Hogyan segítsen a gyerek a házimunkában? (beszélgetős fórum)

Amen.

Nagyon jókat írsz.

(Bár azért van olyan hiperes, hidd el, akivel nincs mit csinálni. De persze én is látok olyat, ahol előbb adnak neki gyógyszert, csak "ne legyen olyan nehéz vele". Igazából ez azon múlik, talál-e a szülő olyan helyet, ahol hajlandóak vele gyógyszer nélkül szóba állni.)

Úgy egyébként meg szerintem nagyon is kell ezzel foglalkozni, építő beszélgetéseket folytatni. Pont azért, hogy lássunk, halljunk minél több szempontot, tapasztalatot.

Éppen ezért - amiket te magad is írsz - nem jó, ha egymás gyerekét látszat alapján ítéljük.

A plázában is te csak egy visítást látsz, egy édességért. Honnan tudod, hogy ő már a 15.-ért visít? Azért az ritka, hogy hosszabb ideig figyeljük egymást. Lehet, hogy engem láttál a diszfáziás magatartászavarosommal, amint eget rengető hisztit vert ki, lehet eredetileg nem is az édességért, csak ha már ott volt, azt is belevette... Bár pont ez volt talán az egyetlen olyan dolog, ami velem nem történt meg, mert ilyenért az enyémek sohase visítottak. Nem tudom éppen miért pont ez maradt ki.:-)

Lehet láttál akkor is, amikor éppen - mondjuk 6 évvel ezelőtt - magamból kikelve üvöltöttem az amúgy is zizin viselkedő, mondjuk a buszon a földön fekvő gyerekemmel. Nyilván mindenki azt gondolta, - és mi mást gondolhatott volna - hogy no, ez a nő is hüle, azért az a gyerek is. És szentül meg voltak győződve róla, hogy igazuk van. Ők azt nem tudták, hogy 3 éve fűhöz-fához szaladok a néha teljesen irracionálisan viselkedő gyerekkel. És igen, ez bizony kikezdi az idegeket. Amikor végül diagnózist kaptunk, akkor megnyugtattak, hogy ezen mindenki keresztül ment, akivel ez van, és előbb a szülőt kell megvigasztalni, meggyógyítani.

Ebből csak annyi a tanulság, hogy te láthatsz bárkit, bármit, valójában nem tudsz semmit. Mindegy, hogy egy plázában látsz valakit jól öltözötten, hisztis gyerekkel, - és akkor az tuti el van kényeztetve, vagy éppen akkor látsz, amikor 6 napja nem mostam hajat, és a ruhám is koszos, és akkor meg bizti lecsúszott szerencsétlen vagyok.

Arról tudhatsz valamit, akit évek óta ismersz, látod a lépéseit, a gyerekek változását. Az összes többi előítélet, és nagyon sokszor téves.

Aki meg ilyen vagy olyan okból rosszul neveli a gyerekét, ott is baj van, és ott sem megy senki semmire a bántással. Bár a szakmai határozottság az kemény esetekben nyilván szükségszerű. Egyébként szerintem az is ritka, hogy a szülő komoly gondokkal küzd, lecsúszás, bántalmazó férj, súlyos anyagi gondok, és a gyerek közben makk egészséges. Szerintem ezek az esetek szinte mindig vegyesek. Van a kevés nevelés + némi terheltség. Mert a szülő gondjait is nagy valószínűséggel valamilyen kompetencia hiánya okozza, amit jó eséllyel tovább is adott.

A "csak" elkényeztetés inkább a magasan képzett, városi rétegre jellemző. Ott tényleg találni ilyeneket. De még ezekben az esetekben is csak alapos ismeret alapján lehet valamit mondani. Előbb érdemes a problémás gyereket kivizsgálni, és ha semmi jel nincs, akkor lehet a szülőket óvatosan kicsit gyúrni..

De ezekkel a dolgokkal nem is lenne baj, egyik fenti dologgal sem. Mert ez az élet.

A baj az, hogy a mai pedagógustársadalom, és a szülők sincsenek arra felkészítve, felkészülve, hogy ezek az esetek megsokszorozódnak. Ma itt Zuglóban egy válogatott! jó iskolában is van 4-5 papíros gyerek egy osztályban. És sokakkal papír nélkül is van baj. És ez az egyik legjobbnak mondott hely. Mi lehet máshol? Tehát ma kb. 30 gyerekre jut egy autista, vagy autisztikus gyerek, meg 3-4 diszes. Minimum.. Meg még a többi meghatározhatatlan pszichés.. (A mi ovis csoportunkból 2-en kaptak végül autista diagnózist..) Tehát ne gondolja senki, hogy ezek olyan ritka dolgok. Kb minden 5. gyerekkel van valami difi. Ha nem is olyan nagy, de valami van.

Mi a Vadasba jártunk szülőtréningekre. Anno - tök ingyen - fel akartuk magunkkal vinni a fiam óvónénijét, hogy jöjjön, sok mindent megtudhat arról, miért is ilyen egy "ilyen" gyerek, csomó módszert megtudhat, hogy hogyan is ne őrüljünk meg tőlük, hogyan kezeljük őket. És nem jött. Neki ez nincs benne a fizetésébe, van úgy is elég rossz gyerekkel sok gondja..

Persze, csak éppen azt nem veszik észre ő, és sok társa, hogy ebből a "sok rossz gyerek" csapdából nincs másképp kiút, minthogy merünk az "új" gyerekekhez új dolgokat megtanulni, merünk képes napirendet alkalmazni, meg másként szólni a gyerekhez, meg beszélgetőkört tartani, meg stb.... és ahhoz kicsit bele kellene fektetni, hogy utána jobb legyen.

És bizony, nagyon fontos lenne a társadalom alaposabb felvilágosítása is. A "látható" fogyatékosságok terén már indult el egy jó irányú folyamat, de az ilyen kevésbé látványos problémáknál még nagyon nagy a sötétség. Még az is, aki egyébként felvilágosult lenne, ilyenkor abból is előjön a fikázhatnék.

És igen, miután mi is egy hajszolt gyomorbajos, telefonos nemzedék vagyunk, a gyerekeink sem különbek. Igenám, csak ezt mondani könnyű, viszont megoldani már annál nehezebb, mert ugye nem úgy működi, hogy ma kikapcsolom a telót, holnapra meg jól van a gyerek :-) Generációk görcse van itt meg sajna, ami szépen halmozódott, mi meg jószerivel észre sem vettük, és itt az eredmény.

Ez igazából mindenkinél egyéni, ezért vannak a látszólagos kivételek. Látszólagos, mert ha alaposan megvizsgálnánk ezeket a kivételeket egészen biztos, hogy új elméleteket gyárthatnánk az ismétlődésekről.

Én nem hiszek abban, hogy lenne rossz gyermek. A viselkedésnek mindig oka van, mint ahogy abban sem, hogy az a sok hiperaktívnak kikiáltott gyermek gyógyszeres kezelést kellene kapjon, sokkal inkább meg kellene tanítani nekik saját magukat irányítani. Ahogyan az oktatási rendszer sem tud mit kezdeni velük, mert nem állunk a helyzet magaslatán. (Most nem a magyarra értem, hanem általában véve.) Legalábbis van akinél tényleg szükségszerű az agy stimulálása, de az egymagában nem elég.

A SNI-s gyermekek szülei legnagyobbrészt magukra vannak hagyva a gondjaikkal, még akkor is, ha a helyzet az utóbbi időben sokat javult. A lényeg az, hogy a SNI-s gyermekek agya picit másképp működik, mint az átlagos gyermekeké, nem akarattal nem teszik azt és úgy, ahogyan mi elvárnánk, hanem mert nekik az agyműködésük ezt a sémát képezi le.

Ezzel a megbélyegzéssel tényleg baj van, csak egyszerűen nem tudjuk kikerülni. Úton útfélen nem mondhatod mindenkinek, aki beszól, hogy az én gyermekem SNI-s. Meg kell tanulni együtt élni, ezekkel a beszólogatásokkal, felfogni úgy, hogy ez arról a személyről szól aki mondja. Mert végül is ez így igaz.

Viszont tényleg nehéz kiválogatni, hogy melyik a SNI-s gyermek, vagy melyik a rosszul nevelt, hisztis gyermek, mert ez utóbbi csoportba sajnos elég sok gyermek tartozik. (A bevásárlóközpontban a 15. édességért sikítozó gyermek jó eséllyel ez utóbbi csoporthoz tartozik, hisz a SNI-s gyermeket nevelő szülő egészen biztos, nem fogja ennyi cukorral tömni a gyermekét.)

Vannak már ilyen szülőnevelő képzések, csak sajnos sokakhoz nem ér el, ezt iskolai szinten kellene megoldani. Tantárgyként és nagyon odafigyelve. A családtervezés ugyan benne van a tananyagban, de ami ezen a címszó alatt folyik siralmas.

Campbell-ről is csak a hét archetípus jut eszembe, de megkérdezem a pszichológus kollégákat, előássuk ezt a felosztást (már csak azért is, hogy tudjak róla, ha már szembejött velem). Nem nevezném az extrovertáltat a normálnak, semmi gond nincs azzal aki introvertált, ha tudja kezelni, csak akkor van baj, ha ő maga nem érzi magát jól a bőrében és mindenáron úgy akar viselkedni, mint az extrók. (De ha a normált, mint a többséget érted, az más, de pontosítottam rajta. Nem szeretem a normális kifejezést, mert akkor az ettől eltérő a nem-normális, s rögtön meg van bélyegezve. Nagyrészt a kifejezések háborúja zajlik, még a pszichológusok sem tudnak megegyezni egy egységes szakkifejezés rendszerben.)

Persze, hogy van szerepünk. Nagy szerepünk van. Csak nem kell elfelejtenünk, hogy mi szülőként csak egy befolyásoló tényező vagyunk a gyermekünk személyiségének kialakulásában, formálásában. S szintén egyéni, hogy hány százalékot adunk hozzá, illetve mennyit rontunk vagy javítunk rajta. Nehéz kérdések ezek, talán nem is muszáj ilyen mélyen belemenni, mert az ember végül belezavarodik.

Általában a gyermeknek az is elég, ha érzi, hogy megpróbálunk az ő számára elég jó szülők lenni és hozzá igazítani a szeretetünket, gondoskodásunkat.

A végéhez:

igen, valóban hiányzik a normál odafordulás.

Csak az miért van, hogy jónéhányan a mosogatótálcás szülő mellett is megvannak, amíg mások erre "hivatkozva" lesznek drogosok, vagy súlyosan problémások. Ez a vízválasztó hol van? Ezt lenne érdekes tudni.

Az SNI-s gyerekekhez annyit, hogy ma pont az a nehéz, hogy nagyon sok az olyan gyerek, ahol egy zsíros paraszthajszál választja csak azt el, hogy ez a viselkedés most "kóros", vagy éppen "csak" rossz gyerek valaki. Van egyáltalán határ? TSMT-n a terapeuta elmagyarázta, hogy miért van az, hogy mondjuk a gyerekem nem úgy reagál arra, amit mondasz, hogy miért nem tud leállni, amikor kellene, akár fizikai, akár elvi értelemben. Hagy ne értsem teljesen, de van benne agykéreg, meg információ, meg vissza, meg oda, meg izé... Akkor Te ezt ezek szerint tanultad, jobban tudhatod. És ki tudja hány gyerek és szülő él úgy, hogy meg van bélyegezve, hogy "hisztis" gyerek, meg nem kompetens, nem következetes szülő.. Holott esetleg bizonyos biológiai folyamatok nem úgy működnek?

Nem mindenki jut el oda, hogy TSMT, meg fejlesztés, meg havi 40.000 az egyik, 50.000 meg a másik gyerek fejlesztésére.. Vagy oda, hogy egyáltalán egy viselkedésnek keresse az okát.

A "szülőképzés" valóban nagyon jó lenne, kezdve a családtervezéssel. Igen, jó lett volna komolyan hallani anno arról, hogy jó-jó, hogy te most 20 év alatt kiváló mérnökké képzed magad, de mi lesz, ha majd szülsz? Mire számíthatsz a világban? Bizony jó lett volna erről nyíltan beszélni, szakemberrel is, szülőkkel is. Teljesen igazad van... És persze még a másik 100 témáról, ami ide tartozik.

Ez a 25-75 meg amerikai forrásokban jelenik meg, én talán Campbell-nél olvastam konkrétan így szó szerint. De nem idegen a téma máshol sem.

Egyébként nem butaság arra sem, amire te mondod. és igazából némileg fedheti is az általam felhozott kategóriát. A 25 az intro, a 75 a "normál, vagy extro". Talán annyiban nem teljes a fedés, hogy ez általad felhozott kategóriák jobban keveredhetnek a valóságban.

Ami meg az utolsó bekezdést illeti: Egyre inkább én is érzem azt, amit a kutatások kihoztak. (Tulajdonképpen összes eddigi hsz-em is erre hajazott, ennek megértésére.) Csak nem azt a következtetést vonnám le belőle, hogy akkor nekünk nincs szerepünk. Pont eggyel tovább kell lépni: pont azért van ránk extra szüksége, mert ő olyan, amilyen.

Kicsit gondban vagyok, mert a pszichológiai ismereteimben hiába kutakodok, ilyen típusokra nem lelek. Megnéztem neten is, úgysem sikerült nyomra bukkannom. Pedig aztán az egyetemen s azután is sok kategóriával találkoztam, van amelyik felosztás hasonlít az általad leírtakra, így az szerint reagálok. Pedig nem fogja födni azt amiről te írsz, mert nekem a 25-75%-ról az introvertált-extrovertált típusbeosztás jut eszembe, s te nyilván nem erről értekeztél.

Könyv szerint nem is reagálhatnak, mert akkor minden gyermek mellé kellene egy használati utasítás, mert kategorizálás ide vagy oda, mindannyian egyediek vagyunk, egyedi környezeti hatásokkal és sok-sok változóval.

Az, hogy ki mennyire akar és tud megfelelni teljesen egyedi. Ezért van az, hogy egy családon belül két gyermek lehet teljesen egymás ellentéte.

A normálist a társadalom által elfogadott követelményeknek való megfeleléssel szoktuk magyarázni, habár a pszichológiában ilyen szakkifejezés nincs, mert próbálunk nem megbélyegezni senkit.

A mechanikus tanulás nem tartozik az ember természetes cselekedetéhez, tehát természetes, hogy rá kell szólni a gyermekre, mert ő tudja (még), hogy nem úgy kellene tanulnia, ahogyan ezt tesszük. Pl. nem vesszük figyelembe, hogy egy átlagos felnőtt 15 percig képes egy adott témára koncentrálni, utána szünet vagy más tevékenység kellene következzen, kamaszoknál ez az idő rövidebb és sokkal több pihenésre lenne szüksége (erre meg legtöbben lelustázzák a kamaszt, mert fogalmuk sincs arról, hogy természetes fiziológiai igény, nem tanítjuk meg őket nagyon sok olyan dologra, ami szükséges lenne a saját maguk megértésére.)

Igen, én is azt mondom, hogy szerencsés vagyok, hogy egy ilyen természetű lányt kaptam ajándékban, amilyen a kislányom, annak ellenére, hogy mindig is nagyon tudta, hogy mit akar. De.... amit úton-útfélen látok, hogy a legtöbb hisztiroham azért van, mert a szülők nem következetesek. S most meg lehet kövezni, vállalom a véleményem miatt a felelősséget. (Jó, most ne beszéljünk a különleges nevelést igénylő gyermekekről, mert nem lenne fair.) Mindezek ellenére kisgyermekekkel nincs tapasztalatom, de több száz kamasszal találkoztam és találkozok, lényegesen kevesebbel sikerült több alkalommal beszélgessek, de úgy érzem, hogy valamilyen szinten van rálátásom erre az életszakaszra.

Ha a szülő jobban figyelne az adott gyermekének igényeire, személyiségére lehet, hogy később lényegesen sokkal könnyebb lenne az a bizonyos kamaszkor mindkét oldalról. Azért nem mindegy, hogy csak a ruhakérdésig jut-e el a nézetkülönbség, vagy a drogig. A családokból a legjobban az egymásra figyelés hiányzik, mert a mosogatás közben a gyermeknek odavetett mivoltmaaziskolában nem mély beszélgetés. Erre értettem a ráfordított időt, s most nem hibáztatni akarok senkit, hisz saját leterhelt életünket mi ismerjük a legjobban.

Vajon miért nincs emocionális nevelés? Az iskolában miért nincs szülőképzés? Bizony kellene, mert lényegesen több gyermekből lesz szülő, mint teszem azt matematikus. :)

Vannak olyan hosszú lefutású kutatások, amelyekben a célcsoportot gyermekkoruktól kezdve felnőttkorukig nyomon követik. Nagyon érdekesek az eredmények. Azt bizonyítják, hogy a gyermek személyiségéből levezethető a felnőttkori sikeres vagy sikertelen életút. Ez jól hangzik nekünk szülőknek, mert azt bizonyítják, hogy igazából ha odafigyelünk rájuk olyan nagy baj közben nem történik.

érdekes amit írsz

S úgy gondolom tuti van benne valami

ez nem lehet örökletes is?

pl ha anya apa is 25%-ös, gyerek is kb az lesz?

Aki kemény kamasz volt pl, számítson hasonlóra gyermekétől?

De aztán ahogy írod is, lehet egyik gyermek ilyen, másik olyan.

Ebben nincs egyet nem értés, mert minden példa és ember élete egyedi...Én magam is abba a kategóriába tartozom, amit te írsz "jó" példának. Csak én már azt is tudom, hogy nem feltétlenül az a jó.

Mivel problémás gyerekeket nevelek, kénytelen voltam sok mindent tanulni ebben. (Aztán persze az egyes emberek vagy úgy viselkednek, mint a könyv szerint kéne, vagy nem. :-))

Arról biztos hallottál, hogy 25% típusú, és 75% típusú emberek.

A 25%-ba tartoznak azok az emberek, akik úgy nagy általánosságban meg akarnak - és tudnak is jórészt - felelni. (Fontos a tudnak is, mert ez két külön dolog. Meggyőződésem, hogy az aspi fiam is alapból 25% típusú, mégsem képes megfelelni. Pedig nagyon akar.) És azért 25%, mert kb. az emberek 25%-a tartozik ide. Ez nem választható, hogy ki hova tartozik, hanem egy veleszületett lelki beállítottság. (Jó, most persze lehet jönni az ezotériával, hogy valójában mindent választottunk, de most ezt hagyjuk, bár akár ebben lehet igazság, de ez nem ide tartozik.)

A 75% meg - persze nyilván 1000 egyedi módon - akik így, vagy úgy, de azért első körben ellenállnak a "dolguknak". Tulajdonképpen ők a "normálisak". Nem véletlenül ez a szó jutott eszembe, mert ami a többség, arról jut eszünkbe a normális szó, pedig azt ugye ki mondja meg, hogy kinek mi az. Azért a legtöbb gyerekre minimum rá kell szólni, hogy üljön le tanulni, csinálja a dolgát, stb.. Mert alap ösztön, hogy ő azt csinálja inkább, ami jó neki. Igen, van olyan gyerek is, aki magától le fog ülni tanulni, hiszen az a dolga, és utána engedi meg magának a játékot, az egyebeket. Én is ilyen voltam. De ma már tudom, - és már anyám is tudja, - hogy ez nem az ő nagyszerű nevelésének köszönhető.

Nyilván, aki nevel két 25% típusú kislányt, el nem tudja képzelni, hogy van más is, és hogy a "jó" kislányok nem feltétlenül az ő érdemei, meg nem a szuper szoktatás érdeme.

Ezzel nem is lenne baj, mert hát "jók", örüljünk neki.

Csak a szakirodalom is felhívja a figyelmet, hogy a drogosok, piások és egyéb problémával élők között feltűnően magas ezen típusú emberek aránya. Ez a baj. Ugyanis ezeknek az embereknek, gyerekeknek is vannak problémáik, csak általában nem jönnek ki. Mert a végletekig képesek kompenzálni, és fenntartani a jó gyerek-jó szülő látszatot. Ők ehhez foggal körömmel ragaszkodnak, mert az ő életük így működőképes. Ezzel meg az a nagy baj, hogy nem tanulják meg sem kifejezni, sem kezelni a problémákat. Nem élik meg azokat a fejlődési szakaszokat - pl. kamaszkori ellenállás - amit meg kellene élni az egészséges felnőttkorhoz.

Pál Feri mondja, hogy az a nagy baj a "tökéletes" szülőkkel, hogy a kamasznak nincs mi ellen lázadnia. És ez baj. Mert ennek meg kell lenni. (Jó, nem kell drogozni, mert naponta részegnek lenni, de egy-egy ajtórávágás, meg elmenés szinte kötelező.)

Tehát ezek a 25%-osok bizony általában olyan 25-30 éves korukra kattannak be, mert a bili azért betelik. Jó esetben tudják, mi történt velük, és kezdenek ezzel valamit, rossz esetben pedig sérülékenyebbé válnak. Ők azok, akikkel szórakozik a házastársuk a végletekig, akiket kizsigerelnek a munkahelyen, mert a hülye úgyis megcsinálja, és akiknek a nyakára könnyen ránő a 75% típusú gyereke.

Én magam is masszív 25% típusú vagyok. Nem, nem lázadtam kamaszként, inkább meg se mondtam, hogy buli lesz a suliban, nehogy ne engedjenek el, vagy nehogy ezzel gondot okozzak otthon.. Stb.. És igen, még 22 évesen is sírva ültem az egyetemi padokban, mert az anyukám azt mondta, hogy nem aludhatok a barátomnál, mert "nem szép dolog" nem hazajönni. Ma már tudom, hogy még 17 évesen kellett volna rávágni az ajtót, egy hétig nem hazajönni...

Gyerekként nekem könnyebb volt, mert imádtak, alkalmazkodtam, tudtam, mit akarnak a felnőttek, és azt is csináltam. (Ezért kisebb dolgaimat simán elnézték.) Most felnőttként viszont sokkal nehezebb. Nincs meg bennem az az egészséges "leszarós" modul, ami a legtöbbekben megvan...

Erről csak azért írtam, hogy jó, jó a nem problémás kamasz, meg az, hogyha valakinek "sikeres" a nevelése. De azért a valódi siker az a 35 évesen is kiegyensúlyozott felnőtt. Az összes többi dolog csak rész-siker, csak csatanyereség, de nem háború.

Nem jó dolog ebben igazából versenyezni anyaként. Árt a felnőttnek is, gyereknek is. Akarni kell nevelni, és fontos is - ez nem képezi vita tárgyát - csak nagyon sok út van ebben, és nem működik minden mindenkinél.

Nekem 4 gyerekem van. Ugyanabban a légkörben nőnek fel, az egyik megcsinálja, a másik nem csinálja. Az egyik előveszi, görcsöl rajta, a másik le.ja. Amelyik le.ja, nyilván nincs ráhagyva, de lehet, hogy hozzá egy egész másik út vezet, ami lehet sokkal hosszabb, akár évekbe telik. Miközben ott a "tökéletes" testvére. Még családon belül is gáz ez, nemhogy egyébként. Nagyon tönkre lehet tenni ezzel gyerekeket, szülőket, hogy összehasonlítgatunk életeket, almákat meg szilvákat.

Persze, ha valaki tényleg nem nevelt, nem volt semennyire következetes, stb.. annak meglesz a kára, de ez tényleg csak késő felnőttkorban derül ki igazán, hogy ki mit hozott otthonról. Találkoztam én nagyon sok olyan rendes emberrel, akik durva kamaszok voltak. Nem kell messzire menni, a férjem is az volt. Nem is kicsit.

Aztán 30 éves korára állt össze a kép. Én meg pont mostanra kezdek belefáradni a nagy tökéletességbe..

Nem értek veled egyet. Azért nem, mert látok nagyon jó példákat magam előtt/ aztán majd néhány év múlva leírhatom a sajátomat, s még az is lehet, hogy azt írom, hogy neked volt igazad. (Azért reménykedek, hogy mégsem. :) )

Azt látom, hogy abban a családban, ahol kellő időt és energiát fektetnek a jó szokások kialakítására, azok berögzülnek és a (kis)kamasz sem felejti el, néhány pl. ami most eszembe jut:

- a mosatlan tányér, evőeszköz mosogatógépbe/kagylóba helyezése

- a szennyesruha helyére tevése

- koszos cipő előtérben hagyása, stb.

Abban igazad van, hogy az utánzás és a tudatos cselekvés között ég és föld a különbség, de a szokás nagyúr!

Sőt azt is állítom, hogy ha a gyermek érzelmileg megfelelő környezetben nő fel, nem bolondul meg annyira kamaszkorában, hogy a nevelésünket levetkezze. Annak mindig valamilyen oka van! (Én pont nem vagyok jó példa, mert én lázadni sem mertem, de a lázadás kimerülhet annyiban is, hogy olyan ruhákat vesz fel, amit mi nem hordanánk, vagy rajta sem szívesen látjuk, de eljuthat akár az alkoholig, drogig is.)

Szívesen csinálják - az én gyerkőcöm legalábbis igen.

Mosást berak, mosogatógépet elindítja, kever, kavar, kutyul bármit, a kukát behúzza, megeteti a cicát, kertet locsol, kocsimosásban segít, stb.

Persze, jókat írsz.

Ettől még nagyon jól tudom, hogy a 20 hónapos, meg 3 éves kori "segítés" az semennyire nem ugyanaz, és nem ugyanabból az igényből táplálkozik, mint a 10-12-16 éves kori helyzet.

Az égvilágon semmi összefüggés nincs aközött, hogy valakinek a babája - a természetes utánzási tevékenység részeként - fogja-e a porrongyot, és aközött, hogy 12 évesen, a kiskamaszkor és a pattanások kezdetén bármire rá tudod-e venni. Hiába volt addig bevezetve, meg volt feladata, meg minden, amit kellett..

Éppen azért nehéz a kamaszkor, mert ponthogy nem az csinálja, amire neveltük.

Aztán persze jó esetben összeáll minden a "végére", és a babakoritól a kamaszkori küzdelmeken át a fiatal felnőttkori példával együtt kialakul egy "személyiség".

Ami még akkor is csodálatos, ha nem annyira pedáns. De még pedánsan is lehet csodálatos.

Az én 20 hónapos fiam konkrétan ordít, ha nem törölheti velem együtt a polcokat :)

Valaki már írta előttem, nekik ez még tényleg játék. Nyilván senki sem kényszerít egy ekkora gyereket portörlésre, de ha szereti csinálni, akkor miért is ne próbálkozhasson?

Ebben is, mint mindenben a legjobb nevelés a példaadás, meg a mérték. Én sem leszek olyan tisztaságmániás, mint nagymamám volt, aki minden lépésünk után kefével igazította ki az összeborzolódott szőnyegrojtokat, így nem is szívesen mentünk hozzá, mert nem tudtuk hová lépjünk, hogy bajt ne okozzunk és ne kapjunk leszidást érte.

Ez a jelenség pl. nekem nagyon tetszik:

[link]

Ha ebben nevelődik fel, neki ez lesz a természetes, s nem kényszernek látja. A gyermekek kiskorukban szeretik utánozni a szülőt, akkor nem szabad kivenni a kezükből azzal, hogy "én jobban tudom, én gyorsabban csinálom, eltöröd, stb." Persze egy kis időt rá kell szánni, mert nekik nem megy olyan hamar, a legtöbb esetben ez az idő és a türelem hiányzik.

Annyit még hozzátennék, hogy a rendes neveléstől függetlenül vannak olyan életkorok, amikor - hiszen az a normális, - pont annak az ellenkezőjét fogja csinálni, amire neveltük. Ez van 3-4 évesen is, utána meg ugye 12 éves kortól, ameddig a Jóisten akarja.

Ettől még rendesen kell nevelni, és előtt-utóbb van is látszatja.

De van, hogy csak utóbb.

Alapvetően nagyon jó összefoglalás.

És a téma is fontos, jó és időszerű.

Nagyon sok nagymamakorban lévő hölggyel beszélgetek, és se szeri, se száma a diplomáknak, nyelvvizsgáknak, külföldi utaknak 25-35 éves csemetéjénél. De amint tovább mesél, se barátai, se társai hosszútávon, mert mindig van valami baj. Aztán ki lehet a szavak mögül hámozni, hogy Ő mindent megtett, hogy a gyerek képzett legyen, "neki semmi más dolga nem volt". És igen, csak arról felejtkezett el, hogy az az életnek csak egy része. És az igazi nagy kihívás a "boldogsághoz" az, hogy hogyan tudja ezt az élet egyéb részeivel összehangolni. Mert az atomfizikusnak is kell bizony zoknit mosni.

Ami kicsit nem tetszik a cikkben, az a szinte "kötelező" hangnem. Mint mindig, itt is felhívom a figyelmet arra, hogy nagyon különbözőek vagyunk, nem lehet mindenkitől ugyanazt elvárni. Amit Fruzska megcsinál másfél évesen egy szólás után, azt Béla lehet, hogy csak 10 évesen fogja anyja 14. idegösszeroppanásánál. És ez sokszor nem a szülőn múlik, még csak nem is a mintán, hanem a "csak"-on. Arról nem beszélve, hogy mi felnőttek, családok is nagyon különbözőek vagyunk, mások az elvárásaink a házimunkánál, mások a lehetőségeink, stb. Van, aki minden nap felmos, van, aki 3 hetente. És ez nem függ sem végzettségtől, sem semmitől. Én 20 éves koromig - bár voltak kötelező feladataim otthon, és anyám elég rendszerető volt, - olyan rendetlen voltam, mint a fene. Aztán ahogy összeházasodtam a férjemmel, ugyanazt a kis szobát példás rendben tartottam. És azóta is szeretem a rendet magam körül, sőt, az orvosom szólt, hogy vegyek kicsit vissza, és többet pihenjek. Ennek ellenére a lányom nem engem követ, hanem anyósomat, aki meg a tipikus koszos csaj (ő mindig az volt mind a 3 diplomájával). De aztán ki tudja, lehet 20 évesen ő is megváltozik.

Szóval azért annyira messzemenő következtetést ismeretlenül ne vonjunk le ebből.

De azzal nagyon egyetértek, hogy agyonkényeztetni nem szabad a gyereket, ami tőle telik ebben az ügyben, azt tegye meg, és várjuk is el tőle. Ha máskor nem, a 10. házassági évfordulóján meg fogja köszönni. :-) Én is így voltam vele..

Nem lehet eleg koran elkezdeni!

Ami ma jatek, kesobb termeszetes lesz a szamara.

igen sosem szabad elküldeni, vagy ki venni a kezéből...

hagyom neki én is vinni a kakaót... ki is borult :P sebaj :D legközelebbre már tudja, hogy mire figyeljen, hogyan

hm, igazad lehet...

most szívesen megteszi, apróság, meg lehet játékosan is, könnyebb most, mint nagyobb korában rászoktatni.

MA el is kezdem... pl van ilyen hogy a törölközőt, meg a szennyesét lefektetése után én szoktam helyére rakni - mert hát a sietés, pedig hát ő is ripsz-ropsz meg tudja csinálni ... párszor megkérem, s utána magától is menni fog. :)

Mert amúgy rendszerető, de nyílván amit nem ő szokott, nem is figyel rá.

Egy biztos: a gyerekek házimunkába való bevonását nem lehet elég korán kezdeni.:)

S szerintem akkor leszünk nyerők, ha felkeltjük az érdeklődését, hogy örömmel segítsen.

Az én 4 évesem "üti a mércét". :)

Szerintem benne lehet a génjeiben, mondjuk - szégyen, nem szégyen - nem tőlem örökölte a törlés szeretetét, még járni nem tudott, de amikor valamit töröltem neki is kellett egy rongy és utánozott. A kis asztalához közel nem enged, mindig ő takarítja le (s tényleg úgy, hogy én sem tenném jobban). 3 évesen már segített asztalt teríteni, most már a kést is ő teszi fel. Igaz egy évesen már villával evett, mert nem tetszett neki, hogy neki kanál jár, miközben mi villát használunk. Eddig mindkét szeme sértetlenül megvan, igaz késsel vágni csak most két hete engedtem először, persze felügyelet mellett.

Remélem ki nem nevelem belőle a segíteni, tenni akarást. :)

2-3 éves port töröljön????

Ne már!!!!!! :(

Hagyjuk élni egy kicsit.... :D

Siman!! Igy tanulja meg, hogy melyik ruha micsoda, a szineket.

Teritesnel a tanyert, szalvetat, kest, vilat, kanalat. Nincs ebben semmi "magas."

Egyébként szerintem még istenes, hogy mi csak ilyen itthoni segítségeket várunk el a gyerekeinktől, mármint azok az anyukák, akik elvárják. Ez tényleg igazán kevés. A világ más tájain 4-5 éves gyerekek már napi 5-6 km-eket gyalogolnak, hogy hazavigyenek egy vödör vizet, de van, 6-7 évesen ugyanezt úgy, hogy a kistesóját, aki még járni se tud, a hátára kötözve viszi. A 8-10 éves fiúknál meg már alap, hogy 50 literes hordókat cipelnek, amelyekben mérgek, permetezőszerek vannak. Ja, meg mehetnek a bányákba.

Nekik sincsenek rossz szüleik, hanem ott ilyen az élet, de csak összehasonlításként mondom, hogy ehhez képest egy gyerektől elvárni, hogy kicsi korától kezdve részt vegyen a csapatmunkában, nem csak akkor, amikor "kedve van", szerintem nagyon kevéske, nem hiszem, hogy egy gyereknek ettől megsérül a lelkivilága, sőt, a javára válik. Boldogok lennének a többiek, ha a napi betevőért futkározás helyett csak annyi dolguk lenne, hogy pakoljanak el maguk után.