Főoldal » Fórumok » Lélek & Szerelem fórumok » Hogyan tegyük magunkat túl egy szerettünk elvesztésén? fórum

Hogyan tegyük magunkat túl egy szerettünk elvesztésén? (beszélgetős fórum)


1 2 3 4
80. badonyimariaeva (válaszként erre: 79. - Mazsi-drazsi)
2007. dec. 21. 09:14
Szerintem is!
2007. dec. 20. 23:56
nem túltenni kell magunkat rajta, hanem vele együtt nélküle élni
2007. dec. 20. 22:37

Hosszú útra mentél

Túlontúl messze jársz

Maradt a gyász, dermedt a csendje

Hiányod annyira fáj

Talán, az öröklét vár rád odaát

Talán a tisztító láng

Talán, csak álmodod mindazt, amit élsz

S a halál a felébredés


Miért kell félve élned?

Miért kell a fájdalom?

Miért folynak könnyek, keserű könnyek

Miért ezt álmodom?

Ki ad majd választ, ha nem leled meg

Nem tudod, hol keressed

Kísért a sorsod, mint súlyos kereszt

Ami majd fejfád lehet


Miért kell útra kelned?

Miért nem tartasz velem?

Ki hallja imád? S ki óvja meg

Lelked, ha meztelen?

Talán, egy új élet vár rád odaát

Talán az emésztő láng

Talán, csak álmodod most is ahogy élsz

S a halálod felébredés


Talán, csak álmodod mindazt, amit élsz

S a halál a felébredés

2007. dec. 20. 13:27
Ez nagyon nehéz dolog. De sajnos muszáj valahogy túlélnünk. Lányomat vesztettem el februárban. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Októberig mindennap kint voltunk nála a temetőben. Lett egy kiskutyánk. Tudom nem pótolja, de van akit imádhatunk.
2007. dec. 19. 19:42

Emlékezem


Egy utolsót lobbant

a gyertya még

majd végleg

elveszítette a fényt,

mit annyira óvott

két kezem,

mit még annyira

akart látni szemem.


Vége! Öleltek át

akkor vigasztalón,

- indulni kell! - mondták,

de én álltam a ravatalon,

hol gyertya kormos

kis csonkját néztem,

vele halt akkor

minden emlékem.


Pici gyertyám fénye

oly gyönyörűen égett,

biztos megtetszett

odafönt az égnek,

elkérte hát tőlem

hiába remegtem érte

s hullat viasz könnycseppet,

ha felnézek az égre.


Egyszer majd

újra öleli kezem,

addig csak

lentről figyelem,

de a mécsest, mi

szívemben érte ég,

már nem veheti

el tőlem az ég!

2007. dec. 5. 01:14

Az üresség ébreszt,csak a holdfény néz le rám,

Az emléked kínoz,hát virrasztok tovább.

És megmaradt az illatod,

És látom még az arcod,

De itt cseng még a hangod is...

2007. dec. 3. 07:10

50 éves vagyok. Édesapám 1992-ben ment el. A mai napig előfordul velem, hogy az utca tulsó oldalán látok egy fehér hajú idős embert és végigfut az agyamon a gondolat. ott megy apám. Aztán azt mondom magamnak: hülye vagy, hiszen régen meghalt.

/15 év telt el/

Tavalyelőtt meghalt a bátyám, tavaly nővérem és édesanyám, az egyik barátnőm, idén a másik barátnőm.

Ha külön-külön gondolok rájuk, nem olyan szörnyű, de ha egyszerre futnak át rajtam, mint most teljesen készen vagyok. A temetőbe kemenni sem egyszerű dolog.

2007. dec. 2. 23:19

"...De apám sírhantján leteszem még

nézd,kedvenc hófehér virágait.


Titkon szívemre csendes béke száll

amint sírjánál lehajtom fejem.

Nem ragadta el végleg a halál,

hisz bennem él,míg rá emlékezem."

72. *Linda* (válaszként erre: 70. - 40efa6c306)
2007. nov. 27. 22:36
ez nagyon szép....és igaz...
2007. nov. 27. 22:35
én még nem tudtam túltenni magam a Nagymamám halálán...2 éve volt a temetés...szerintem egy élet is kevés ahhoz, hogy kiheverjük szeretteink halálát...
2007. nov. 27. 22:32
"Vannak az életben pillanatok,amikor Neked valaki annyira hiányzik,hogy álmaidból életre keltenéd,csak hogy átölelhesd."
2007. nov. 13. 08:17
Én 1989-ben 1 napon vesztettem el a két nagyapám, szőrnyü volt a temetés is 1 napon volt. 1993-ban elvesztettem a nagymamám, nagyon féltem, hogy a másik is elmegy, MÉG MA IS ÉL 87 ÉVES . Idén januárban meghalt édesapám, látva a leépülést és az előzőektől "megedződve" Isten akaratába megnyugodva, elfogadtam. A temetőbe nem tudok kimenni hozzá, csak a halottak napján voltam ott. Ehhez kell egy kis idő, így voltam eddig minden halottammal. ( SZEMBEN LAKOM A TEMETŐVEL). Szeptemberbe autó balesetben meghalt a néném, akit nővéremként szerettem,(12 évvel volt idősebb) nénémként tiszteltem. Az utas aki vele volt Ő is meghalt. Nagyon nehéz feldolgozni, néha úgy érzem nem is lehet. Hozzájuk sem tudok átmenni a temetőbe. Két dinamikus ember, tele életerővel, jókedvel, rengeteg feladatott hátra hagyva eltávoztak. Ennél a halálesetnél rádöbentem nem lehet "megedződni". Lehet erőt meríteni az emlékekből, ez igaz, de lesznek olyan családi események ahol sírva, fájdalommal fogunk rájuk emlékezni!
68. tgabi80 (válaszként erre: 67. - Ea9c78b99a)
2007. nov. 13. 07:43

Én édesanyámat veszítettem el 5 évvel ezelőtt, rá nemsokára a mama is elhunyt.

Egyszer biztosan viszontlátjuk őket valahol...

Ők már jó helyen vannak.

De a fájdalom nem nagyon fog enyhülni, hisz a szeretet nem múlik el!Így örökké élni fognak a szívünkben.

2007. nov. 11. 12:13
a fiamat temettem el 19 évesen.már 4éve de a fájdalom nem enyhül.vannak jobb napok de többnyire sötéteket élek meg.a halottak napja egy borzalom arra és a szülinap illetve halál évfordolóra nem lehet lelkileg felkészülni.olyankor újra meghalok megint.én a temetés után 4 hónappal estem teherbe amit úgy éltem meg hogy a Jó Isten valamit nagyon vissza akar nekem adni.hát adott.kis Norbi 3és fél éves álomszép és őrült rossz!de van nekem és ez a lényeg semmi más nem számit!
66. PAGI62
2007. nov. 10. 23:39

Nem lehet túl tenni magunkat!!

Én 11éve "próbálom",!!Apukám nagyon hiányzik!!!!Olyan fájdalmas ezt még le is írni, hisz van férjem, gyerekem, de Ő akkora űrt hagyott maga után, amit nem lehet fel dolgozni!!!!!!!!!!!!!!!

2007. nov. 10. 23:23
Édesapám márciusban halt meg.Három hónapig minden nap álmodtam róla.Egyszer azt mondta:"Veled voltam.Veled leszek mindíg",azt feleltem:"De te halott vagy"..."Tudom-mondta-de mindíg veled leszek".Aztán hirtelen megszakadtak az álmok.Halála óta minden nap voltam a temetőben,ha este sötétben,akkor este,kicsit félve,de kimentem a sírjához.Ma újra álmodtam,hosszú idő óta először.Itthon volt,az udvaron az ablak előtt állt.Tudtam,hogy halott.Mikor meglátott,megfordult és viccelődve így szólt:"Az anyád erre-arra,hát semmit nem lehet rádbízni?"Még nevetett is,ahogy rég.Aztán komolyra fordította a szót.Összefüggéstelen,számomra érthetetlen volt,amit mondott:"Az,hogy én hol vagyok,részben a te hibád.És azt mondták,ha ezt nem hagyod abba,így is fog maradni.De ha abba hagyod,lehet még reménykedni."Hiába kérdeztem,miért az én hibám,mit hagyjak abba és mit tegyek,az arca elkezdett halványodni.Sírtam és arra vágytam,hogy öleljen át még egyszer,sírva kértem:"Apu ne menj el,még ne".Átöleltem,szorítottam magamhoz és éreztem,hogy ő is nagyon erősen a karjaiba szorít,annyi szeretet éreztem ebben az ölelésben,mint még soha.Soha nem ölelt így életében,mint most.Egyre gyengült a szorítása és végül eltűnt...Erre ébredtem fel és még éreztem a hátamon a karját,amint átölelt.
64. 40efa6c306 (válaszként erre: 63. - Reggye54)
2007. nov. 10. 22:56
De mi van,ha nem így van?Mi van,ha nem jó helyen van?Ha szenved,ha ég?Nem tudom ezt így elfogadni.
2007. okt. 27. 18:14
Jusson eszünkbe, neki már jó, nem fáj semmije, a lelke szabadon szárnyal, s mindig melletted lehet!
2007. okt. 27. 15:41

A leghatékonyabb módszer az,ha elöre nézünk,nem hátra.Én sok személyt elvesztettem a családomból,édesapám öngyilkos lett,a nagyszüleim szerre mind meghaltak,a puli kutyámat,aki 19 évig családtag volt most hétfön kellett elaltassuk,mert már nem tudott felállni.Ha sok csapás éri az embert-megedzödik,és hamarabb túlteszi magát egy haláleseten.

A lényeg,hogy beletörödjünk abba,hogy ez az élet rendje,és a miénk megy tovább.

A sebek begyógyúlnak lassan,még ha nem is múlnak el soha.

Ha megértjük azt,hogy a halállal a lélek nem hal meg,akkor nincs miért bánkódjunk,minden megy tovább,csak egy más síkon.És késöbb még találkozni fogunk azokkal,akiket elveszítettünk,egy másik életünkben.De ez is hit kérdése.Aki sokat imádkozik,annak sokkal könnyebb egy ilyen traumát feldolgozni,mert segítve van.

A halál mindig azért okoz fájdalmat,mert ragaszkodunk ahhoz a személyhez,és nem tudjuk elengedni a szívünkböl.Ha sikerül elengedni a mi lelkünk is könnyebb lesz,és nem fogunk fölösleges terheket cipelni magunkkal.

Éljünk a mában és ne törödjünk a tegnappal.....az már elmúlt.

2007. aug. 12. 08:27
Az ő szeretete nélkül én semmi vagyok
2007. aug. 12. 05:51

A bátyám 47 éves volt, amikor egy balesetben életét vesztette. Azt hittem, soha sem áll talpra a család. Lassan, kínlódva, de tovább kellett élnünk.

Édesanyám a kórházban halt meg. Utána hamvasztva lett. Még mindig olyan, mintha csak elment volna valahova - várom haza.

Édesapám halálával végleg felnőtté kellett lennem. Hál' Istennek, szüleim 79 és 84 éves korukban haltak meg, így sokáig maradhattam gyerek. Hiányozni fognak, amíg csak élek.

2007. jún. 30. 00:17
Igazából ebbe bele kell halni.
58. Saci49
2007. jún. 5. 15:44
Egy kicsit másképp gondolkodó vagyok.Talán nem veszitek le a fejemet ezért.Az én nagymamám, aki egészségügyben dolgozott(orvos volt) arra tanított, hogy semmi nem tart örökké.A következő nap is már "halott", mert elmúlt.Akit szeretünk és elveszítjük,emlékeinkben megmarad örökké és az emlékezés amíg élünk megmarad.Így soha nem "veszítettük el".Halálának évfordulóján összejön a család és mindenki elmesél "vele"kapcsolatban egy történetet.Nagyon kedves és vidám dolog és ilyenkor is árezzük,hogy itt van velünk! Ne kövezzetek meg ezért, hogy mi nem akarunk "siratni", inkább "dícsérni"
57. rózsaszál1 (válaszként erre: 38. - Bigiboy)
2007. febr. 17. 23:46
Kívánok minden szép és jót, és imádd az újabb jövevényt, feledtetni fogja minden fájdalmadat.
2007. febr. 17. 23:39

Nekem Apósom 1999.február 2-án halt meg agyvérzésben.

Imádtam nagyon és a mai napig is sokszor eszembe jut mennyire boldog lenne, ha látná a pici kis unokáját, mert nagyon szeretett engem is.

Főleg ha ivott is egy kicsit - szinte udvarólt és kezetcsókólt nekem - annyira édes volt.

Azt mondta, akit a fia imád - azt Ő is imádja.


Viszont nekem ezt a dátumot még rosszabbal fűszerezte az élet.


2002.február 2-án Édesanyámat gázólta el egy autó cserbenhagyásosan a faluban hajnalban.

Éppen dolgozni ment kerékpárral, a hajnali vonathoz igyekezett és világítástól kezdve totálisan felvolt szerelve a kerékpár.

Rettenetesen nézett ki és olyan szintű sérülései lettek, amikkel nagyon megszenvedtünk, az egész családdal.

A régi sebei ami a lelkét nyomta jöttek elő, és egyszerűen ha jön az időváltozás - front - befeketedik az arca.

Nagyon rossz élményeim van azokról a napokról, hónapokról, mire sikerült elhitetni vele, hogy Ő nagyon nagy baleseten esett át és mi örülhetünk, hogy egyáltalán életben maradt.


Voltam nála rendes lány, de legjobban akkor lettem az ellensége, amit sokáig nem bocsájtott meg nekem, amikor elvitettem a pszichiáriára és bentfogták "önmagára veszélyes" indokkal.

Nem lett volna gond, csak igéretet tettem, hogy nem lesz gond, jön haza velem csak megvizsgálják.

Az orvos viszont másképp vélekedett és sajnos ez lett a következménye.

Sok időbe tellett mire megbocsájtott, de mostmár az Életét adná értem, mert amikor a balesete volt, akkor volt éppen a lombik beültetésem és nem törődve azzal, hogy nem hajolhatok és nem mozoghatok csak fekvés, mindennap mentem hozzá a kórházba, fürdettem és amiben csak tudtam segítettem neki.

Ebből Ő semmit sem tudott, nem volt eszméleténél legalább 1 hónapig. Semmire sem emlékezett, csak ahogy szép lassan lábadozott, az orvosok mondogatták neki, hogy a kisebbik lánya reggeltől késő estig az ágya mellett ült és mindenben segítette őket és a nővéreket.


Amit viszont most az elmúlt 2 évben köszönhetek neki, Én vagyok az aki soha szerintem nem tudnám meghálálni, még akkor sem, ha olyan öreg lesz, hogy ellássam.

Ez Édesapámra is vonatkozik.


A rendőrség 2 hét eltelte alatt lezárta az ügyet és nem foglalkoztak semmivel sem.

A faluban a rokonok, direkt kocsmázni jártak, hátha hallanak valamit - ki is derült a tettes, aki gyorsan el is adta a kocsiját, mivel a festék a kerékpáron megmaradt.


Azóta leszázalékólták, 3x műtötték és még műtétek sorozata vár rá, de már nem akarja, mert nem látja értelmét, ugyanis az ütést amit kapott a bal oldalára a fenekéről az összes zsírszövetet lenyomta a combjára, amit hiába műtenek, mindig megtelik valami folyadékkal.

Csúnyán néz ki nagyon már az egész teste, de Én akkor is imádom.

Ráadásul az utólsó műtéte nyáron volt. Akkor mikor kiengedték a kórházból, naponta kellett a hasába inekciót adni, hogy nehogy baktériumfertőzést kapjon, és a családban Én voltam az egyetlen erős ember (pedig van egy nővérem is) aki ezt meg merte tenni.

A cél érdekében Én bármire képes vagyok, ha ezzel tudom, hogy jót teszek.


Lényeg "HA TEHETNÉM ELTÖRÖLNÉM A VILÁGBÓL A FEBRUÁR 2-i DÁTUMOT"!!!!!!!!

55. Flamingó2 (válaszként erre: 54. - Enikö)
2007. jan. 29. 20:25
köszönöm
54. enikö (válaszként erre: 53. - Flamingó2)
2007. jan. 29. 14:37
nagyon nagyon sajnálom!!
2007. jan. 29. 14:25

Nekem 16éve a kisfiam, 7éve az édesapám, 2éve az

édesanyám halt meg. Én soha nem lettem igazán túl rajta. Nap mint nap eszembe jut, mi lett volna ha....

2007. jan. 29. 12:45
Nekem 2 éve lesz februárban, hogy meghalt a dédimamám, nagyon szerettem..az egyik papám 5 a másik pedig 6 éve halt meg, a mamám testvérei pedig 3 éve haltak meg, mindkettő egy napon reggel és este! Nehéz volt feldolgozni de az idő mindent megold..bár vannak sebek amiket az idő nem tud orvosolni..! De felkell dolgozni.. mégha az oly nehéz is!
2007. jan. 29. 00:07
Szemléletmód váltással,valamivel könnyebbé tudjuk tenni szeretteink elvesztését.Aki elment,annak már könnyebb.Annak nehéz,aki még ittmaradt...!
1 2 3 4

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook