek Istenben.


Jézus személyisége


Most szeretnék néhány szót szólni egy olyan témáról, amirõl szerintem általában nem kellõképpen foglalkoznak a racionalisták, s ez az a kérdés: vajon Jézus a legjobb és legbölcsebb ember volt-e, aki valaha is élt? Általában azt feltételezik, hogy ebben mindenkinek egyet kell értenie. Én azonban nem így gondolom. Jónéhány dolog van, amiben sokkal inkább egyetértek Jézussal, mint a gyakorló keresztények. Nem tudom, végig tudnék-e menni Jézussal az õ teljes útján, de sokkal tovább mennék vele, mint a gyakorló keresztények többsége. Önök bizonyára emlékeznek Jézus mondására: "Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arczul üt téged jobb felõl, fordítsd felé a másik orczádat is". Ez nem új szabály, nem új irányelv. Már Lao-ce és Buddha is megfogalmazta 5-600 évvel Jézus elõtt, mindazonáltal ezt az elvet a keresztények igazából nem fogadják el. Nem kétlem, hogy a jelenlegi kormányfõ [Stanley Baldwin] mélyen hívõ, igaz keresztény, mégsem tanácsolnám senkinek, hogy menjen oda, és üsse arcul jobb felõl. Valószínûleg kiderülne, hogy úgy gondolja: ez a szöveg csupán képletes értelmû.


Van aztán még egy dolog, amit nagyszerûnek tartok. Bizonyára emlékeznek rá, hogy Jézus azt mondta: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek". Nem hiszem, hogy valaki azt találná: ez az elv népszerû volt a keresztény országok bírói gyakorlatában. Rengeteg bírót ismertem annak idején, aki mélyen hívõ, igaz keresztény volt, de egyik sem érezte úgy, hogy foglalkozása gyakorlása közben a keresztény elvekkel szemben cselekszik. Aztán azt is mondta Jézus: "A ki tõled kér, adj néki; és a ki tõled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól". Ez is igen jó alapelv. Az Elnök Úr ugyan figyelmeztetett minket, hogy nem azért vagyunk itt, hogy politikáról beszéljünk, mégsem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem: a legutóbbi választási harcok éppen a körül a kérdés körül zajlottak, hogy mennyire kívánatos dolog elfordulni attól, aki tõled kölcsön akar kérni; ily módon fel kell tételeznünk, hogy az országban élõ liberálisok és konzervatívok olyan emberek, akik nem értenek egyet Jézus tanításával, hiszen igen határozottan az elfordulást választották az adott helyzetben.


Van Jézusnak még egy útmutatása, amely szerintem nagyon értékes, de nem tûnik túlságosan népszerûnek keresztény barátaink körében. Azt mondja Jézus: "Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek". Ez ismét csak remek irányelv, de mondom, ma nemigen gyakorolják. Amiket felsoroltam, mind nagyon jó elvek, bár kicsit nehéz betartani õket a való életben. Magam sem tudom teljes mértékben követni õket, de ez nálam végül is nem olyan súllyal esik latba, mint egy kereszténynél.


Jézus tanításának hibái


Miután elismertem az említett alapelvek kiválóságát, most néhány olyan dologról szeretnék beszélni, amely szerintem nem tanúskodik sem rendkívüli bölcsességrõl, sem rendkívüli jóságról, holott az evangéliumok Jézust mint különlegesen bölcs és jó személyt ábrázolják. Meg kell jegyezenem, hogy itt nem a történeti kérdéssel foglalkozom; történetileg ugyanis igen kétséges, hogy Jézus egyáltalán létezett-e, s még ha létezett is, akkor sem tudunk róla semmit. Nem foglalkozom tehát a történeti problémával, ami igen nehéz probléma egyébként. Az evangéliumokban ábrázolt Jézus-képbõl indulok ki, az ott elmesélt történeteket alapul véve. Itt jópár olyan dolgot találunk, ami nem tûnik különösebben bölcsnek. Jézus például azt hitte, hogy az õ második eljövetele, dicsfénytõl övezve, még az akkor élt emberek életében be fog következni. Számos szövegrész van, ami ezt bizonyítja. Ezt mondja például: "Be sem járjátok Izráel városát, míg az embernek Fia eljövend." Aztán pedig: "Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljõni az õ országában", és még rengeteg olyan hely van, ahol teljesen világos, hogy Jézus azt hitte: második eljövetele még az akkor élõk egy részének életében bekövetkezik. Ebben hittek korábbi követõi is, továbbá ez volt erkölcsi tanításai jó részének alapja. Amikor azt mondta: "Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felõl", és más hasonlókat, nagyrészt azért mondta, mert úgy gondolta, hogy második eljövetele nemsokára bekövetkezik, s ezért a szokásos mindennapi dolgok nem számítanak. Tulajdonképpen magam is ismerek néhány keresztényt, aki úgy hiszi, hogy a második eljövetel küszöbön áll. Ismertem valakit, aki halálra rémisztette gyülekezetét azzal, hogy kijelentette: a második eljövetel bármelyik percben bekövetkezhet, de aztán megnyugodtak, mikor látták, hogy az illetõ fákat ültet a kertjében. A korai keresztények elhitték Jézusnak az igen közeli második eljövetelt, ezért nem gondolkodtak hosszabb távra elõre, például nem ültettek fákat kertjeikben. Ebbõl a szempontból tehát Jézus nyilvánvalóan nem volt olyan bölcs, mint bizonyos más tanítók; semmiképpen sem õ volt a legbölcsebb.


Az erkölcsi probléma


Ezzel elérkeztünk a morális kérdésekhez. Véleményem szerint Jézus morális karakterének van egy igen súlyos fogyatékossága: az, hogy hitt a pokolban. Úgy érzem, hogy senki sem hihet az örökké tartó bûnhõdésben, aki valóban mélyen humánus érzületû. Az evangéliumok ábrázolása szerint Jézus egészen bizonyosan hitt az örökké tartó bûnhõdésben, továbbá több helyen találkozunk a bosszúszomjas düh megnyilvánulásával azokkal az emberekkel szemben, akik nem hallgatták meg az õ prédikációit. Prédikátoroknál nem ritka az ilyen hozzáállás, a különleges kiválósággal azonban nehezen egyeztethetõ össze. Szókratésznál például nem találjuk meg ezt a hozzáállást. Szókratész igen szelíd és elõzékeny volt azokhoz, akik nem akartak hallgatni rá; és szerintem ez a magatartás sokkal inkább méltó egy bölcshöz, mint az indulatoskodás. Önök bizonyára mindannyian emlékeznek rá, miket mondott Szókratész, mikor meghalt, és miféléket mondott általában azoknak, akik nem értettek egyet vele.


Az evangéliumokban viszont azt olvassuk, hogy Jézus így fakad ki: "Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképen kerülitek ki a gyehennának büntetését?" Ezt azoknak mondta, akiknek nem tetszettek az õ tanításai. Számomra ez valahogy nem igazán a legrokonszenvesebb hangnem, és még számos ilyen szöveg van a pokollal kapcsolatban. Ott van például a jól ismert szövegrész a Szentlélekkel szemben elkövetett bûnrõl: "a ki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik". Ez a kinyilatkoztatás mérhetetlen gyötrelmet okozott a világban, mert rengeteg ember úgy képzelte, hogy elkövette a Szentlélek elleni bûnt, és azt gondolta, hogy nem fognak neki megbocsátani sem ezen a világon, sem a másvilágon. Egyáltalán nem hiszem, hogy egy olyan ember, akibe elegendõ jóindulat szorult, ekkora rettegést és borzalmat hozott volna a világba.


Aztán azt mondja Jézus: "Az embernek Fia elküldi az õ angyalait, és az õ országából összegyûjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, a kik gonoszságot cselekesznek, és bevetik õket a tüzes kemenczébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás", és folytatja a sírásról és fogcsikorgatásról szóló okfejtést. Jön egyik vers a másik után, s az olvasó számára világossá válik, hogy kétségtelenül némi öröm van abban, ahogyan Jézus a sírást és fogcsikorgatást ecsetelgeti, különben nem ismétlõdne olyan gyakran. Azután bizonyára emlékeznek Önök a juhok és a kecskék példájára; amikor Jézus majd másodszor eljön, elválasztja a juhokat a kecskéktõl, és ezt mondja majd a kecskéknek: "Távozzatok tõlem, ti átkozottak, az örök tûzre", s így folytatja: "És ezek elmennek majd örök gyötrelemre". Ilyeneket is mond: "És ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb néked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tûzre. A hol az õ férgök meg nem hal, és tüzök el nem aluszik." Ezt is többször megismétli. Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy szerintem ez a tan, mely szerint a bûn büntetése a pokoltûz, a kegyetlenség tana. Ez a tan kegyetlenséget hozott a világba, és kegyetlen kínzásokat hozott a világ sok-sok nemzedékének fejére. Az evangéliumok Jézusát pedig, ha úgy fogadjuk el õt, ahogyan a történetírók beszámolnak róla, részben mindenképpen felelõsnek kell tartanunk e kegyetlenségért.


Vannak aztán kevésbé fontos dolgok is. Ott van a Gadarenusok disznóinak példája: nem volt túl szép dolog az ördögöket a disznókba küldeni, aztán a disznókat a tengerbe fullasztani. Vegyük figyelembe, hogy végsõ soron Jézus mindenható volt, egész egyszerûen elkergethette volna az ördögöket, mégis úgy döntött, hogy inkább a disznókba küldi õket. Vagy vegyük a fügefáról szóló furcsa történetet, ami mindig fejtörést okozott nekem. Emlékeznek, mi történt a fügefával? Jézus "megéhezék. És meglátván messzirõl egy fügefát, a mely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála; mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus, monda a fügefának: Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. ... És Péter ... monda néki: Mester nézd, a fügefa, a melyet megátkoztál, kiszáradott". Nagyon különös történet, hiszen nem abban az évszakban ért a füge, tehát egyáltalán nem lehetett a fügefát hibáztatni. Úgy érzem, hogy Jézus sem bölcsesség, sem erény tekintetében nem áll olyan magas szinten, mint néhány más történelmi személyiség. Én például Buddhát és Szókratészt feltétlenül Jézus fölé helyezném e tekintetben.


Az érzelmi tényezõ


Mint mondottam, nem gondolom, hogy a vallás elfogadásának valódi oka bármi kapcsolatban lenne az intellektuális érveléssel. Az emberek érzelmi alapon fogadják el a vallást. Gyakran hallani, hogy nem lenne szabad támadni a vallást, mert a vallás erényessé teszi az embereket. Ezt mondják, de én ezt nem vettem észre. Önök bizonyára ismerik ennek az érvnek a paródiáját Samuel Butler könyvében, az Erewhon Revisited-ben (Újabb látogatás Erewhonban). Ebben egy bizonyos Higgs megérkezik egy távoli országba, majd miután eltöltött ott egy bizonyos idõt, léghajóval elhagyja az országot. Húsz évvel késõbb visszatér az országba, és azt látja, hogy egy új vallás jött létre, amely õt imádja, mint a "Nap Gyermekét", és azt tartják róla, hogy a mennybe ment. Épp akkor tartják a Mennybemenetel Ünnepét, és Higgs hallja, ahogyan Hanky és Panky professzor, a Nap Gyermeke-kultusz fõpapjai beszélgetnek, és azt mondják, hogy még sohasem látták a Higgs nevû embert, és remélik, nem is fogják. Higgs felháborodva odamegy a fõpapokhoz, és közli velük: "Leleplezem ezt az egész csalást, és megmondom Erewhon népének, hogy csak én voltam, Higgs, egy ember, és egy léghajóval szálltam föl". A fõpapok válasza: "Nem szabad megtenned, mert ennek az országnak minden erkölcse ehhez a mítoszhoz kötõdik, s ha megtudják, hogy nem mentél mennybe, mind gonoszakká lesznek"; majd miután meggyõzik errõl Higgset, Higgs titokban távozik.


Ez tehát az alapgondolat -- hogy mindannyian gonoszak lennénk, ha nem tartanánk magunkat a keresztény valláshoz. Nekem úgy tûnik, hogy éppen akik tartották hozzá magukat, azok közül került ki a leggonoszabb emberek nagy része. Azt a furcsa összefüggést figyelhetjük meg, hogy minél erõsebb volt egy adott idõszakban a vallás, minél mélyebb volt a dogmákba vetett hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség és annál rosszabbul alakultak a dolgok. A "Hit Korában", amikor az emberek valóban hittek a keresztény vallásban, annak minden részletében és teljességében, nos, ebben az idõben mûködött az Inkvizíció, ekkor voltak a kínzások. Szerencsétlen nõk millióit égették meg boszorkányságért, s a legkülönfélébb kegyetlenségeket vitték véghez mindenféle emberrel szemben -- a vallás nevében.


Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a szervezett egyházak következetesen elleneztek és elleneznek minden egyes kis lépést, ami egy humánusabb világ megteremtése felé vezetne: a büntetõ törvények minden egyes javítását, a háborúk befejezését szolgáló minden lépést, a színesbõrûekkel való bánásmód minden javítását, a rabszolgaság mindennemû csökkentését -- a világ erkölcsi elõrehaladásának minden egyes lépését. Nyíltan kijelentem: a keresztény vallás, egyházakba szervezett formájában, mindig is a világ erkölcsi elõrehaladásának fõ ellensége volt, és ma is az.


Hogyan késleltették a fejlõdést az egyházak


Talán azt gondolják, hogy túl messzire megyek, ha azt állítom, hogy még ma is így van. Azonban nem túlzok. Vegyünk csupán egyetlen tényt -- ha ezt megemlítem, egyet fognak érteni velem. Nem épp örömteli tény, de az egyházak rákényszerítenek minket, hogy megemlítsük a szomorú tényeket. Tegyük fel, hogy a mai világban egy tapasztalatlan lány hozzámegy egy szifiliszes férfihoz. Ebben az esetben a katolikus egyház azt mondja: "A házasság felbonthatatlan szentség. Vagy nem kötsz házasságot, vagy ha megkötötted, együtt kell maradnod házastársaddal. Ha pedig együtt maradsz vele, nem használhatsz fogamzásgátló módszereket, hogy megakadályozd szifiliszes gyermekek születését". Senki, akinek természetes emberi érzését nem tették még tönkre a dogmák, vagy aki erkölcsileg nem totálisan érzéketlen az emberi szenvedés iránt, nem állíthatja, hogy ez így jó és helyes, és a dolgoknak így kell továbbmenniük.


S ez csupán egyetlen példa. Se szeri, se száma azoknak a módozatoknak, ahogyan az egyház napjainkban szükségtelen és meg nem érdemelt szenvedést ró emberek tömegeire azáltal, hogy görcsösen ragaszkodik ahhoz, amit önkényes választása szerint erkölcsnek nevez. Természetesen, mint tudjuk, még ma is az egyház az egyik legnagyobb ellensége a fejlõdésnek, javulásnak a világban levõ szenvedés csökkentése tekintetében, mert erkölcsösségnek önkényesen bizonyos viselkedési szabályok szûk halmazát nevezi, amely szabályoknak semmi köze nincsen az emberi boldogsághoz; s ha valaki azt mondja, hogy ezt vagy azt azért kellene csinálni, mert közelebb visz az emberi boldogsághoz, az egyház képviselõi szerint ennek semmi köze a lényeghez. "Mi köze az emberi boldogságnak az erkölcsökhöz? Az erkölcsnek nem az a célja, hogy boldoggá tegye az embereket" -- mondják.


A vallás alapja: a félelem


A vallás véleményem szerint elsõsorban és fõképpen a félelmen alapul. Részben az ismeretlentõl való rettegésrõl van szó, részben pedig, mint mondtam, arról a vágyról, hogy valami "idõsebb testvér"-félét érezzünk magunk mellett, aki minden gondunkban, konfliktusunkban velünk van. Az egész dolog alapja a félelem: félelem a titokzatostól, félelem a vereségtõl, félelem a haláltól. A félelem kegyetlenséget szül, így nem csoda, ha a kegyetlenség és a vallás mindig kéz a kézben járt a történelem során. Ugyanis mindkettõ gyökere a félelem. Világunkban ma már kezdjük egy kicsit érteni a dolgokat, kezdjük egy kicsit a kezünkbe venni õket a tudomány segítségével, a tudományéval, amely lépésrõl lépésre haladt az õ útján, szemben a keresztény vallással, szemben az egyházakkal, s szemben a régi tantételekkel. A tudomány segíthet abban, hogy úrrá legyünk azon a páni félelmen, amelyben az emberiség oly sok nemzedék óta él. A tudomány arra tanít minket, s úgy vélem, a szívünk is arra tanít minket, hogy ne keressünk többé képzeletbeli támaszokat, ne találjunk ki mennybéli szövetségeseket, hanem saját erõfeszítéseinkre összpontosítsunk, azt keresve, hogy mit tehetünk itt a földön azért, hogy ez a világ egy jobb hely legyen, élhetõbb világ legyen, ne pedig olyan hely, amilyenné az egyházak tették az elmúlt évszázadokban.


Amit tennünk kell


Saját lábunkra akarunk állni, és torzítatlanul szemlélni a világot -- a jó dolgokat, a rossz dolgokat, a világ szépségét és csúfságát; olyannak akarjuk látni a világot, amilyen, és nem akarunk félni tõle. Értelemmel meghódítani a világot, nem szolgamódra alávetve magunkat borzalmainak. Az egész istenfogalom az ókori keleti despotizmusokból származik. Olyan fogalom ez, amely nagyon méltatlan a szabad emberekhez. Amikor a templomban azt halljuk, hogy az emberek megalázkodnak és nyomorult bûnösöknek nevezik magukat, ez megvetésre méltó, hitvány dolognak tûnik, amely méltatlan önmagukra valamit is adó emberi lényekhez. Fel kell állnunk, és õszintén, nyíltan kell a világ arcába néznünk. A lehetõ legjobbá kell tennünk világunkat, és ha nem lesz olyan jó, mint szeretnénk, végsõ soron akkor is jobb lesz, mint amilyenné mások tették az elmúlt történelmi korszakokban. A jó világhoz tudásra, jóindulatra és bátorságra van szükség; nincs szükség arra, hogy bûnbánóan epekedjünk a múlt után, sem arra, hogy a szabad értelmet bilincsbe verjük tudatlan emberek réges-régen kiejtett szavaival. Félelem nélküli kiállásra és szabad értelemre van szükség. Reménykednünk kell a jövõben, nem pedig örökösen visszatekintgetnünk a múltba, amely már halott, és amelyet -- ebben bízunk -- messze túlhalad majd a jövõ, melyet értelmünkkel teremtünk.

1201. ac1096844d (válaszként erre: 1200. - 3e02cfe4a5)
2008. dec. 7. 17:06

Hagyd a csudába, inkább olvasgasd a bibliát:)


Nem akarok sem vonatkozó igehelyek, sem esetleges (akár vélt) cáfolatok idézgetésébe belemenni, nem feladatunk a másik meggyőzése.


Még hogy nem tudod feladni? :) Az meg milyen dolog már? :)

1200. 3e02cfe4a5 (válaszként erre: 1199. - Ac1096844d)
2008. dec. 7. 16:56

Ok akkor most atolvasom ezeket ujbol es a perdonto reszeket be fogom masolni.

Nem egyszeruen nem tudom feladni.:-)))))))))



Istennek az emberek iránti szeretetén mit sem változtat.


Ez is egy nagy Igazsag

2008. dec. 7. 16:20

Nem vagyok képzett apologéta, ők már megválaszoltak minden felvetésre, vélekedésre s támadásra, melyet a biblia hitelességét, és ihletettség illetően felvetettek.


Arra, hogy az ihletett iratokban (apostoli levelelek, evangeliumok) valaha is szerepelt volna a reinkarnáció tana, semmi bizonyíték nincs, azt a r.karnációban hívők igyekeznek visszamenőleg belemagyarázni. Én még várom az aduászt, amivel ezt sikerre viszik.


De nincs ezzel semmi gond, ez Istennek az emberek iránti szeretetén mit sem változtat.

2008. dec. 7. 15:37

Figyeld meg ahogy elolvasod a vilag nem valtozik meg.

Tovabbra is emberek irnak tortenelmet szimpatiaval vagy epp unszimpatiaval.Es emberek hataroznak el dolgokat mas embereknek. Amit a tobbiek elfogadnak vagy nem.

Mindenesetre a Biblia emberek millioinak mutatott akkor utat amikor a legnagyobb szuksege volt ra...

Tehat nem lehet a szerepet lekicsinyiteni es nem is ez a celom.

2008. dec. 7. 15:28

ustinianus alatt virágzott a bizánci építészet; a császár oly mértékben alakította át a római jogot, hogy később ez lett minden nyugati magánjog alapja.


Ha csak a felszínt tekintjük, Justinianus olyan magasságokba emelkedhetett volna, mint Nagy Károly. Hogy ez nem történt meg, az részben a temperamentumának volt köszönhető - a fanatizmus és határozatlanság összeférhetetlen keveréke munkált benne -, részben pedig annak, hogy bábbá vált egy kegyetlen asszony kezében, aki önmaga istenítésére késztette.


Theodora (508-547), közrendű születésű nőből vált császárnévá. Hatalmát arra is felhasználta, hogy megsemmisítse a kétes múltjáról szóló dokumentumokat. Egyetlen kortárs életrajzírója, Prokópiosz oly vadul gyűlölte őt, hogy Titkos történet című munkáját akadémiai berkekben épp annyian utasítják el, mint ahányan elfogadják.


Általában elfogadott, hogy Theodora a konstantinápolyi amfiteátrum egyik medveápolójának leánya volt. Theodora gyermekszínészként kezdte pályáját, abban az időben, amikor ez a szakma egybeolvadt a világ legősibb mesterségével. Ez utóbbiban is csakhamar gyakorlottá vált, és kielégíthetetlen becsvágya révén tőkét kovácsolt az előtte álló akadályokból.


Theodora stratégiája az volt, hogy az állandó, szervezett zűrzavar állapotát teremtette meg önmaga körül; mindenki konfliktusba keveredett mindenkivel, s az asszony kényelmesen tudott megosztani és uralkodni. Mikor Justinianus szeretőjévé vált, még magasabbra tette a mércét. Császárné akart lenni, és bár Justinianus anyja minden erejével és befolyásával ellenezte ezt, a császár érzelmileg túlságosan labilis volt ahhoz, hogy ellenálljon ennek a villámháborúnak.


Justinianus felületesen és igen sokszor tévesen ítélte meg az embereket, Theodora viszont tapasztalt volt, és működött benne a vele született ragadozóösztön. A férfi tétovázott, az asszony hajlíthatatlan volt, mint a vas. Bár a törvény tiltotta, hogy szenátornál magasabb állású férfiak színésznőket vegyenek feleségül, anyja halála után ezt a törvényt Justinianus könnyedén eltörölte, és az anyacsászárnő helyét Theodora vette át a trónon.


A történelemben nem egyedülálló, hogy egy puha jellemű uralkodót rabszolgasorba hajtott egy könyörtelen kurtizán, de a történelemben kevés kurtizán volt olyan sátáni jellem, mint Theodora.


Az Encyclopaedia Britannica tanúsága szerint a hivatalnokok nemcsak a császárnak tettek hűségesküt, hanem neki is. A város tele volt Theodora kémeivel, akik jelentettek mindent, ami ellene vagy a kormányzat ellen elhangzott. Ünnepi pompával vette körül magát, és mindenkitől, aki közelített hozzá, olyan mértékű megalázkodást követelt meg, hogy az még ebben a félig-meddig keleti udvarban is példátlan volt.


„Prokópiosz szerint Theodora a házassága előtt egy fiúnak adott életet, aki, mikor felnőtt, visszatért Arábiából, fölfedte magát anyja előtt, majd nyomban ezután örökre eltűnt.”


Minden apró rendeletével afelé tett újabb lépést, hogy a legőrültebb császárok zsarnoki uralmát teremtse meg önmaga számára.


Theodora kegyencei üstökösként röppentek be a hatalomba, ellenségei pedig tömegesen meghaltak; olyannyira, hogy a köznép végül fellázadt a királyi pár ellen. 532-ben kitört a Nika-felkelés. Justinianus rettegve és elcsüggedve elmenekült volna, de a fékezhetetlen Theodora a hatalom nélküli életnél többre becsülte a halált. Rávette a császárt, hogy álljon helyt, és a lázadást végül leverték.


Ezek után Justinianus nem volt már több, mint báb Theodora kezében. Az asszony most már a legnagyobb ellenfelére, a római egyházra összpontosíthatta energiáit.


Theodora a keresztény egyházban lehetőséget vélt látni arra, hogy felépíthesse saját Nagy Piramisát - egójának elpusztíthatatlan emlékművét. Hozzá is látott, hogy teljesen átalakítsa a kereszténység hittételeit, amelyek túl magasztosak voltak az ő céljaihoz. Hogy végül is sikerrel járt, azt annak a ténynek köszönhette, hogy a Vatikánnak alig volt ideje felépülni a Teodorik keleti gót vezértől elszenvedett vereségből, és nyomban utána Beliszariosz megszálló hadseregének túlságosan is gondoskodó „rendőri védelme” alatt találta magát.


Theodora első és legbefolyásosabb tanítója, Eutükhész, a görögkeleti egyház fanatikus híve akkor bukkant fel először, amikor Theodora Hecebolusnak, az észak-afrikai Pentapolisz kormányzójának volt a szeretője. Mikor Hecebolus végül kidobta őt a városból, Theodora és Eutükhész előbb Alexandriába ment, majd Konstantinápolyba. Az asszony a profán szerelem szaktekintélye, a férfi pedig a monofizita vallási iskolák doyenje volt.



A monofizita doktrína


A monofiziták doktrínája volt - képletesen szólva - a dráma fő intrikusa.


A monofiziták szektája vont kétségbe minden, a reinkarnációra vonatkozó utalást a korai evangéliumokban, és az egyházat két, egymással hadakozó részre osztotta.


Ne feledjük: Kr. u. 300-tól nemcsak egy sor hitszakadás sújtotta a keresztény egyház egységét, hanem a pogány vallás ellenállásával is szembe kellett néznie, hiszen nem sikerült legyőznie őket. Ezek pedig nemcsak vidámabbak és engedékenyebbek voltak: általuk olykor lehetőség nyílott szaturnáliákra is.


A monofiziták csak növelték a zűrzavart. Azt állították, hogy Jézus fizikai teste teljesen isteni eredetű volt, sohasem ötvöződött benne az isteni és az emberi attribútum. (Nem zavarta őket, hogy maga Jézus jelentette ki: minden ember lelkében ott van az isteni szikra. Erőnek erejével ragaszkodtak ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy Jézus igazi eredetét bemocskolta volna, ha halandó testet ölt magára.)


Eutükhész hatása alatt sajnos Theodora is ennek az ellentmondásos monofizita dogmának a hívévé vált. Legfontosabb szempontja az volt, hogy így elvethette Órigenész tanításait, amelyek oly mély hatást gyakoroltak az ősegyház atyáira. Órigenész nemcsak hitt a lélekvándorlásban: azt állította, hogy Krisztus, a Logosz, az Ige Jézus emberi testében lakozott, s ezáltal megszentelte azt.


Hozzá kell tenni: Theodora - valószínűleg Eutüklész sugallata vagy követelése nyomán - megnyerte e nézet számára két leghívebb diakónusát, Virgiliust és Antinust.


Ha az ember ma keresztülrágja magát az egyház keleti és nyugati fele között Krisztus isteni jellege ügyében dúló vita bonyolult érvelésén, nehéz érzékelni a mindkét táborban lobogó, mániákus gyűlölködést. A monofiziták tovább tüzelték az ellentéteket, egészen 451-ig, amikor egy külön emiatt összehívott egyházi tanács, Órigenész tanításaihoz híven, két különálló jellegűnek határozta meg Krisztust: emberinek és isteninek.



A khalkedóni dekrétum, Kr. u. 451.


A jószándékú határozat, amely khalkedóni dekrétumként ismert, megvédte ugyan Órigenész tanításait, de hatásában melegágya lett az utána következő minden sötét gonoszságnak.


A monofiziták és a Vatikán közötti szakadás végül olyan méreteket öltött, hogy „Justinianus egyik első törvényével arra kényszerítette a konstantinápolyi pátriárkát, hogy nyilvánítsa ki teljes hűségét a khalkedóni krédóhoz”. (Encyclopaedia Britannica)


Ez szilárd bizonyítékot szolgáltat arra, hogy mielőtt Theodora belépett volna a képbe, Justinianus a római egyház origenista vonalának odaadó híve volt. 543-ban azonban Theodora nyomásának hatása alatt engedélyezte egy helyi szinódusnak, hogy megbélyegezze és elítélje Órigenész írásait.


Az ezt követő események nagyon hasonlítottak ahhoz, amivel Orwell 1984 című regényének hőse foglalkozott: „megtisztította” a nyilvános folyóirattárakat, újraírta a történelmet, és eltávolított mindent, ami a korábbi „Nagy Testvérekre” vonatkozott. Theodora hadjáratot indított, hogy a Bibliából kiirtson minden olyan részletet, amelyből kiderülne, milyen abszurd remény azonnali mennybe mennie, mihelyt eltávozott a földi létből.



Anthimus


Theodora nagyszabású stratégiájának első lépése az volt, hogy leigázza és egyesítse a görögkeleti egyház ellenségeskedő csoportjait. Nyílt kihívást intézett a Vatikán ellen: lakáját, Anthimust megtette Konstantinápoly pátriárkájának.


Anthimus jelentéktelen mellékfigurája a teljes képnek, de alkalmasnak bizonyult a nagy gaztett végrehajtására: Theodora egyedül abból a célból nevezte ki őt, hogy sürgősen hatálytalanítsa a khalkedóni dekrétumot. Justinianus szerepe, mint mindig, az volt, hogy tájékozatlanságára hivatkozott, és Pilátust játszotta.


Theodorának azonnal nehézségei támadtak Agapetus pápával.



Agapetus pápa


Ez az idős, tiszteletet parancsoló, derék ember a zord februári időjárásban Rómából Konstanti­nápolyba utazott, és mikor felismerte Theodora szándékainak minden borzalmát, ő volt az egyetlen főpap, aki elítélte őt, méghozzá a császár jelenlétében.


- Buzgó vágyakozással szívemben jöttem ide, hogy lássam a legkeresztényebb császárt - mondta a felbőszült Justinianusnak. - De helyette egy zsarnokot, egy Diocletianust találtam, ám fenyegetései nem rémítenek el!


Justinianus mélységesen megdöbbent a felséges orrára kapott váratlan fricskától. „Mivel tökéletesen meggyőződött arról, hogy Anthimus hite torz, nem vonta ki magát a pápa hatalma alól: Agapetus leváltotta a betolakodó Anthimust, és az egyház történetében először, személyesen szentelte fel a törvényesen megválasztott utódot, Mennászt.” (Catholic Encyclopedia)


Európa szellemi sorsára nézve szerencsétlen fordulat állt be: a szent és megvesztegethetetlen Agapetus ugyanabban az évben, 536-ban meghalt; hagyatéka azonban nemesebb és becsüle­tesebb, mint eme szomorú társasjáték bármely más részvevője.


Halála olyan gyorsan követte győzelmét, hogy az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú: lehet, hogy Theodora is közreműködött a boldogabb világba való megtérésében?


Agapetus halála után Mennászt is könnyen térdre lehetett kényszeríteni: a császár nevében előzékenyen megbélyegezte Órigenész minden tanait.


Ettől a ponttól kezdve Justinianus engedelmesen szentesítette Theodora minden, az origeniz­mus ellen irányuló tisztogatási akcióját.



Silverius pápa


Érdemes egy teljesen független forrásra, a Vita Silverire (Gesta Pont. Rom. I. 146) támaszkodva illusztrálni, mennyi gonoszság húzódott meg Theodora önistenítése mögött.


A császárné bánkódott Anthimus pátriárka miatt, kit a legszentebb Agapetus pápa eretnekséggel vádolva megfosztott tisztétől, és Virgiliust ültette helyébe; levelet külde tehát Silverius pápának [Agapetus utódjának] Rómába: „Késlekedés nélkül jöjjön el hozzánk, vagy pedig Anthimust haladéktalanul helyezze vissza tisztségébe!”


S mikor az áldott Silverius olvasta ezt, felsóhajtott, és így szóla: „Jól tudom, hogy ez az üzenet életem végét jelenti”, de levelében így válaszolt a császárnénak: „Legfelségesebb Úrnőm, sohasem fogok hozzájárulni, hogy visszahelyezzenek állásába egy eretneket, akit gonoszsága miatt kiátkoztatott.”


Ekkor a császárné dühtől eltelve parancsot külde Virgilius diakónussal Beliszariosz had­vezérnek: „Keríts valamily panaszt vagy kifogást Silverius pápa ellen, amellyel eltávolítható főpapi méltóságából, avagy pedig sürgősen hozd ide őt hozzánk. Véled leszen Virgilius archidiakónus, szeretett megbízottunk, aki ígéretet tett, hogy visszahívja Anthimus pátriárkát.


Beliszariosz hozzákezde a megbízás teljesítéséhez, s sürgető parancsai nyomán hamis tanúk állanak elő, kik kijelenték: Silverius pápa üzeneteket küldött a gótok királyának. Beliszariosz nem ada hitelt szavuknak, tudván, hogy e rágalmak irigység szülöttei. Hanem amikor már sokan mások is hangozatták a vádakat, megrettent.


Magához szólítá hát az áldott Silverius pápát a Pincian Palotába; az egész papság felsorakozék a bejárat mellett; s amikor Silverius egyedül Virgilius kíséretében belépe a fogadóterembe, a nemes Antonia a kereveten pihent, férje, Beliszariosz pedig lábainál foglalt helyet. És Antonia nyomban föltevé a kérdést: „Mondd meg nékem, Silverius pápa; mit vétettünk ellened és a rómaiak ellen, hogy elárulni és a gótok kezére adni akarsz bennünket?”


Még ki sem ejté e szavakat, máris belépett János, a helyőrség aldiakónusa. Levevé az áldott Silverius pápa stóláját nyakából, és egy oldalsó szobába vezette őt. Ott megfosztá papi ruhájától, szerzetesi szőrcsuhát adott rá, és el nem bocsátá.


És Virgilius, úgymond, személyes védelme alá vevé őt, és száműzetésbe küldé Pontuszba, hol a gyötrelem kenyerét ette, és a szükség vizét itta. És ott legyengült és meghalt, és hitvallóvá lőn.”


Theodora most már kimutathatta a foga fehérjét. A következő lépése volt a legvadabb. Ő volt az egyetlen császárné a történelemben, akinek 538-ban, Rómában sikerült felszentelnie saját pápáját, Virgiliust.


Theodora valójában önmagát emelte a pápai trónra, és több, mint valószínű, hogy ez volt a forrása a mitikus Johanna nőpápáról szóló legendának.


Mielőtt figyelmünket a szemtanú, Prokópiosz beszámolójára fordítanánk, helyénvaló bevezetőként egy független forrásból idézni.


A bizánci történelem e korszakának hiteles krónikásai közül hárman kiemelkedő fontosságúak - Agáthiosz (530-582), Lüdosz János (490-565), és Eugraiosz (536-594). Eugraiosz a következőket írja Egyháztörténetében:


„Justinianus jellemének volt egy rejtett oldala is - olyan gonoszság, amely felülmúlt minden elképzelhető vadállati kegyetlenséget. Hogy ez vajon jellembéli fogyatékosság volt-e, avagy gyávaság és a félelem szülte-e, meg nem mondhatom, de a Nika-felkelés következményekép­pen nyilvánult meg.”


E vonással kiegészül a császár arcképe, amelyet Prokópiosz alapos részletességgel megfestett ugyan, de a forrásmunkák általában diszkréten elhallgatják, legtöbbjük megelégszik azzal, hogy egyszerűen meghazudtolja Prokópioszt, és könnyedén fehérre mosdatja a Theodorát.

2008. dec. 7. 15:05

Nazireus a héber „(נְזִיר) nazir”, azaz az „Úrnak szentelt, elválasztott” szóból eredőleg egy zsidó személyre (férfira vagy nőre egyaránt) utal, aki 4Mózes 6:1-21 könyvében leírtak szerinti önmegtartóztató fogadalmat tett, mely egy bizonyos időre, 30 vagy 100 napra, néha pedig egy egész életre szólt. Az előírások csaknem egészükben megegyeznek a Főpap vagy a szolgálatot tevő pap részére 5Mózesben és Ezékielben leírtakhoz: Tartózkodni kellett:


* minden szőlőtermék: szőlő, aszalt szőlő, bor és a szőlőből készített ecet fogyasztásától,

* haj, szakáll vagy bajusz levágásától,

* holttest (akár családtag holttestének) megérintésétől.


A fogadalom megsértése esetén az előírások szerint meg kellett tisztulni, a végén pedig áldozni kellett. Bizonyos esetekben a szülők tették ezt a fogadalmat gyermeküknek, mely az azok egész életére kiterjedt: Sámson (Bírák 13:5 és 7) és Sámuel (1Sámuel 1:11) az Úrnak lettek szentelve születésük előtt, amiért különös áldásokban lett részük: Sámson emberfeletti erővel, Sámuel pedig próféta lélekkel lett megáldva. Ez egy elég elterjedt szokás volt, és utalások vannak arra is, hogy Rekáb fiai (2Krónikák10:15) és még Keresztelő János (Lukács 1:15) és Pál Apostol (ApCsel 21:20-24) is tett ilyen fogadalmat. Jézus korában a nazíreusok főleg az esszéneusok sorából kerültek ki, és a Templom elpusztulása utáni átalakulás során a Rabbinikus Zsidóság kialakulásával a nazíreusság mint szokás megszűnt.

2008. dec. 7. 15:03
azt hiszem igy valtozott szep lassan a biblia is...
2008. dec. 7. 15:02
nazareusok szo ... bocsanat dislexias vagyok
2008. dec. 7. 15:01

Nem kellet.Es valoszinuleg soha nem is volt indiaban.

A Qumrani kozosseg sokkal kozelebb volt hozza.Es az esszenusok bizonyithatoan ugyanugy az O tesementum iratait tanulmanyoztak mint amibol Jezus idez.

A talmudban az "acs" fia szinonimaja a "tanult emebernek".Az esszenus tanokat Origenesz az egyiptomi kopt kereszteny atya magyarazza tuzetesen...Akit a vitatott zsinat kiatkozott ezert.IS.


Szoba kerultek akkor meg az apokrif iratok is.



Az apokrifek a bibliai könyvekhez hasonló zsidó és keresztény iratok, amelyeket szerzőjük ugyanolyan isteni kinyilatkoztatásként, szent iratként tárt a nyilvánosság elé, de amelyek ennek ellenére nem szerepelnek a mai Biblia könyvei között. Némelyikük azonban egyes korábbi bibliaváltozatokban benne volt, illetve egyes mai kisebb egyházak Bibliájában szerepel (például a kopt és az etióp keresztényekében).


Az apokrif (apokripha) görög kifejezés jelentése: „elrejtett”.


A katolikusok a bibliai korban keletkezett kánonba fel nem vett iratokat nevezik apokrifeknek. Ami nem került be a kánonba, azt nem lehetett nyilvánosan olvasni. Másolásukat megtiltották, ezért kevés maradt belőlük az utókornak.


Alexandria püspöke, Athanasius 39-es ünnepi körlevelében, 367-ben állapítja meg először egész egyházmegyéje területére a kanonikus írásokat abban a 27 darabban, amiből a mostani Újszövetség áll.


Ennek ellenére igen sok apokrif irat fennmaradt az ókori vallási sokszínűség érdekes bizonyítékaként.(forras Wikipedia)

Es ami lemaradt:

Evangéliumok [szerkesztés]


* A Megváltó dialógusa

* Az apostolok emlékezése

* Az igazság evangéliuma

* Bertalan evangéliuma

* Egyiptomiak evangéliuma

* Evangélium Mária szerint

* Fülöp evangéliuma

* Gamaliel evangéliuma

* Jakab protoevangéliuma

* József, az ács

* Júdás evangéliuma

* Mária evangéliuma

* Máté protoevangéliuma

* Nikodémosz evangéliuma

* Örmény gyermekség evangélium

* Péter evangéliuma

* Tamás evangéliuma

* Tamás gyermekkor-evangéliuma

* Zsidókeresztények evangéliumai

o Nazareusok evangéliuma

o Ebioniták evangéliuma

o Héberek evangéliuma

Kulonos figyelmet erdemel a nazarenusok szo

1192. ac1096844d (válaszként erre: 1187. - 3e02cfe4a5)
2008. dec. 7. 10:53

Gondolom arra a New Age-es állításra gondolsz, hogy Jézus esetleg Indában a hindu guruktól tanult.


Jézus nem volt panteista, csak egyetlen Isteni személyről tanított, s kizárólag a héber ótestamentumból idézett.


12 éves kora utáni időszakról annyit ír:

"Jézus ezután elindult velük, elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik...Anyja mindezeket a szavakat megőrizte szívében...Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben. "


A zsidók azt is tudták róla, hogy ács, mely mesterséget az akkori szokások szerint az apjától tanulta.

Feltételezem nem 12éves kora előtt végzett mindezzel.


Három éves szolgálata kezdetén (30évesen) a zsinagógában az ószövetségi próféták tanításaiból hirdetett.

A zsidók pedig nem értették: "Honnan veszi ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és miféle csodák ezek, amelyek keze nyomán támadnak? "


Utalás nincs arra, hogy Indiába ment volna, arra inkább hogy ismerték őt, és nem csak 18év távlatából.


Vsz. nagyon erőltetett feltételezés, hogy a Názáretinek a hindu guruktól kellett volna bármit is tanulnia.

1191. c4f059c04b (válaszként erre: 1190. - C4f059c04b)
2008. dec. 6. 09:42

Az embernek akkor csupán ennyit

mondott:

"Az Isten félelme ,lásd ,ez a bölcsesség,

az okosság meg: kerülni a bűnt."

2008. dec. 6. 09:34

Az ember maga nem tehet szert bölcsességre

(Jób 28.)

"Van hely ,ahol ezüstöt találnak,

olyan hely is akad,hol aranyat mosnak.

Föld mélyéről hozzák felszínre a vasat,

és a kövekből rezet olvasztanak.

Véget vet az ember (lenn) a sötétségnek,

azután feltúrja utolsó zugáig

a sziklakőzetet-addig éjszaka borult rá.

Lámpás emberek kifúrják az aknát,

úgy csüngnek ottan,lábuk elfelejtve,

emberektől távol lebegnek (az űrben).

A kenyérgabona sarjadzik a földből,

noha lent alatta tűzzel robbantanak.

Sziklatömmbben van a zafír lelőhelye,

de még aranypor is található benne.

Olyan ösvény ez,hogy keselyű nem látja,

a héja szeme sem tudja kifürkészni.

A büszke vad sem veszi arrafelé útját,

nem járt arra még soha oroszlán.

Az ember ráteszi a kezét a kövekre,

egész alapjukig dúlja a hegyeket.

Áttöri a sziklát és tárnát nyit benne,

sok-sok drágaságot láthat ott szeme.

Felkutatta már a folyóknak forrását,

és sok rejtett dolgot napvilágra hozott.

De hát a bölcsesség-ez vajon honnét van,

és az értelemnek hol a lelőhelye?

Odavivő utat nem ismer az ember,

élők országában nem lehet meglelni.

Az ősvizek azt mondják:

nem lakik bennünk,

a tenger megvallja:nálam sincs lakása.

Arannyal nem lehet érte megfizetni,

és a színezüst sem elég nagy ár érte.

Nem lehet megvenni ofiri aranyért,

sem ritka ónixért,sem pedig zafírért.

Nem érhet föl vele sem arany, sem üveg,

aranyedényért sem lehet becserélni.

A korallt és kristályt ne is említsük,

a bölcsesség ára drágább a gyöngynél.

Nem olyan értékes a kusi topáz sem,

de még a színarannyal sem mérhető össze.

Honnan is származik tehát a bölcsesség,

és az értelemnek hol a lelőhelye?

Fátyol takarja minden élő elől ,

el van rejtve az madarai előtt.

Maga az alvilág és a halál is vallja:

mi csak hallomásból tudunk róla.

Egyedül az Isten ismer hozzá utat,

egyedül ő tudja, hol a lelőhelye.

Mert a szeme ellát a Föld határáig,

ő mindent lát,mi az ég alatt van.

Amikor a szélnek megszabta a súlyát,

és a vizeket mércéjével mérte,

amikor az esőnek korlátot szabott,

és a mennydörgések útját kijelölte,

akkor volt,hogy látta,a súlyát lemérte,

megvizsgálta és lehatolt mélyére.

Az embernek csupán ennyit mondott:

"Isten félelme, lásd, ez a bölcsesség,

az okosság meg: kerülni a bűnt."

❮❮ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 ... ❯❯

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook