Idősen, betegen családban vagy otthonban képzeled a jövődet? (beszélgetős fórum)

Bár a téma ennél komolyabb, de esetleg indítványozhatnád később a gyereknek, hogy figyi, nem emlékszel rá, de amikor kicsi voltál és sírtál, ott hagytakak, rád zártam az ajtót, ezért nem fogok "megsèrtődni", ha öreg leszek, ápolásra szorulok, te meg otthagysz és rám zárod az ajtót.

De mivel az élet nem fekete-fehér, előfordulhat, hogy a gyereked sokkal nagyobb odaadással ápol majd téged, annak ellenère, hogy neked más elveid vannak az ő nevelését illetően. Vagy rábíz egy szakemberre.

Es gyakran az apolo megy el, nem az apolt.

amikor a 86 eves beteg anya eltemeti a 64 eves lanyat, mert az mar nem birta tovabb.

Családomban senki sem volt évekig ápolásra szorulva, csak max pár hónap, vagy hirtelen halál. Pár hónap alatt így fel sem ötlött senkiben az otthon lehetősége.

A nagypapám pedig egészségesen döntött úgy a mama halála után,hogy ő otthonba szeretne költözni. Bármelyik gyerekéhez költözhetett volna de ragaszkodott ahhoz, hogy adják el a házat és abból ment otthonba, saját lábán, egészségesen, nem kényszerből. Gondolom azért, hogy valahogy elterelje a figyelmét a nagyi haláláról.

Ilyen háttèrre nem tudom, mit tennék, súlyos, rövid lefutású betegség esetén minél inkább a családommal szeretnék maradni, de hosszú betegség esetén jobb az otthon. Csak nincsenek olyan jó otthonok, remélem,addigra lesznek. Engem nagyon megérintett az a film is, ahol Julianne Moore alzheimeres lett és hiába csinált magának egy videôt, amiben saját magát figyelmezteti, hogy mire nem fog emlékezni semmire, vegyen be egy csomó gyógyszert, sajnos nem sikerül neki a dolog...

Végigolvastam a cikket.

Ha valamivel ki lehet hozni a sodromból, akkor azt az ilyen és ehhez hasonló cikk teszi.

A cikkben felmerül a kérdés, mi számít normálisnak. Hát ez az! Kinek mi.

Szerintem igenis az a normális, ha felnőtt korban külön él a szülő a gyerektől.

Velem senki nem tudja elhitetni, hogy akkor nagyobb a szeretet, ha a felnőtt ember együtt él a szüleivel. A szeretet, a gondoskodás fokmérője nem ez.

A család megtartó ereje nem abban rejlik, hogy több generáció lakik együtt. Természetes, hogy nem kívánjuk vissza ezt a fajta együttlétet.

A családon belüli összefogás sem attól függ, hogy egymás hegyén-hátán vagyunk, mint szerető nagycsalád. Mekkora álszentség ez! Sokkal inkább vezet konfliktusokhoz, elviselhetetlenségig fajuló vitákhoz, megkockáztatom gyűlölethez a kényszerű együttlét. Csakhogy elmondhassuk, hogy micsoda összetartó család vagyunk, mi bizony nem hagyjuk magára az imádott szülőnket. Hallottam nem egy, nem kettő ilyen történetet.

A szeretet, tisztelet, megbecsülés sem attól van, ha a fiatal feláldozza magát. Mert ez nem egyéb, mint áldozat.

Egyébként meg kell kérdezni azokat, akik abban a cipőben járnak, hogy esetleg éveken át ápolják az anyjukat, vagy apjukat.

Aki őszinte, azt fogja mondani, hogy felőrli őket. És ez a vallomás sokkal emberibb, mint aki álszent módon azt mondja, hogy természetes dolog. Miközben legszívesebben már odaát látná az "imádott" szülőjét.

Aki otthonba adja azt szülőt, aki 24 órás felügyeletet és ellátást igényel, nem szereti kevésbé, mint aki a külvilág felé mutatva hatalmas áldozatot hozva ápolja. Tisztelet a kivételnek, mert biztos van olyan is, aki ezt teszi. De hogy nem lennék a bőrében, az biztos.

Lehet, hogy keménynek tűnik a véleményem, de így gondolom.

Ez a változat nagyon meglepett. Remélem, nem lesz erőd és megtalálod a jó megoldást.

Tudom, könnyű mondani, hogy el kell fogadni a sorsunkat, bármi is legyen. Ha mozgásban korlátozott lennék, de az elmém ép, vagy akár fordított helyzetben is keresném azt, amiért érdemes élni.

Ha olyan az állapotom, hogy nem tudom ellátni magam, de éveket élhetek, fekve, akkor otthon.

Ha nem lesz erőm, lehetőségem magam véget vetni.

Kepzelni barmit lehet elore.

Adott helyzetben - eloben - mar egeszen mas lehetseges.

Amig az ember nincs abban a szituacion, nem tudja pontosan, hogyis tovabb.

Olvastam ezt a cikket és elgondolkodtatott:

"A riporter csak köti az ebet a karóhoz. Továbbra is azt forszírozza, hogy a művész miért lakik még mindig az édesanyjával, miért nem él külön. Az ismert zenész elhárítja a dolgot, zenei pályájáról, színházi munkájáról beszél, de az újságíró ismét visszatér vesszőparipájához: hát hogy-hogy, s miért él az anyukájával riportalanya. Az alkotóművész kicsit kikelve magából azt kérdezi: mi van ebben érdekes és furcsa? Miért téma az, ha valaki szereti az anyját, és öreg napjaiban sem hagyja el? Nem hárítja másra az öregkorral járó gondokat, s nem dobja el azt, aki őt felnevelte. Most amikor idős, esendő és segítségre szorul, továbbra is vele kíván élni, mint egykor, mikor fiatal és egészséges volt, s fizikai, szellemi támasza volt művészi munkájában éppúgy, mint a hétköznapi életben. De – hangsúlyozza a hatvanhoz közeli férfi -, ebben nem lát semmi érdekeset, különlegeset, mert számára természetes, hogy van egy anyja, akit szeret és vele lesz, amíg csak él. S nem hogy elvesz az erejéből a mama, hanem még így, nyolcvanon túl is hozzátesz és ad jelenlétével. És nem a kényszer tartja őket együtt, hanem a szeretet kohéziója.

És tényleg, manapság már az tűnik rendkívülinek, aki normális családi életet él. Persze, mi számít ma normálisnak? Körülöttünk minden arról szól, hogy külön, izoláltan szabad igazán az élet. Minden azt sugallja, akkor vagy igazán felnőtt és nagyszerű, ha útilaput kötsz, s elhagyod a régi otthont. És főleg azoktól különülsz el, akiktől a legtöbbet kaphatod: az érzelmi biztonságot, a jó értelemben vett egymásrautaltságot, az őszinte beszélgetéseket és kitárulkozást, a gondok kibeszélését, a közös megoldáskeresést… A család megtartó ereje hiánycikk. Ma nem divatos dolog a többgenerációs együttélés, jobb esetben akkor kotorászik valaki újra a családi otthon még meglévő parazsában, ha bajba kerül. Sokkal izgalmasabb dolog az individualitás, az egyéni érdek keresése, minden áron. Az a jó fej, aki gátlástalan, eszközökben sem válogató célorientált. Az más kérdés, hogy ezek a törekvések többnyire inkább külsőségek, élvezeti cikkek megszerzésére irányulnak, s néhány év után aztán ki is pukkadnak, mint a túlfújt lufi.

Sok mindenért nem kívánjuk vissza a régi társadalmakat. De a korábbi időkben viszont a több generáció együttélése, a nagycsalád az élet számos nehézségére jelentett megoldást. A családon belüli összefogás erős volt és nem maradt senki magára. Mindenkinek megvolt a feladata, szerepe a közösségen belül. Arról nem is szólva, hogy ebben a közegben lehetett igazán türelmet, megértést tanulni, szeretetet és tiszteletet adni és kapni, életre nevelődni.

Miközben a globalizáció rengeteg jó lehetőséget hordoz magában, főleg a fiatalok számára – nyelvtanulás, utazás, szakmai tapasztalatcserék, tágabb határok a munkavállalásban -, addig a másik oldalon egyre több mindent elvesz: egyre érzékelhetőbbé válik az elidegenedés, a pénz mindenhatóságának erősödése. A gazdagok és szegények közötti tátongó szakadék egyre mélyül.

Tudósok gyakran figyelmeztetnek, de nem jut el igazán a tudatunkig: a magyarság száma folyamatosan csökken, a lakosság elöregedik, a társadalom atomjaira hullik, az idősek magukra maradnak, a szociális intézményrendszer nem képes pótolni a valaha jól működő nagycsaládokat. Csak akkor döbbenünk meg, amikor ezek a tények számokat is kapnak. Farkas Péter szociológus által közzétett adatok szerint jelenleg Magyarországon 2,2 millió idős ember él, közülük 450 ezren élnek családban, közösségben. 750 ezer azoknak az idős embereknek a száma, akik párban élnek, és van 650 ezer öreg ember, aki teljesen egyedül él. Riasztó adat az is, hogy becslések szerint 2050-ben nálunk minden második ember 50 éven felüli lesz.

Nem véletlen hát, hogy csodaszámba megy, ha manapság valaki arra törekszik, hogy a megszokott otthonában, a megszokott tárgyai között hagyja élni anyját-apját, s uram bocsá’ még együtt is él vele. Jó lenne mind több ilyen személyiségről olvasni, hallani, akik családcentrikus életvitelükkel, gondolkodás módjukkal példával járhatnak a fiatalok előtt. Akik el tudnák hitetni, hogy van más alternatíva, van másfajta és ezerszer nagyobb belső biztonságot nyújtó életforma is, mint a plasztikázott, shoppingoló tündibündik világa, mint kétes értékrenddel bíró, kevésbé a tehetségüktől, inkább balhéiktól hangos, élettársat, mint inget cserélgető pasik világa."

Cikk innen: [link]

Most érezzek bűntudatot, mert édesanyámat nem tudom már ellátni és találtam egy jó otthont számára? Évekig ápoltam, gondoskodtam róla fekvőbetegként. Azt, hogy ez mivel jár, csak az tudja, aki benne él.

Ma sokkal hosszabb ideig élünk, ami azt jelenti, hogy a gyermekeink is idősebbek, mikor mi már képtelenek vagyunk magunkról gondoskodni. Bár többgenerációs házban lakunk, ahol a fiaméknak és édesanyámnak is jutott bőven hely, mégis úgy tervezem, ha arra kerül a sor, inkább egy megfelelő otthonban éljek, mint a gyerekeimre túl nagy terhet rakjak.