Hogyan tudjam elviselni egy hóbortos anyós szeszélyeit? (beszélgetős fórum)

Nem "kaffogok", de úgy gondolom kettőnk közül nem te tanultál pszichológiát! Sok ember feljogosítva érzi magát, hogy beleszóljon más életébe, és "okosan"tanácsokat osztogasson!

Nem gondolnád végig, hogy a és rossz tanács, a sérült embernek árt!!!

Nagyon nem jó hogy egyesek, mint te például ilyen überokosnak véled magad! Nagyon ártalmas ez a viselkedés.

:o)))))))))

Teljesen mindegy, valahogy sikerül, még ha bizonytalan is vagy. Tudod, a magabiztosak sem feltétlen azok mindig, csak jól álcázzák magukat. :o))

Köszönöm:)))

Amúgy nem az volt a szándékom ,hogy "rád húzzam a véleményem",egyszerűen csak elmondtam ,ami velem történt,hátha segít.

De mindenkinek a maga útját kell járnia,olyan tempóban és irányban ,amit ő szab ki magának és ez így van jól!:))

Tényleg nem bántottatok, senki sem :D

Én azt vallom, hogy mindenkinek lehet véleménye, de nem lehet azt bárkire "ráhúzni". Van, amikor nem tetszik nekem sem, amit mondanak rólam, de érdemes rajta elgondolkodni. A negatív kritikán is. De... magadba csak Te látsz, senki más. A legnagyobb mélységeit a lelkednek is megláthatod vagy elzárhatod. Én az vagyok, aki elzár.

Ezt úgy képzeljétek el, hogy van a lelkemnek (és ezáltal a gondolataimnak) egy olyan mélysége, amit gondosan zárva tartok... néha még magam előtt is. Hogy betegség lenne? Lehet... Nem, nem szeretek szenvedni, de vannak az életemben olyan "történetek" amelyek fájdalmasak, de sem megszabadulni nem akarok tőlük, sem megváltoztatni az érzést, amit érzek velük kapcsolatban. Hát, nem tudom, értitek e... Ezek a dolgok sokat jelentettek nekem a valóság síkján és miután elmúltak, akkor is. Ezek negatív dolgok, de nem akarom túlélni őket, nem akarok fájdalom nélkül gondolni rájuk, mert akkor úgy érezném, hogy már nincsen akkora jelentőségük.

És ez lehet egy haláleset is. 7 éve egy vasárnap reggelen el kellett mennünk egy közeli tó partjára a férjemmel. Az öccsét kerestük. Barátai hívtak minket, hogy hajnali fürdőzés közben egyszercsak elmerült. Két órát vártunk, amig a búvárok kiemelték. Ha erre gondolok, újra és újra rámtör az az érzést, amit a várakozáskor éreztem... és a fájdalom is. Ott "vigyáztunk" rá, amig jött érte a mentő, megsimogattuk az arcát, fogtuk a kezét. A férjemmel mi mentünk el neki új ruhát venni, ő tette a nyakába az új nyakláncot, mert a régit a boncoláskor levágták róla. 7 éve nem beszélünk róla. Amikor sírtam miatta, a férjem mosolyogva mondta, hogy ne sírjak, mert az öccse azt utálná, nagyon szeretett minket. Soha nem mondom Balázsnak, hogy kis prücsök, mert ő hívta így. Lehet, hogy beteges, de én nem akarok rá fájdalom nélkül gondolni. És ez nem azt jelenti, hogy én mindennap bőgök emiatt félórát, csak azt, hogy amikor rágondolok, akkor igenis fáj.

Az indulataim néha valóban abból fakadnak, hogy valakinek az életében viszontlátom önmagam gyengeségét, szenvedését. De azért, mert Ti mondtok valamit, nem haragszom rátok. Egyszerűen van, amit másként gondolok és van, ami érzékenyebben érint, de ennyi...

Segítségre bár valóban nem szorulok, sokmindent csináltam már végig egyedül, azért például nagyon szeretem és megbecsülöm a barátaimat és a családomat. Szerintem bennük van igazán a segítség.... :D

Hűűűű, Fata mindent elmondott helyettem.

Egyébként nem értem, hogy Neked miért kell személyeskedned, Lindus nem szorul segítségre általad, hisz beszélgetünk és nem támadjuk. Nem annak szánjuk, és szerintem Ő sem annak veszi.

És igen, olvashatnál kicsit pontosabban is. :o))

Egyrészt se nem játszom,se nem érzem magam mindentudónak.

Másrészről mintha többször is céloztam volna rá,hogy mindenkinek a maga baja a legrosszabb.Nincs különbség,mindenkinek magának kell megküzdenie a múlt démonaival.

Bár nem értem miért tőled ez a nagy indulat,Lindustól megérteném ,de tőled nem.

Lehet ,hogy sok a közhely (amik mellesleg nagyon igazak tudnak lenni),de ne fikázd le a saját tapasztalataimat és következtetéseimet.

Ha nem csak belekaffognál,hanem végig is kísérted volna az egészet,akkor tudhatnád,hogy .....áh ,hagyjuk.

Amúgy meg ,gondolj amit akarsz.:))))

Tudod te mire gondolok,na!:)))

A lelki fájdalmakra.

Ó, a 805. hsz nem rólad szólt azt hiszem ... :o))

Azt nekünk szánta! :oD

Én egyet sem ismerek ,még egy se jött hozzám ,hogy szükségük van rám!:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Persze ,ez így van ,hisz emberek vagyunk ,és minden szomorú,vagy bármilyen történésnek ,megvan a sémája ,amin végig megy mindenki,ez amolyan félig tanult ,félig ösztönös dolog.

A gond pontosan ott van,amikor életbe lép a ragaszkodás a fájdalmakhoz,a sebek megtartása,hogy bármikor újra fájhasson ,mert az néha olyan otthonos érzés.

Halált említetted,mint eltűntethetetlen sebet.Az sem az.,nem kellene annak lennie.Azt hiszik az emberek,ha már nincs seb,ha már nem fáj az elhunytra gondolni,akkor már nem is szeretik,pedig nem így van.

Mekkora tételre gondolsz?

Van a barátommal összeverekedtünk, meg az elváltam a féregtől, és van a késsel megszúrt, és meghalt a kedves. Nagy túlélő az ember, az biztos.

Most csak azért írom le, hogy megértsd::DDD (gonosz vagyok,mi? pedig szeretlek, tudod)

Amikor elveszted a gyereked, akkor jön a gyötrelem, hogy miért, a szidás, a vádaskodás és az érzelemnek minden fokát átéled a szeretettől a gyűlöletig. És van az idő, van a megbékélés megbocsátás, és ott a heg ami soha nem gyógyul be, mert minden egyes kis inger ami hasonló érzelmeket vált ki belőled felszakítja a sebeket.

És nem azért, mert átugortál a "falon".

Vannak feldolgozhatatlan emlékek, és azok örökre gyomorszorítóak maradnak.

Olyan csak a mesében van, hogy érzelemmentes. Van az ingerküszöb, kinek gyengébb kinek erősebb.

Tehát ahogy írtam,mindenki másképp reagál, és ezáltal nem is lehet általánosítani.

Te ismersz 2 pszichológust aki egyetért? Én nem:)))

Senki nem állított olyat, hogy egy traumát a későbbiekben pozitívan kéne értékelni, vagy megélni. Bár erre is van pl, de itt nem a megerőszakolásra értem természetesen.

Az első reakciók egyike, jól mondod, a fájdalomnak a tudatalattiba való száműzése. De ezzel nem oldasz meg semmit, mert ugyanúgy hatással van rád, csak nem tudatosul benned, csak később, amiről Fata is ír, hogy "eltorzítja" az eredeti személyiséget.

Az érzelmeket nem szabad elfojtani, meg kell élni őket, a haragot, a gyűlöletet, a félelmet ..... mindent, ami ezzel jár, mert ez fontos része a feldolgozási folyamatnak. Nem lehet lépcsőfokokat átugrani, ezeken végig kell menni mindenkinek. Ebben azt hiszem egyetértünk. DE! Egy idő után el kell engedni ezeket, mert már nem segítenek bennünket, hanem gátolnak, és deformálnak minket. Sokan ennél a fázisnál akadnak meg. Egész életükön hordozzák, és táplálják ezeket a negatív érzelmeket, megkeserítve a saját életüket. Nem elfelejteni kell a történteket, hanem megtanulni együtt élni velük, gyomorgörcs, stressz nélkül. Hogy ez kinél mennyi időt vesz igénybe, az az élmény súlyosságától, a személyiségtől, és a tudatos munkától is függ.

"Az ember megbocsát, de a sebek megmaradnak, még ha csak hegek formájában is."

Akik átugorják a falakat,azoknak maradnak ott a hegek és a gyomorszorító érzések ,életük végéig .(szerintem:D)

"hogy igenis megmutatom, én más vagyok, és ezt kell lássa az is aki vétett ellened, mert ez az igazi büntetés."

Ez pedig ez általunk kialakított Én ,aki védelemből,és bizonyítási kényszerből,bosszúból jött létre ,de nem az igazi.

"de a jelenből ezt már nem érzed"-hát, ez így nem hiszem hogy helytálló, mert nincs olyan, hogy téged megerőszakol egy idegen, és te negatívból közömbösbe vagy pozitívba váltasz. Ha meg a saját apád akkor pláne. Az idő ami segít, de nem a közömbösség irányában, hanem a felejtés, és maga a fájdalom okozta traumának a tudattalanodba való rejtésében. Minden egyes hasonló eset amit olvasol ,felszakítja ezt a sebet. Közömbös sem leszel, mert megtörtént, és mindig eszedbe fog jutni. Bár lehet, hogy ezt valaki pozitívumként éli meg, de gondolom, az naponta megáll a bozótosban és azért imádkozik, hogy végre jöjjön egy szatír.......

Az ember megbocsát, de a sebek megmaradnak,még ha csak hegek formájában is. És igen is van mindenkiben egy erős késztetés, hogy igenis megmutatom, én más vagyok, és ezt kell lássa az is aki vétett ellened, mert ez az igazi büntetés.

Ettől függetlenül, egyszerre szeretheted, és gyűlölheted, mert a két érzelem szerintem igen csak rokonságban van egymással.

Visszafogni pedig semmiképp nem szabad, mert ez egyenes út a depresszió, paranoia, rögeszme, öngyűlölet felé.

Kiadod, megbocsátod, és ahogy tudsz felejtesz. Ha kell, úgy is, hogy megtagadod a kapcsolatot a szülővel, rokonnal, baráttal.

De az érzelmek sírig kísérnek, azok nem kikapcsolhatóak.

Miért érzed sértőnek?

Gyengének és gyávának látod ezt a lányt,és úgy érzed te nem vagy az?

Ő is csak az úton jár ,mint te,csak épp te ott tartasz ,hogy átugrottad a falat,talán ennyivel előbbre.

Nem ,dehogy ,olvasd újra.

Ezt úgy értettem,hogy ha az ember rájön bizonyos dolgokra,"megvilágosodik",akkor mondja ezt magának,én is megtettem ,jó párszor!:))))

Számomra nincs különbség,ha távolabbról szemléljük a dolgokat és nem a részletekbe bonyolódunk bele.

Adva van egy ember aki gyerekkorába számtalan megalázást,szeretetlenséget ,bántást és erőszakot viselt el.Ez mindig lelki sérüléssel jár,ami vagy agresszióban más,vagy önmaga ellen,vagy önbizalomhiányban ,vagy pánikrohamokban ,depresszióban,stb nyilvánul meg .

Hogy ezt leküzdje az ember és túlélje,hogy olyan életet élhessen amilyent szeretne,hosszú az út ,és fájdalmas.

Először jön a gyűlölet,harag és útálat,a gát átugrása ,avval a hittel,hogy a probléma meg van oldva ,hátra se nézek.Csakhogy ez önámítás ,sok új problémát hoz magával.Mivel még mindig ugyanaz az ember vagy ,mint amilyenné tettek,az a megalázott és bántott,semmitérő valaki aminek magad is hiszed önmagad.

Aztán folyamatos mást sem teszel ,mint mindenkinek próbálsz megfelelni,mindenkihez jó és kedves lenni,csak hogy szeressenek,csak hogy visszaigazolást kapj,hogy igenis nem vagy nulla,senki,értéktelen.De ha egy valaki is visszautasít,nem értékel téged,visszazuhansz az önsajnálatba ,és az emlékek ott tornyosulnak a fejed felett újra.

Nem érted mi nem stimmel,nem érted miért bántanak még mindig a történtek,hisz boldognak kellene lenned?

A baj ott van,hogy az a te ,akivé formált az élet nem TE vagy,és az a te,akivé te formáltad magad ,szintén nem TE vagy.

Amikor eddig eljutsz ,fel kell tenned a kérdést ,ki vagyok ÉN valójában?

Meg kell keresned önmagad ,azt embert akinek születtél,aki eldeformálódott mások által,aki a tükörbe tud nézni úgy ,hogy mosolyogva azt tudja mondani "Igen ,ez vagyok ÉN!"

És akkor majd lesz erőd visszamenni ,lesz bátorságod szembenézni NEKED anyáddal,és elmondani neki mindazt ami benned van,ami bánt és ami fájt neked,és mindezt csendesen ,indulatok nélkül fogod közölni,és az sem fog idegesíteni ,hogy Ő megérti -e vagy sem,mert ez már akkor lényegtelen lesz.És igen ,meg fogsz bocsájtani ,mert nem lesz már benned,se harag ,se gyűlölet.Hogy utoljára akarod látni ,vagy tartod vele a kapcsolatot ,az már tőled függ .

Tudod a gátakat nem szabad átugorni,mindenki azt hiszi ,az az erő és bátorság,pedig nem az,csak egy mentsvár,de akik azt mondják erős vagyok,mert megtettem,hiába fordítanak neki hátat,ha nem is látszik már ,mindig ott lesz az a fal.

Menj vissza és addig üsd ,sírj,dühöngj,amíg át nem töröd!:)))

Nem, ez nem igaz. A nagy traumán is túl lehet lépni - tapasztalat - idő kell hozzá, és általában nem történik meg magától, tenni kell érte. És akkor léptél túl rajta, ha már nem hat rád negatívan. Tudod, hogy megtörtént, tudod, hogy rossz volt, tudod, hogy piszokul szenvedtél, de a jelenből ezt már nem érzed, csak tudod. Érzelmileg már nincs rád hatással a jelenben. Nem zaklat fel, nem dühít fel, nem kelt szorongást benned ..... egyszerűen már nem kelt érzelmeket benned.

Ha ezt elérted a múltaddal és az édesanyáddal szemben, akkor gratulálok, mert tényleg elvágtad az utolsó láthatatlan szálat is, ami hozzá láncolt. :o)

Lindus sok hozzászólásodat olvastam. Ne törödj, vénboszival és társaival!

Nem értenek meg semmit ,csak a maguk szűklátókörű gondolataikat fújják!

Nem hiszem,hogy neked vagy nekem, magyarázni kellene saját megélt tapasztalatainkat, fájdalmunkat! Én nem tisztelek olyan embert aki nem érdemli meg!