Hogyan tegyük magunkat túl egy szerettünk elvesztésén? (beszélgetős fórum)
Hosszú útra mentél
Túlontúl messze jársz
Maradt a gyász, dermedt a csendje
Hiányod annyira fáj
Talán, az öröklét vár rád odaát
Talán a tisztító láng
Talán, csak álmodod mindazt, amit élsz
S a halál a felébredés
Miért kell félve élned?
Miért kell a fájdalom?
Miért folynak könnyek, keserű könnyek
Miért ezt álmodom?
Ki ad majd választ, ha nem leled meg
Nem tudod, hol keressed
Kísért a sorsod, mint súlyos kereszt
Ami majd fejfád lehet
Miért kell útra kelned?
Miért nem tartasz velem?
Ki hallja imád? S ki óvja meg
Lelked, ha meztelen?
Talán, egy új élet vár rád odaát
Talán az emésztő láng
Talán, csak álmodod most is ahogy élsz
S a halálod felébredés
Talán, csak álmodod mindazt, amit élsz
S a halál a felébredés
Emlékezem
Egy utolsót lobbant
a gyertya még
majd végleg
elveszítette a fényt,
mit annyira óvott
két kezem,
mit még annyira
akart látni szemem.
Vége! Öleltek át
akkor vigasztalón,
- indulni kell! - mondták,
de én álltam a ravatalon,
hol gyertya kormos
kis csonkját néztem,
vele halt akkor
minden emlékem.
Pici gyertyám fénye
oly gyönyörűen égett,
biztos megtetszett
odafönt az égnek,
elkérte hát tőlem
hiába remegtem érte
s hullat viasz könnycseppet,
ha felnézek az égre.
Egyszer majd
újra öleli kezem,
addig csak
lentről figyelem,
de a mécsest, mi
szívemben érte ég,
már nem veheti
el tőlem az ég!
Az üresség ébreszt,csak a holdfény néz le rám,
Az emléked kínoz,hát virrasztok tovább.
És megmaradt az illatod,
És látom még az arcod,
De itt cseng még a hangod is...
50 éves vagyok. Édesapám 1992-ben ment el. A mai napig előfordul velem, hogy az utca tulsó oldalán látok egy fehér hajú idős embert és végigfut az agyamon a gondolat. ott megy apám. Aztán azt mondom magamnak: hülye vagy, hiszen régen meghalt.
/15 év telt el/
Tavalyelőtt meghalt a bátyám, tavaly nővérem és édesanyám, az egyik barátnőm, idén a másik barátnőm.
Ha külön-külön gondolok rájuk, nem olyan szörnyű, de ha egyszerre futnak át rajtam, mint most teljesen készen vagyok. A temetőbe kemenni sem egyszerű dolog.
"...De apám sírhantján leteszem még
nézd,kedvenc hófehér virágait.
Titkon szívemre csendes béke száll
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él,míg rá emlékezem."
Én édesanyámat veszítettem el 5 évvel ezelőtt, rá nemsokára a mama is elhunyt.
Egyszer biztosan viszontlátjuk őket valahol...
Ők már jó helyen vannak.
De a fájdalom nem nagyon fog enyhülni, hisz a szeretet nem múlik el!Így örökké élni fognak a szívünkben.
Nem lehet túl tenni magunkat!!
Én 11éve "próbálom",!!Apukám nagyon hiányzik!!!!Olyan fájdalmas ezt még le is írni, hisz van férjem, gyerekem, de Ő akkora űrt hagyott maga után, amit nem lehet fel dolgozni!!!!!!!!!!!!!!!
A leghatékonyabb módszer az,ha elöre nézünk,nem hátra.Én sok személyt elvesztettem a családomból,édesapám öngyilkos lett,a nagyszüleim szerre mind meghaltak,a puli kutyámat,aki 19 évig családtag volt most hétfön kellett elaltassuk,mert már nem tudott felállni.Ha sok csapás éri az embert-megedzödik,és hamarabb túlteszi magát egy haláleseten.
A lényeg,hogy beletörödjünk abba,hogy ez az élet rendje,és a miénk megy tovább.
A sebek begyógyúlnak lassan,még ha nem is múlnak el soha.
Ha megértjük azt,hogy a halállal a lélek nem hal meg,akkor nincs miért bánkódjunk,minden megy tovább,csak egy más síkon.És késöbb még találkozni fogunk azokkal,akiket elveszítettünk,egy másik életünkben.De ez is hit kérdése.Aki sokat imádkozik,annak sokkal könnyebb egy ilyen traumát feldolgozni,mert segítve van.
A halál mindig azért okoz fájdalmat,mert ragaszkodunk ahhoz a személyhez,és nem tudjuk elengedni a szívünkböl.Ha sikerül elengedni a mi lelkünk is könnyebb lesz,és nem fogunk fölösleges terheket cipelni magunkkal.
Éljünk a mában és ne törödjünk a tegnappal.....az már elmúlt.
A bátyám 47 éves volt, amikor egy balesetben életét vesztette. Azt hittem, soha sem áll talpra a család. Lassan, kínlódva, de tovább kellett élnünk.
Édesanyám a kórházban halt meg. Utána hamvasztva lett. Még mindig olyan, mintha csak elment volna valahova - várom haza.
Édesapám halálával végleg felnőtté kellett lennem. Hál' Istennek, szüleim 79 és 84 éves korukban haltak meg, így sokáig maradhattam gyerek. Hiányozni fognak, amíg csak élek.
Nekem Apósom 1999.február 2-án halt meg agyvérzésben.
Imádtam nagyon és a mai napig is sokszor eszembe jut mennyire boldog lenne, ha látná a pici kis unokáját, mert nagyon szeretett engem is.
Főleg ha ivott is egy kicsit - szinte udvarólt és kezetcsókólt nekem - annyira édes volt.
Azt mondta, akit a fia imád - azt Ő is imádja.
Viszont nekem ezt a dátumot még rosszabbal fűszerezte az élet.
2002.február 2-án Édesanyámat gázólta el egy autó cserbenhagyásosan a faluban hajnalban.
Éppen dolgozni ment kerékpárral, a hajnali vonathoz igyekezett és világítástól kezdve totálisan felvolt szerelve a kerékpár.
Rettenetesen nézett ki és olyan szintű sérülései lettek, amikkel nagyon megszenvedtünk, az egész családdal.
A régi sebei ami a lelkét nyomta jöttek elő, és egyszerűen ha jön az időváltozás - front - befeketedik az arca.
Nagyon rossz élményeim van azokról a napokról, hónapokról, mire sikerült elhitetni vele, hogy Ő nagyon nagy baleseten esett át és mi örülhetünk, hogy egyáltalán életben maradt.
Voltam nála rendes lány, de legjobban akkor lettem az ellensége, amit sokáig nem bocsájtott meg nekem, amikor elvitettem a pszichiáriára és bentfogták "önmagára veszélyes" indokkal.
Nem lett volna gond, csak igéretet tettem, hogy nem lesz gond, jön haza velem csak megvizsgálják.
Az orvos viszont másképp vélekedett és sajnos ez lett a következménye.
Sok időbe tellett mire megbocsájtott, de mostmár az Életét adná értem, mert amikor a balesete volt, akkor volt éppen a lombik beültetésem és nem törődve azzal, hogy nem hajolhatok és nem mozoghatok csak fekvés, mindennap mentem hozzá a kórházba, fürdettem és amiben csak tudtam segítettem neki.
Ebből Ő semmit sem tudott, nem volt eszméleténél legalább 1 hónapig. Semmire sem emlékezett, csak ahogy szép lassan lábadozott, az orvosok mondogatták neki, hogy a kisebbik lánya reggeltől késő estig az ágya mellett ült és mindenben segítette őket és a nővéreket.
Amit viszont most az elmúlt 2 évben köszönhetek neki, Én vagyok az aki soha szerintem nem tudnám meghálálni, még akkor sem, ha olyan öreg lesz, hogy ellássam.
Ez Édesapámra is vonatkozik.
A rendőrség 2 hét eltelte alatt lezárta az ügyet és nem foglalkoztak semmivel sem.
A faluban a rokonok, direkt kocsmázni jártak, hátha hallanak valamit - ki is derült a tettes, aki gyorsan el is adta a kocsiját, mivel a festék a kerékpáron megmaradt.
Azóta leszázalékólták, 3x műtötték és még műtétek sorozata vár rá, de már nem akarja, mert nem látja értelmét, ugyanis az ütést amit kapott a bal oldalára a fenekéről az összes zsírszövetet lenyomta a combjára, amit hiába műtenek, mindig megtelik valami folyadékkal.
Csúnyán néz ki nagyon már az egész teste, de Én akkor is imádom.
Ráadásul az utólsó műtéte nyáron volt. Akkor mikor kiengedték a kórházból, naponta kellett a hasába inekciót adni, hogy nehogy baktériumfertőzést kapjon, és a családban Én voltam az egyetlen erős ember (pedig van egy nővérem is) aki ezt meg merte tenni.
A cél érdekében Én bármire képes vagyok, ha ezzel tudom, hogy jót teszek.
Lényeg "HA TEHETNÉM ELTÖRÖLNÉM A VILÁGBÓL A FEBRUÁR 2-i DÁTUMOT"!!!!!!!!
Nekem 16éve a kisfiam, 7éve az édesapám, 2éve az
édesanyám halt meg. Én soha nem lettem igazán túl rajta. Nap mint nap eszembe jut, mi lett volna ha....
További ajánlott fórumok:
- Hogy élted meg egy közelálló családtag elvesztését?
- Baba elvesztése a 34. héten
- Hogyan segíthetünk egy olyan szerettünkön aki belépett a jehovákhoz?
- Baba elvesztése 20 évesen, s rémálom a kórházban
- Szüzesség elvesztése a mai világban...
- Mennyi idő kell hogy egy szakításon túl tegyük magunkat? Hogy lehet könnyíteni rajta?