Hogyan győzhetném le önmagam? (beszélgetős fórum)
1. tisztaban lenni onmagaddal
2. a - dolgokon valtoztatni;
Saját magát szelídítse meg, jól értem, mit javasolsz???
Már a címre utalva, amit tutira elolvastál, értelmeztél, mielőtt szegény kisrókát belekeverted.
Szerintem neki nem lenne elég az olvasás, ezért javasoltam pszichológust. Erre aztán tényleg nincs miért gyógyszert szedni. :)
Ebben nagyon hasonlítunk. :)
A topik címére reagálva:
NEM LEGYŐZNI, HANEM MEGSZELÍDÍTENI!
"Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
/Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg/
Elnézést a "doktor úr" vulgaritásáért, de nagyjából erről van szó, és véleményem szerint még mindig az ország egyik legjobb pszicho-dokija, akármilyen is a stílusa.
Hát, amit Cucicsillag mondott. Egy jó, megbízható terapeuta, kineziológus, pszichológus, csak ne gyógyszerezzen!!!
A másik út az, ha önismereti könyveket olvas, önismereti kurzusokra, előadásokra, tanfolyamokra jár és megpróbálja önmagát "kigyomlálni", amolyan "autodidakta" módon. :)
Én is ilyen vagyok, csak végső esetben hagyatkozom szakember segítségére, amikor tényleg megakadt az egyéni folyamat. De amit tudok, azt önerőből!!!
Egyszerű a történet.
Te gyerekként megtapasztaltad anyád-apád kapcsolatát és ez mint "minta", szépen leülepedett benned.
Már a szüleidre sem volt jellemző a kölcsönös bizalom, különben nem itt tartanál.
Ezt a programot viszed tovább, a bizalmatlanság, a "megcsalás", a "szegény én", a "magamra leszek hagyatva" programját.
Nyilván meg is tapasztaltad, ezért szeretethiányban szenvedsz, aminek egyenes oka a bizalmatlanság. Ez az alapja.
Na, most ilyenkor kialakul egy "függés", társfüggés, legegyszerűbben fogalmazva SZERETET-függés!
A szeretetfüggő nem tud egyedül lenni, mert akkor minden olyan dologgal szembesülnie kell, amire nem akar emlékezni, ezért keres egy társat, aki ezt elfeledteti vele, lefoglalja, stb...
A probléma az, hogy a társ ezt tudat alatt érzi, hogy csak "eszközként" használod, azaz csak arra jó, hogy ne legyél egyedül és megkapd azt, amiben eddig nem volt részed.
Ilyenkor te is tudat alatt magadhoz "láncolod" a másikat, amiből értelemszerűen szabadulni akar, hiszen a "szabadságvágy" még erősebb mint az úgynevezett "szerelem".
Mindig kibúvókat fog keresni, hogy mért ne legyen rabságban melletted.
Valójában ilyenkor érzelmileg zsarolod, kötöd magadhoz egy társfüggőségben, csak nem veszed észre. Hülye az, aki ebben megalkuszik.
Naná hogy féltékeny vagy! Ez is természetes következmény! Mint ahogy az is, hogy nem bízol benne! Se MAGADBAN!
De ezt te így láttad másoktól, és most tudat alatt te futtatod a "programot".
A lelked sérüléseit kéne rendbe rakni és egy másoktól független (önálló), önbizalommal teli csajszit kéne varázsolni magadból.
Ha nem ezt teszed, kapcsolatról-kapcsolatra fogsz vergődni ebben az érzelmi mocsárban. Minden kapcsolatod ugyanezt a mintát fogja követni, mert NEM OLDOTTAD MEG!
A címhez: ne legyőzni akard magad, hanem megérteni!
A történetedhez: felismerted, hogy apukád eltűnése okozza a gondot, ez már jó jel, a felismerés az első lépés a gyógyuláshoz. Javaslom beszélj egy pszichológussal. Ez egy olyan probléma, amely okozhatja egy kapcsolat végét is, sőt sorozatban az összes kapcsolatét. Ezentúl lehet önbizalomhiány is: "nem vagyok elég jó neki, hogy visszajöjjön hozzám", stb.
Sztem menj el egy (jo) kineziologushoz :) Ugyanis, rengeteg ilyen trauma er minket a fogantatastol folyamatosan. Ez legalabb egy pozitiv dolog, hgy tudod mihez etedeztetni, ugymond... Hiaba probal az elme ezen atjutni, tudatallatti sejtszinten ezt orzod sajna, ami anno megtortent.
Oldani kell, erre vannak modszerek, annyit meger,hgy nyugalmad legyen ;)
Párommal másfél éve vagyunk együtt. A kapcsolatunk elején minden rendben volt, soha nem zavart, ha elment egy-egy este a barátaival. Majd hamarosan összeköltöztünk, és onnantól kezdve megváltozott minden. Imádtam, hogy együtt lakunk, viszont minden egyes alkalommal amikor elment otthonról este (bulizni, beülni valahova barátokkal), görcsbe rándult a gyomrom. Eleinte elnyomták magamban ezt az érzést, ugyanis a bizalom megvan mindkét részről. Soha nem attól féltem, hogy megcsal. Sőt, meg sem tudtam fogalmazni, mitől félek. Amikor már minden alkalommal végigsírtam az éjszakákat (nem jár el sokszor, havonta vagy kéthetente), és alig akartam elengedni, elgondolkodtam, hogy mitől lehet. 6 éves voltam, amikor apám se szó, se beszéd, fogta magát és elment otthonról boltba, de többet nem jött haza. Én csak azt láttam az egészből, hogy a biztos pont az életemből "eltűnt", és édesanyám folyton sír.
De eddig ez soha nem mutatkozott meg, teljes és boldog gyerekkorom volt, és úgy gondoltam, hogy ezt a dolgot is el tudtam engedni.
A párom viszont nagyon nehezen viselte, azt mondta megfojtom. És bár semmi más problémánk nem volt, ez egy kissé megrontotta a kapcsolatunkat.
Nagyon igyekszem változtatni és változni, de kíváncsi lennék a véleményetekre, hátha tudtok valami jó tanácsot adni, hogy legyőzzem magamban ezt a dolgot.