Honnan tudjátok hogy a párotok az igazi? (beszélgetős fórum)

Nem tudom, de remélem.

11 éve a kapcsolatunk elején én nagyon-nagyon szerelmes voltam,de nem gondoltam, hogy ő az igazi. Ő is szeretett a maga módján, de nem volt még megérve a a komoly kapcsolatra.Nagyon sokat szenvedtem mellette lelkileg, hogy nem úgy szeretett, ahogy én. De én sem voltam teljesen normális. Azt hiszem akkoriban társfüggő voltam. 4-5 év után különváltunk, de elszakadni sosem szakadtunk el teljesen egymástól.Idővel szerelmes lettem másba,akiről úgy gondoltam, hogy az IGAZI(véglegesen ekkor mondtam ki a sziát a réginek). Pedig akkor már óvatos voltam, és sokáig nem is mertem elhinni, hogy ilyen csoda történhet velem. Néhány hónap után a fiú csúnyán átvágott. Én akkor vesztettem el a hitemet abban, hogy IGAZI.Mert hát hogyis érezhettem addig azt, ha mégsem ő az?! Az én régi pasim, viszont ez alatt rádöbbent arra, hogy mit is jelentek neki. ÉS várt, türelmesen várt, és mindig ott volt, ha kellett. Kb fél évbe tellett, míg az Ál-Igazit ki bírtam hevereni. Nem sok hímneműt bírtam elviselni akkor magam körül, de a régipasi köztük volt. És újra elkezdett érdekelni, elkezdtem újra bízni benne, és tudtam újra szeretni. Az előzmények miatt nálunk csak nagyon kevés ideig tartott a nagy-szerelmes időszak (az a rózsaszín ködös, lebegős),sőt, talán így második nekifutásra nem is volt. De helyette megkaptuk az "összetartozunk" érzést, ami azóta is tart. Azt, hogy tudom, mikor mire hogy reagál, mikor kell inkább békén hagyni, mikor kell szeretgetni. Hiányzik, ha sokáig nincs velem (egy-két napig nem, mert olyankor tudom magam utolérni:-))), féltékeny vagyok, ha valaki szemet vet rá, szeretem az illatát (parfüm nélkül is), és azt is szeretem, hogy néha tök hülyék tudunk lenni, és csak vihogunk, mint a gyerekek (ahogy Castellina is írta). Nem lobogó szerelmes érzés ez, hanem szeretet. Tavaly házasodtunk,úgyhogy remélem hogy ő az, akivel boldogan le tudom élni az életemet!

Bocsi, ez jó hosszú lett. De vannak rövid és szerintem igaz megállapítások is:

-ha szereted az illatát (az sem taszít, amikor izzadt, (és a lábszaga sem:-))

-nem érzel olyat vele, hogy "kínos hallgatás". A kapcsolat elejétől kezdve.

-az értékrendje közel azonos a tiéddel

-azt érzed a kapcsolatodban, hogy boldog vagy.

-tudd vele elképzelni az életed

És akkor sztem nem kell azon agyalni, hogy IGAZI-e vagy sem. Legalábbis ez az én felfogásom...

Én még "csak" 4 éve vagyok együtt a párommal, de jelenleg - vagyis inkább már négy éve folyamatosan - úgy érzem hogy tényleg ő az igazi! Annyira nagy az összhang köztünk... mindenben!

Amikor legelőször megláttam úgy éreztem, hogy semmi esélyem nála, sokkal jóképűbb annál, mintsem kezdjen egy magamfajtával! De aztán mégis velem maradt... és boldog vagyok vele! Nagyon szeretem!

Ezt nem tudom meddig tart,hogy ő az igazi.

Egyszer már csalódtam,abban akiben az igazit véltem.

Igazából én is azt tudom mondani, hogy ez egy megérzés eleinte. Sokszor voltam már szerelmes Őelőtte is, de ezt az érzést sosem éreztem. Valami teljes bizonyosság volt. Amikor először beszélgettünk szó sem volt arról, hogy bármit is akarnánk egymástól. A három egyszerre "futó" barátomból akkor egyet bevallottam neki, és Ő azt hitte emiatt, hogy komoly kapcsolatom van, ezért nem is próbálkozott.

A beszélgetésünk utáni napon mindhárom barátommal szakítottam. Úgy éreztem, hogy új esélyt kaptam az életre, pedig csak beszélgettünk. Semmi extra nem volt, csak a hegyekről, a természet szépségeiről beszélgettünk. Én mégis más ember lettem attól fogva. Egyetlen pillanat alatt leráztam magamról mindent, ami úgy éreztem, hogy nem szolgálja azt, hogy az Igazit beengedjem az életembe. Nem sorolnám, hogy miket... sok rossz dolgot...

Ő nem tudta ezt. És én csak csendben epekedtem utána vagy két hónapig. Amikor először hazakísért és a kapuban megcsókolt, akkor éreztem azt, hogy: "igen, most újjászülettem".

Ettől kezdve olyan természetesnek tűnt, hogy mi összetartozunk. Nem voltak nagy romantikus jelenetek, hatalmas rózsacsokrok és nagy szavak, mégis úgy éreztük mindketten, mintha azelőtt fél emberek lettünk volna.

Közben összeköltöztünk, két évig a szüleinél laktunk, ebből a két évből 9 hónapig Ő katona volt. Még ma is csodálkozom, hogy milyen leveleket írtunk egymásnak :) Számomra azokért a levelekért mindenképpen megérte az a 9 hónap...

Két év után albérletbe mentünk. Az az igazán lángoló szerelem azt hiszem úgy 2-3 évig tarthatott. Azután egyszer megkérdeztem, hogy részéről elmúlt-e a szerelem, vagy még mindig ugyanazt érzi, mint a kezdetekkor. Akkor azt mondta, hogy már egy ideje nem ugyanazt érzi. Amit most érez, az már valami más, a vakság hiányzik belőle az biztos. Emlékszem, hogy megijedtem ettől a mondatától :) Egy idő után viszont, amikor részemről is elmúlt a vakság, akkor megértettem, hogy mi ez. Nem szerelem, hanem valami, valami még annál is több. Olyasmi, ami éppen attól válik többé, hogy tisztábban, kendőzetlenebbül látjuk egymást, és el tudjuk fogadni azt is, amit korábban nem láttunk, nem vettünk észre. Amikor az ember még a büdös zokniját is szereti, amit szerteszét hagy :) Nem vakságból, hanem azért, mert az is Őhozzá tartozik, hogy mindent szerteszét elhagy :) Mert ez az egész valahogy annyira ismerős. Annyira a részünkké válik.

Három és fél éve éltünk együtt, amikor összeházasodtunk. Emlékszem, hogy a csajszi, aki fényképezett minket, mondta: "Nézzetek egymásra szerelmesen" és a párom benyögte: "Három és fél év után szerelmesen?" a csajszi egy pillanatra ledermedt, de mi nagyon jót nevettünk ezen :))

Jövő héten leszünk négy éves házasok.

Én egészen biztos vagyok abban, hogy az Igazihoz mentem feleségül. Bár nem abból a vak szerelemből, ami az elején volt, hanem abból a bizonyosságból, amivé ez az érzés később átalakult.

Jópár dolgot végigéltünk együtt ezalatt a hét és fél év alatt. Sokat változtunk is mindketten. Ahogy változtunk, mindig csak egyre erősödött a bizonyosságunk egymásban. Azt hiszem, hogy ez attól van, mert "egyfelé" változtunk. És nem úgy, hogy a változásokat kierőszakoltuk volna egymástól, hanem egymást tisztelve, szabad akaratunkból.

Abban biztos vagyok, hogy mi megtaláltuk egymásban az Igazit.

Abban viszont nem vagyok biztos, hogy mindenkinek van ilyen Igazija... azaz, inkább abban nem vagyok biztos, hogy mindenkinek az életfeladatainak a része lenne az, hogy megtalálja az Igazit. Én azt hiszem, hogy mindannyian más-más életfeladatot vállaltunk a születésünkkel. És ezek a különböző életfeladatok sokszor köszönőviszonyban sincsenek egymással.

Ami nekem egy problémára jó tanács, és rendbeteszi az életemet, az másnak ugyanarra a problémára félrevezetés lehet. Ezért aztán az semmit sem jelent, hogy én miből érzem, hogy megtaláltam az Igazit. Mások másból érzik. Van aki nem érzi. Van aki nem akarja érezni, valahol tudat alatt gátolja magát ebben. És van akinek nincs Igazi kijelölve. Akinek nincs Igazi kijelölve erre az életére, annak lehet, hogy több párja is lesz, mert többféle dolgot kell megtanulnia, amit egyetlen embertől nem tudna megtanulni. És lehet az is, hogy valaki azzal a sorsfeladattal jött élni, hogy megtanuljon a saját lábára állni, ezért nincs is kijelölve számára Igazi, mert az csak gátolná a feladatának az elvégzésében.

Azt hiszem, ennyi a gondolatom ebben a témában úgy nagyjából :)

Háát...

Ránézek (meglehetősen buta képpel), és amikor azt mondom mimimimi...

Akkor elkezd olyan arcokat vágni, amitől összeugrik a gyomrom, vigyorog a lelkem, és röhögünk jó ideig.

AKKOR TUDOM, HOGY SENKI MÁS NEM VISELNE EL ILYEN HÜLYÉN :)

Privátban már bocsánatot kértem.

köszi, hogy együttérzésed fejezted ki. Az igazi pofon nem fájt volna ennyire.

Szia! Ezt írtam:( Egy jó nagy pofon után kérdezem.)

Ez a pofon átvitt értelemben értendő !!!

Mókica, az 53. és az 58. hsz-od nem értem. Ha nincs mondanivalód, vagy érved, akkor ne heccelj másokat!

Köszi.