Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Hunor - Valentin angyalka kistesója cikk

Hunor - Valentin angyalka kistesója


Történetemet már sokan ismeritek. Elvesztett kisfiamról szólt. Valentinról. Mély gyászról, bánatról, be nem teljesült álmokról, elvesztett reményekről, fájdalomról szólt. De most happy end a vég és nem szomorúság.
Hunor - Valentin angyalka kistesója

2009. július 27-én született Valentin, és július 28-án itt hagyott minket. Légmellet kapott, összeomlott a keringése, és agykamrai bevérzésben életét vesztette. 2009. augusztus 3-án végső nyughelyére helyeztük, elbúcsúzni csak a ravatalozóban tudtam, ott láttam őt először is és utoljára is. Meseszép kisfiú volt, fekete, hosszú haja és porcelán bőre volt, nem mertem megsimogatni, megpuszilni a ravatalozóban, mert féltem a hideg testétől, a fájdalomtól ordítani tudtam és ordítottam is.

Ki nem ismeri ezt az érzést, nem tudja milyen elveszteni a gyermekét egy anyának.

Még azon az éven több orvosnál is jártam, hogy megvizsgáljanak, és azt mondják meg, milyen gyorsan lehet újra babát vállalni császár után, egyik 6-másik 9 hónapot mondott, de volt olyan, aki min.1 évet.

2010 februárjában néha-néha rápróbáltunk, hogy hátha baba jön, de ritka alkalmak voltak, max. 4-5 alkalommal nem védekeztünk, férjem kért egy kis időt, én már nagyon szerettem volna, de megvártam, míg mindketten ugyanúgy akarjuk.

Ekkor már Győrben is voltam egy orvosnál, aki a babavárásom alatt szinte barátom lett, Dr. Fekete Zoltánhoz.

Ő azt mondta, min. 6 hónapot kell várnunk és akkor lehet próbálkozni, mivel tudtam, hogy mind a 3 gyermekem egy hónapon belül összejött, nem volt kétség, hogy most is így lesz.

Eljött a március. 10-én mensiztem és utána már 100%-ban próbálkoztunk, sok-sok biztatást kaptam a hoxás ismerősöktől-barátnőktől.

Áprilisban készültünk a templomi esküvőnkre, ami április 10-én volt, de arra már pontosan tudtam, hogy egy icike-picike élet elkezdett bennem fejlődni. Juhhhééé, KISMAMA VAGYOK!!!

Szerettem volna várni az örömhír megosztásával addig, míg az esküvőnk lezajlik, de párom rájött hogy valamit titkolok és egyértelmű volt neki hogy mit, pedig ezt nászajándéknak szántam, de ennél sokkal jobban ismer a férjem engem, és látta a szememben a csillogást és rákérdezett, mivel én locsi-fecsi nőszemély vagyok, elmondtam neki. De senki másnak nem!!!

Közben voltak kisebb nagyobb afférok anyóssal, kiidegelt és elküldtem melegebb éghajlatra, azóta sem kívánatos személy nálunk, ha én itthon vagyok.

Mikor 100%-ban biztos voltam, hogy babát várok, felhívtam Fekete Zoltán doktor urat és közöltem vele a jó hírt, és ő egyből adott egy időpontot mire menjek hozzá, megvizsgál és UH-ra küld stb. Elmentem az időpontra és igen beigazolódott az, amit már tudtam. KISBABÁT VÁROK.

Babavárás elején minden rendben ment, nem volt könnyű babavárás, mert az előzmények miatt állandó stresszben voltam, és nehéz volt boldognak lennem.

Naplómban szinte minden héten megírtam, mik voltak a gondok-bajok és az események, amiket most 100%-ban nem részletezek. 25. héten éjjel furán éreztem magam és fájt a hátam-görcsöltem, na innentől kezdődött a kálvária. Kezdett kinyílni a méhszájam, cervix 3100,

majd rá 3 hétre, minden héten mentem a nőgyógyászhoz, újabb pofon cervix 3110. Majd újabb 3 hét és már csak cervix 2110, lett az eredményem. Kaptam görcsoldókat, Magnézium-port, Gyniprált-Verapamilt, és 27-28 30 hetesen Diprophos szurit, ami tüdőérlelő a picinek!!!

Nem voltam nyugodt, de a nőgyógyászom teljes pihire intett, ágynyugalom, vagy kórház, kértem egy hét haladékot, tudtam, hogy nem tudok befeküdni, így otthon elfeküdtem, már amennyit lehet 2 gyermek mellett, azért megtettem kis házi teendőimet, de csak lazán, és hozattunk ebédet is. Fiamat vittem-hoztam az oviból és szinte az egész falu egyként szurkolt, és szorított nekem és a kisbabának. De eljött szépen lassan a 35. hét, Gyniprált el kellett hagynom és azt mondta a nőgyógyászom, hogy 2 nap alatt kiürül a szervezetből, én tudtam, hogy akkor azon a héten baba lesz!

Kérdezgettem tőle sok-sok butaságot, hogy ha így vagy ha úgy lesz, akkor mi lesz, lehet-e nekem programozott szülésem és nem császárra gondoltam, de mivel alig egy éve volt császárom, megindításról szó sem lehetett.

Minden pillanatban a 25. héttől azért imádkoztam és arra kértem kisfiam (mert UH-on ez is kiderült), hogy még, még maradjon benn, majd 35. hét vasárnapján bevettem az utolsó Gyniprál nevű görcsoldómat. ez november 7-e volt.

November 7-én vasárnap férjem kérdi mi a baj, mondtam neki, hogy fáj a hátam és a hasam is keményedik, bevettem Pipolphen-t és jobb lett, elmúltak, nyugisan pihiztem éjjel. Hétfőn újabb nehéz nap, de ekkor már félve sejtettem, hogy lassan, de biztosan baba lesz a héten,

November 8-9. éjjele: pontban 00.00-kor néztem meg a telefonom óráját és onnantól kezdve minden 10 percben néztem, fájt, de nem nagyon, hátam fájt, mint akinek a veséje megfázott és húzódott előre a hasamhoz, ami persze be is keményedett, de nem az egész hasam csak a méhem. Fél 2-kor ébresztettem férjem, akinek aznap még dolgozni is kellett mennie, hogy lassan másfél órája fájdogálok, de nem vagyok biztos benne hogy ez az, majd megbeszéltük hogy 3/4 2-kor felhívom a szülésznőmet (fogadott), hogy mi van, ez az-e?

Elmentem fürödni, de nem lett jobb, majd irány telefonálni, Anasztázia azt mondta menjünk be, mert mivel 75 km-re lakunk Győrtől inkább menjünk be potyán, mintsem valami baj legyen útközben. Elindultunk úgy 2.15 körül, és 3-ra fenn is voltunk Győrben, ahol nem nagyon tudtunk mit mondani, miért jöttünk, hiszen a fájások szinte semmik voltak és útközben egyet-kettőt éreztem csak, lehet, hogy a pánik miatt?

Egész Győrig tartó utunkon azon paráztam, jajj csak tényleg fájások legyenek, hogy ne kelljen potyára felmenni Győrbe és a férjem sem tudta magát kipihenni, féltetem mert mennie kellett melózni én meg maradtam. NST-re tettek, ami nem mutatott fájást, kiderült, rosszul rakták fel és nem érzékelte a gép őket, de megmozgattam és máris 50-70-eket mért. Megvizsgáltak, mondtam neki, hogy Fekete Zoltán doktor úr azt mondta, hogy ha a cervix állapota nem változik, akkor mehetek haza, na a doki megvizsgált és mondta, kétujjnyi! Mi van? Mennyi? Akkor ma lesz baba? A nővér aranyos volt mondta, na anyuka a felénél tart! Életem első legszebb mondata volt, boldogan mentem ki férjemhez és mondtam neki, ma apuka leszel, és mi legyen a neve? HUNOR azt mondta, naná, hogy HUNOR!

Elváltunk, ő ment melózni, én meg a szenvedő szobába ott csak úgy hívják, oda azok az anyukák mennek, aki szülni készülnek, 4 körül már 5 percesek voltak, 4.15-kor már 4 percesek, de ennyi, kinn sétáltam egy kismamával, akiről kiderült, hogy 16 éve nem látott unokanővérem volt az és szintén szül. 5 körül megjött a Naszti is és kérdezte, mi újság, mondtam neki 4 percesek és nem fáj, semmi bajom sem volt jókat nevettem és sétáltam, de olyan érzésem volt, mintha mindjárt a húgycsövemen születne meg. 7-kor befutott a Zoltán is aki hívott, hogy megvizsgálna....megyek boldogan.

Tudtam, hogy ma baba lesz (na de azt nem hittem, hogy ennyire gyorsan)... Megvizsgál és közli irány a szülőszoba! Mi van? Hova? Szülőszoba? Szülni fogok? Igen mondta, mert bő 3 és fél-4 ujjnyira nyitva vagyok a semminek tűnő fájásaimmal ennyire kitágultam.

Unokatesómnak még mosolyogva mondtam: - Na szia én mentem szülni! Szia...szóhoz sem jutott. Elindultunk, beraktam a táskáimat egy szekrénybe, aminek a kulcsa nálam volt. És érdekes, mert az 5-ös szekrényt kaptam (én 5-én születtem és ezt jó ómennek vettem)

Felfeküdtem az ágyra, NST-re raktak és vártunk, míg a Fekete Zoltán doktor úr jön, mert 8-kor ígérte a burokrepesztést (fél 8-kor megbeszélésük volt az előző 24 órai munkájukról).

8.10-megérkezett a doki bácsim, na akkor mondja, majd szóljak, ha jön a fájás és felmutatta nekem azt a szerszámot amivel a burokrepesztést csinálják, na erre az összes fájásom elmúlt, bepánikoltam, pedig már 3 burokrepesztést túléltem, de soha sem láttam mivel csinálják (olyan mint a nagy kötőtű).

Na jött egy fájás, de pont nem figyeltek rám, én meg szólni nem mertem, de pech pont rám nézett és akkor bummm, burok reped...minimális víz jött csak ki, mert a picurka feje igen lenn volt már.

8.30-kor jött az első tolófájás, de szinte alig valamicske, de senki sem volt benn velem, mert rajtam kívül még 6 vártak szülésre (nagyüzem volt aznap, 6 fiú és 1 lány született 8.40-től-2-ig bezárólag).

Nem sokkal erre rá jött a következő, de a Zoltán mondta, hogy ha érzem, akkor egy picikét próbáljak nyomni, én nyomtam minden erőmből és egyszer csak mondja Zoltán, hééé ne ennyire, mert már kinn a feje félig-látni a homlokát!!!

És jött szinte egyszerre a következő és újra nyomtam, ezzel megszületett a feje, na és itt kezdődött a rémálmom (nekem nem volt beöntésem és nagy dilemmám volt az, hogy nehogy oda...szóval értitek) egyfolytában, végeérhetetlenül jöttek a tolófájások, a kakilási ingerek, de nem szabadott nyomnom, tartsam még - tartsam még, hangzott el vagy tízszer, de nem tudom, mondtam, nagyon kell nyomnom, és akkor megtört a varázs, na akkor nyomjon, mondta Zoltán.

Nyomtam és éreztem azt, amire lelkileg már 36 hete vártam, megszületett a kisbabánk, egyszerre felsírt, és a hasamra rakták, ott volt a picike kis Hunor 2560 grammal és 45 cm-rel, reggel 8.40-kor született. (Óramű pontossággal született ugyanabban az időben, mint Valentin, nem lehet véletlen).

Amikor a pocimon volt elkapott a sírógörcs, nem tudtak megvigasztalni fél órán keresztül, csak zokogtam és zokogtam. Zoltán és Naszti is egyfolytában mondták: - Ne sírj, itt van a kisbabád, egészséges, jól van, ne sírj nincsen semmi baj....De az érzelmeknek nem tudtam parancsolni, hihetetlen élmény volt. Elvitték megnézni és egy pillanatra visszahozták adtam neki egy nagy puszit és elvitték, inkuba rakták, mivel koraszülött és picike nehogy kihűljön, de nekem újabb rémálmok jöttek. Jött a neheze a betapintás (mivel tavaly császárral szültem meg kellett vizsgálni a hegem belülről is, na köszi szépen) szülés után majd belehaltam, szörnyű volt, és utána jött a következő nagy művelet a gátvarrás, nem éreztem szinte semmit, de annyira elegem volt már és a kisfiam szerettem volna látni, eltartott vagy fél órát míg varrtak.

De aztán mennem kellett egy másik szobába, mert kellett a szülőszoba, elvittek nyugis helyre, melegre és a kilátás isteni volt, az idő gyönyörű, mintha csak nekünk sütött volna aznap a nap. Kaptam enni-inni, Naszti mindennel ellátott, na de akárki bejött hozzám mind-mind a hasam nyomkodta, mikor jött valaki már rettegtem és kérdeztem a hasam nyomni jött? Igen! Mosolyogtak mintha csak azért jöttek volna, hogy gratula stb., Nasztinak jutott eszébe, hogy felültet és akkor a gravitáció majd megoldja a vérzési gondjaimat, és igaza lett, na de aztán jött Naszti az újabb kérdéssel: megpróbálnék pisilni? Hogyne, na de fekve? Ki tud úgy? Nekem nem ment, jött is a katéter, de nem fájt.

Végre-valahára betoltak a szobámba, de útközben vetettünk egy nagy pillantást picike Hunorra, édesem annyira picike és gyönyörű, és irány a szoba.

11-fél 12 között elvánszorogtam a kisfiamhoz, majd rosszul lettek a nővérek-szülésznők (mivel még nem kellhettem volna fel), de úgy éreztem kisfiamnak szüksége van rám és nekem is rá. Megnéztem, simogattam az inkuba, Majd bunkó módon kitessékeltek onnan, nem tudtam elköszönni Hunortól, és meg is lett az eredménye. 12-kor rohan hozzám a dokinő (idióta), hogy a kisfiam nem vett levegőt, vagyis elfelejtett venni levegőt és elfeketedett és rohanni kellett vele a koraszülött osztályra, na ennél nekem sem kellett több, első kérdésem az volt, hogy lélegeztető gépen van? Azt mondta NEM. De az E épületben van, innen 2 épületnyire és a 7. emeleten, majd ha jobban vagyok, menjek át, nézzem meg, nem kellett nekem több, irány pisilni és már mentem is, alig 4 órával a szülés után, hosszú volt az út és nagyon fáradt voltam, tudtam, hogy koraszülött osztályon mi várhat rám, de ezt így nem hittem volna.

Bemegyek, nagy megrökönyödés, hogy mit keresek itt, mivel jöttem, kivel jöttem át? Mondtam, gyalog és egyedül. Megmutatták kisfiam, orrában oxigén pipa, szájában gyomorszonda, de jól van, nincsen semmi baja!!! Huhh. Ott volt a főorvosnő, Dr. Gál Veronika, aki egy isteni rendes doki néni, és hálát adok Istennek, hogy az ő kezei közé került Hunor.

Ami azon a koraszülött osztályon várt, megrémített. 4 külön szoba.

1. elkülönítő: ide azok a kisbabák kerülnek, akik 24-30 hét között születtek, mindnek huszonéves anyukái voltak, várva arra, jobban lesz-e a baba vagy ...! Minden napjuk rettegés volt, hogy a pulton nem várja-e őket egy papírdarab, hogy elvesztették gyermeküket.

2. PIC 1. ide már a nagyobb babák kerültek, akik kikerültek az elkülönítőből

3. PIC 2. itt voltunk mi is, ide azok a babák kerülnek, akik kicsi súllyal vagy cukor miatt vagy légzési gondok miatt kerülnek.

4. hizlalda: innen már haza menők a babák csak el kell érniük a versenysúlyt, 2300 grammot.

Minden nap reggel 7-től este 7-ig lehetett benn lenni a babákkal, na én szinte minden időmet ott töltöttem és beszélgettünk anyukákkal, jó volt, elütöttük az időt mindig valamivel, nevetgéltünk, eltereltük a gondolatainkat babáink gondjáról, és pozitív energiával töltöttük fel magunkat, itt lehetett lefejni a tejet amit ki szondán keresztül, ki cumisüvegből kapta meg, és persze akinek a babája jol volt szoptathatott is.

Minden nap közelebb kerültünk ahhoz, hogy hazamehessünk, az oxigén rásegítést 12 óra alatt lebirkózta a kisfiam, amit normál esetben úgy számoltak, hogy min. 2 nap, de mindig beszélgettem Hunorral mit kell tennie, hogy minél előbb hazamehessünk és hogy minél előbb a karomban tarthassam, szopiztathassam. Hallgatott rám és lám, alig 4nap alatt kikerült az inkuból és kiságyba rakták és szopizás is ment már a 3. naptól, szóval egy álom vált valóra, amikor hétfőn felvihetem az osztályra magam mellé, innen már sima volt az út hazáig, még 2 napot voltunk fenn az osztályon és szerdán hazajöhettünk.

Ma már nagyfiú lett Hunorból, hazajövetelünkkor 2400 gramm volt, tegnap 2915 gramm volt, és csak szopizik, de azt nagy élvezettel, én meg nagy élvezettel és örömmel veszem a karjaimba és szopiztatom meg.

A világon a legszebb ajándékot kaptuk meg az élettől. Legjobb barátunk azt mondta, hogy HA ISTEN BECSUK EGY AJTÓT, AKKOR KINYIT EGY ABLAKOT! Nekünk nyitott egy ablakot és mi megkaptuk azt, amire úgy vártunk 36 héten keresztül.

Valahányszor a karomba fogom Hunort, minden alkalommal megköszönöm Valentinnek, hogy Hunor itt lehet velünk, mert ha nincsen Valentin.....Nincsen Hunor sem....

Köszönöm picike fiam, Valentin...

Nagyon hálás vagyok, hogy segítettél és hogy álmunk teljesítetted!!

Valahányszor ránézek Hunorra, mindig elképzelem Valentint is, de nem megy, nem tudom összehasonlítani őket és nem is szeretném, mindegyik külön-külön személyiség és külön-külön kisemberke.

Köszi, hogy elolvastátok a szinte kisregényemet.




Írta: edadf283be, 2010. december 19. 10:08
Fórumozz a témáról: Hunor - Valentin angyalka kistesója fórum (eddig 38 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook