Hogy mondjam el a nagymamának, hogy a harmadikat várom, mikor az első kettőnek se örült? Hogy lehet úgy elmondani, hogy végre örüljön? (tudásbázis kérdés)

Ne vedd magadra, szerintem is 50 évesen még nem kell jajongani. Az én anyukám is pár év múlva 70 lesz, rengeteg fizikai és szellemi munkát is végez, úgy pörög, és annyi benne az erő és az energia, hogy egy 20 éves is megirigyelhetné. :)

Az átlag 50 évesekre azért nem jellemző, hogy ugyanolyan lendülettel élnék az életet, mint a fiatalabbak, pedig azért nincs ennek akadálya, kivéve valamilyen komolyabb betegséget, de az átlagra nem ez jellemző, mint írtam.

Valószínűleg egy gyerekkel sem nagyon akarta ezt csinálni (mégis csinálja), nemhogy hárommal.

Te abban élsz, hogy mi van, a mamának meg marad az, hogy mi lenne. Te döntesz helyette, a rovására.

Megértelek és értem is amit mondasz.

Én tennék egy kísérletet: ülj le anyukáddal és mond el neki, hogy mit hiányolsz, hívd fel te, érdeklődj, csináljatok közös programokat, együtt az egész családdal. A gyerek készítsen neki apró rajzokat, mondjon mondókákat, stb.

A hozzászólások tekintetében pedig nem vagyunk egyformák. Több félék vagyunk, megannyi véleménnyel, számos eltérő családi háttérrel és példával. Mindezek ellenére a malignitást én is kiérzem számos fórum hozzászólásain.

Vanessza7!

Olvasd el, kérlek még egyszer a soraimat és lásd, értsd a lényeget. Ne egy mondatot ragadj ki a szövegkörnyezetből hanem értelmezd annak egészét összefüggésében. Talán akkor nem írnál butaságokat...legalábbis remélem.

Menni fog?

Én bölcsődébe meg napközibe voltam mert mamám dolgozott a másik mama meg 3 éves voltam mikor meghalt. Mamáknál azért voltam mert én akartam de felnőttem. Anyám nem volt otthon velem évekig. Dolgozott. Neki is ezt javasolnám napközi bölcsi stb. Ha úgy van jól jön a segítség.

Úgy meg pláne nem traktálnám hogy nem örül az unokáknak. Kellene a francnak az ilyen segítség.. Bár lehet én vagyok túl büszke

Akkor pláne nem értem. :) 70 éves nagyitól elvárni, hogy készenlétben legyen és segítsen? Egészen más dolog az, amikor azért töltenek együtt sok időt, nagyi és unokák, mert ráérnek, együtt akarnak lenni, hiányoznak, és más betegség meg nyári szünet idején átvállalni mindent.

Írni akartam, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kértem, hogy vigyázzanak a szüleim a gyerekre, de egyszer sem. Nem azért, mert probléma lenne, de eszembe sem jutott, én gyerekem, én dolgom. Pedig szerető, egymásra figyelő családban élünk, annyi időt töltenek egymással, amennyit lehet.

Ha meg valakinek eleve rossz a kapcsolata az anyukájával, és úgy áll hozzá, mégiscsak szeretem, mert az anyám, akkor nem kell azon csodálkozni, hogy nem szívesen vállalja ezeket a feladatokat. Bár ahogy írta, megteszi bármikor.

Ha anyukád 40 éves, akkor talán azt rosszallja, hogy ilyen fiatalon szülöd már a harmadikat, miközben segítségre szorultok, mert nem tudjátok egyedül megoldani a dolgokat, és gyakran kéritek a segítségét. Lehet, nem arról van szó egyáltalán, hogy ne örülne a gyerekeknek és ne segítene szívesen.

Én se örülnék, ha a gyerekem 20 év körül már a harmadikat nyomná. :)))))

Szerintem el vagy tévedve, sokkal kevesebben lehetnek, akik nem tudnak nagyszülőkre számítani a mindennapokban, mert vagy már meghaltak, vagy ugyanannyit dolgoznak, mint ők és nem érnek rá bármikor, vagy messze laknak és csak ünnepekkor találkoznak. Ha gyereket vállalsz, és nem is az első, tisztában vagy azzal, hogy vannak nyári szünetek, betegségek, amik alatt meg kell oldani a felügyeletet. Azért nem egy lehetetlen dolog, a bölcsiben, oviban is ha bezárnak nyáron, van ügyeletes bölcsi, ovi nyitva, ahová ugyanúgy lehet vinni a gyerekeket, az iskolában is vannak iskolai táborok, amik olcsók. Van apja is a gyereknek, gondolom nem megállás nélkül betegek, hogy valamelyikőtöknek mindig otthon kell lennie vele, meg lehet osztani. De ha olyan gyakran betegek, akkor érthető, ha a nagyi is belefárad egy idő után, és nem érti, minek harmadik, esetleg majd negyedik, ötödik, ha kettővel se bírtok időben.

Na látod! Nekem ez egy normális hozzá állás a dolgokhoz! Igen fárasztó de én akarom hogy jöjjenek mert hiányoznak és velük együtt kerek a világ, meg úgy természetes, hogy ezt láttam anyukámtól, hogy segít természetes hogy én is segítek a lányomnak! Neked eszedbe jut, hogy a lányodnak kettesben is szüksége van a párjával lenni.

Ezzel szembe az én anyukámnak saját magától nem jut eszébe hogy jöjjön vagy hívjon minket. És ez gáz! Én nem akarok ilyen nagymama lenni, én olyan akarok majd lenni mint te.

De azt nem csinálhatom meg úgy érzem nincs jogom, hogy egyáltalán ne keressem az anyukámat mert egyrészt azért az ember még is csak szereti az anyját, érdekli hogy mi van vele, csak be segítünk ha baj van, ha nagyobb munka van stb. és arról nem is beszélve, hogy az unokáknak is szükségük van a nagymamára, a családra, az unokatestvérekre, a közös élményekre, szüret, karácsony, nyári élmények stb.

Ezt annyira kisarkította itt néhány hozzá szóló a témához, hogy elvárom, hogy segítsen anyukám.

Nem elvárom, hanem alap természetes dolognak tartom, hogy egy nagymama úgy érezzen belülről és viselkedjen ahogy te.

De nálunk ez nem így van, hanem igen sokszor tényleg olyan mintha le kellene tolni a torkán a dolgokat ahhoz, hogy úgy "látszódjunk" mint egy normális család, hogy a gyerekeimnek legyen nagymamás gyerekkoruk.

És igen fogalmam sincs hogy kire bíznám a gyerekeket ha nem lenne nagymama szünetekben. Igen elképzelésem sincs, hogy ahol nincs nagymama ott hogy oldják meg? Bébiszitter? Vagy hogy? De arra kinek van pénze normális bérből? Vagy anyuka nem dolgozik, hogy tudjon vigyázni a gyerekre mert ennyi szabadság nincs a munkahelyen! Merjek táppénzre menni! Holnap nem kell bemennem dolgozni!

Igen egy kicsit gáz az anyám viselkedése, de akkor is az anyám, és ebből a kapcsolatból nincs gyerek (még) az uram nagyon akart rábeszélt most örülünk neki és én is akarom már, de annyira örülnék ha az anyám hozzá állása a dolgokhoz olyan lenne mint a tied. Úgy érzem minden olyan lány nagyon nagyon szerencsés akinek ilyen anyukája van mert ennyire pozitívan áll hozzá a dolgokhoz!

Egyébként 40

50 évesen nem hogy aerobikozni fogok 30-ast meghazudtoló módon hanem örülni fogok ha két lábon tudok majd lenni..

és ha a 60-at megélem akkor összetehetem a két kezem.

átérzem.. nekem meg várnom kell pár percet reggel hogy lemenjek meg egyáltalán lábra álljak mert úgy zsibbad (megint)hogy nem igazán érzem.

éjjel is arra ébredtem hogy nem tudom arrébb tenni. műteni lehetett volna, se kép se hang.. XD

Nem kor kérdése. Én 2 napig megmozdulni nem tudok ha a szomszéd gyerekre kell vigyázni. Ízületi meg gerinc bajok. Hát mi lenne ha lenne sajátom ha pár óra alatt 1 lefáraszt... XD

Együttérzés. Anyum pl 10 perc fizikai munka után sírni tudna a fájdalomtól. Neki a cukra ette meg az ízületeit.

50 évesen mindened fáj? :)))))

Nekem nem egy, nem kettő 50 éves kolléganőm van, semmi bajuk nincs. Sztem az 50 még nagyon fiatal.:)

Volt egy 54 éves aerobicos női edzőtársam. Úgy nyomta az edzést, hogy sokszor majdnem lenyomott, pedig elég kemény vagyok.:D

Sajnálom egyébként, ha 50 évesen már ilyen problémáid vannak.:((((

Nos, akkor szólaljon meg a témában egy nagyanyó is: 50 éves vagyok, a férjem 58. Aktívan dolgozunk mindketten. Imádjuk az unokáinkat, mondhatom, hogy a mindenünk a két "büdöskölök". Gyönyörűek, szépek, okosak. Alig várjuk, hogy jöjjenek vagy, hogy mi menjünk. Mondhatni, hogy 2-3 hétvégét itt vannak, itt alszanak, a szabadságunkat velük tervezzük, programok, állatkert, vidámpark, mozi, minipolisz, nyaralás, Halász Judit, bábszínház, strand, séta, dédikhez visszük....és még sorolhatnám. Teljesen megváltozott az életünk mióta vannak. Ők az igazi kikapcsolódás nekünk, eszünkbe sem jut a munkahelyi vagy bármely más probléma ha a közelünkbe vannak. Mikor elmennek már két óra múlva hiányoznak és emlegetjük őket, naponta beszélünk telefonon. Ha kellek megyek, vagy hozzák még mindezen felül is.

DE!!!!

Nagyon fárasztó, amikor elmennek csak nyögök, mindenem fáj, lehajolni, felvenni, emelni, figyelni, óvni, játszani, pelenkázni, fürdetni, etetni...

Pedig fittek vagyunk, heti 4-5 x tornázom, a férjem is mozog. És mégis.

És még egy: én akarom, hogy itt legyenek velem, velünk. Addig a lányomék tudnak kicsit pihenni és kikapcsolódni. Az unokák imádnak minket, így mindenki jól jár. Amíg tudom csinálom...remélem még sokáig. De nem vagyunk egyformák. Az anyukám 71, ő nyilván nem tudná ezt csinálni, de azt gondolom, hogy ez így van jól. Ő segített nekem akkor, én pedig segítek a lányomnak most.

Igy kerek a világ:)

Nem arról van szó, hogy ne lenne természetes, hogy egy nagyi örömmel segít az unokáinak, és számítani lehet rá. Hanem arról, hogy nem lehet alap elvárás, hogy szülök, és majd a nagyit ugrasztom, mikor segítség kell. Hogy tudom (vagy gondolom, mint a fórumindító), nem örül az unokáknak, de valahogy le kell nyomnom a torkán, hogy jön még egy, mert kell majd a segítsége. Ez nem normális hozzáállás szerintem.

Természetes, hogy az unokák a nagyszülőkkel is időt töltenek, nyaralnak náluk, vigyáznak rá, ha a szülőnek éppen dolga van, de nem lehet alap elvárás. Mégis mihez kezd a fórumindító, ha ne adj isten, történik valami a nagyival? Zaciba vágja a gyerekeket, ha éppen nem ér rá, vagy hogy? Nyilván ha azt akarom, hogy a nagyira lehessen számítani, akkor nem a számat húzom, hogy lehetne álszent módon jópofizva előadni, hanem leülök vele, és nyíltan, szeretetteljesen, őszintén beszélek, hiszen az anyám.

Az én gyerekeimnek sem örült a család. Én simán elmondtam, tényként kezelve, hogy terhes vagyok. Akinek nem tetszik, az nem veszi tudomásul. Nem vártam el hogy örüljenek, az az én meg apuka dolga.

A segítségről: nekünk se segít senki. 17 éves koromtól nevelek gyereket, majdhogynem egyedül. Apuka sokat dolgozik, tőle nem várhatom el. Anyósnak minden fontosabb az unokáinál, anyám dolgozik. Jól esne néha, de ez ezzel jár, ez így kell vállalni. Nyilván ha valaki szeretne segíteni, azt örömmel fogadom. De ez majd kb akkor fog előfordulni amikor piros hó esik :)